Útvonal és statisztika 2013

Véget ért tehát a nagy kaland! :) Köszi Mindenkinek a szurkolást és a lelkes olvasást! A lenti térképen láthatod (kattintásra megnő!), hogy pontosan merre kalandoztam, életre szóló élmény marad! A képekkel hamarosan (még idén :D) jelentkezem. Addig is a térkép alatt egy-két elvetemült adattal színesített statisztika található azok számára, akik inkább a számokat kedvelik.. :) Az idei év újításaként 10 percenként frissülő térképen lehetett követni a kalandot. A Mobilkövetés menüpontban megtekintheted a teljes útvonalat az összes koordinátaponttal!

Statisztika

1453 km
22 nap
99 óra tekerés!

átlag 14,6 km/óra
max. 69,5 km/óra!
átlag 66,1 km/nap
max. 112 km/nap
min. 29 km/nap

31453 m szintemelkedés!
33418 m szintcsökkenés
max. 2758 m magasság
min. 231 m magasság

5202 db fénykép!!!
3,6 db fénykép/km :-)
9 óra 19 perc videó
(Full HD, 1080p, 50 kép/mp)
Összesen: 106 GB tartalom

Szintkülönbség

21-22. nap: Izoard és Agnel - búcsú a hegyektől!

Pénteken 9-10 óra körül pattantam ki a sátorból, majd megcsodáltam a pompás napsütésben sütkérező völgyvidéket, melyben a háromezres hegyekkel körülvett Briancon feküdt. Elég közel, néhány méterre vadkempingeztem az aszfaltcsíktól, így a teljes utazó bagázs: biciklisek, autósok láthatták a reggeli készülődésemet. Rövidesen folytattam a tekerést a Col d'Izoard hágóúton, messze volt még az a 2360. méter. Lassan, de biztosan faragtam a métereket a tűző napsütésben, miközben több tucat bringás előzött meg. Néhányukkal szóba is elegyedtem, eszmét és útvonaltervet cserélve, néhányuktól pedig pár szavas: "Ciao!", "Bon jour!", "Bravo!", "Allez!" köszöntéseket, biztatásokat kaptam. Ebéd után már 2000 méteren tepertem, óriási fenyőerdőbe érkeztem. Mindenhol tüskék, tobozok hevertek, a fák pedig igen sűrű tornasorban díszítették a fenyőillatú vidéket. Olyan szép panoráma tárult elém, hogy megint elég sok percet töltöttem az emlékek megörökítésével. Fél kettő körül értem el a 2000 méteres szintet, majd nem sokkal később termetes, sárgás-szürkés, töredezett csúcsok által őrzött fennsíkra kerültem.

Innen már látni lehetett a célt, melytől már csak néhány hajtűfordulat, óriási sziklacsuszamlások, egy hangulatos menedékház és őrült, időzített felvételes kanyarban fotózkodás választott el. Fél 4 körül hódítottam meg az idei 17. masszívumot, a Col d'Izoard 2360 méteres hágóját, már csak egy hegyecske maradt az étlapon. Csúcstábla helyett egy óriási totem fogadott a tetőn, alig fért bele egy képbe, ilyet még nem pipáltam... Végül fél 5 körül zakatoltam le a völgybe, 1300 méterig. Menet közben olyan csúcsos sziklaképződmények és földcsuszamláson át vezető, szakadékos kanyarok jöttek szembe, hogy tátva maradt a szám. Este 6 felé értem le Ville-Vieille nevű faluba, ahol lett volna lehetőség kempingre.. 100 kilométert nem hagyhattam az utolsó napra, szombat este 5-kor már Savigliano pályaudvarán kellett lennem, hogy elérjem a csatlakozó vonataimat. Összeszedve minden energiámat, nagy lendülettel nekiestem az utolsó, Col Agnel nevű, nem kis termetű csúcsnak, 2746 méteren várt a cél, ahonnan még 78 km a pályaudvar. Folyamatosan és rendületlenül csökkentettem a távolságot a szürkülő, kopasz völgyben.
Az utolsó fényeket és a civilizációt is elhagyva, 12 km leküzdése után este fél 10-kor csaptam sátrat az út mentén a fenyvesek között rejtőzve, 2000 méteren. Felkészültem az esti hidegre és az utolsó 9 kilométeres búcsúmászásra. Szombat reggel 8-kor, miután letisztítottam a fagyott dér jégvirágait a sátramról, felcuccolva kezdtem meg a hátra maradt szerpentineket. Egy lelkes francia turistacsoport sütivel járult hozzá az indulásomhoz. A csupasz, sziklás völgy hajtűkanyarjai egyre feljebb és feljebb vittek, bitang havas hegyek emelkedtek ki a hátam mögött, lassan a hegy teteje is előbukkant. Legkésőbb dél, fél 1 magasságában kellett a csúcsra érnem, ezt nagyjából tartottam is. Lejátszottam a csúcshódító zenemixem, miközben egy csoport tapsolva buzdított az utolsó kanyarokban. Meghatódva, kicsit könnyes szemekkel, kiélvezve az utolsó magassághódítást, örömmel gurultam át az 18. óriáson, a Col Agnel 2746. méterén.
A Col de l'Iserán és a Passo dello Stelvio után életem harmadik 2700 méter feletti hágóját pipálhattam ki. Nehezen tudtam elszakadni a platótól, minden irányba körbefotóztam a mélyvidéket. Kissé megkésve, negyed kettőkor vágtam neki a völgynek, igen határeset volt a maradék 78 km lezongorázása 4 óra alatt. Így kicsit félve, de vadul tettem a kereket 50-60 km/h sebességgel száguldozva a lejtőkön. A legrosszabbkor kezdett el újra rendetlenkedni a puttonyom, a bukkanók hatására kétszer ugrott ki a csomagtartó, míg harmadszorra kiszakadt a helyéről az egész szerkezet... Szerencsére minden csavar megmaradt, így összesen 1 órás kényszerszerelés után, gyorsrögzítők segítségét bevetve újraépítettem az egész pakkot, immár üzembiztosra. 2-kor még 60 km volt hátra, majd a villámgyorsan összetörpülő hegyek után 3-kor már csak 30, míg végül megnyugodtam, a vonat elérése kikerült a kockázati zónából!

Kellemesebb tempóra váltva érkeztem meg a forró, észak-olasz síkságra, ahonnan az összes tengerparti és alpesi hegy már csak a messzi távolban figyelt. Kicsit szomorúan, ám büszkén szemléltem az északi vonulatokat, melyeken több mint 1400 kilométeren át, 35000 méter szintemelkedésen és 18 db hegyen keresztül küzdöttem át magam 3 hétig. Óriási élmény volt az egész túra, amely délután 5 órakor Savigliano pályaudvarán ért véget erre az évre. Milánóból Bécsen keresztül vonatozva ezeket a sorokat már Pesten írom! Jó érzéssel tölt el a hazatérés is, főleg ennyi idő után. Köszönöm Mindenkinek a biztatást, a kedves szavakat és a kitartó olvasást. Jövőre következik a folytatás, új kihívásokat keresve észak felé veszem majd az irányt!

133 km
8 óra 48 perc
15 km/h átlag
64 km/h max

Összesen: 1453 km!

20. nap: 2646 méteres csúcshódítás vendégszeretettel feltöltve

Folytatva a félbeszakított történetet megnyugtathatom az illetékeseket, nem kannibálokhoz kerültem és a veséim is megmaradtak :-) A több emeletes csudaszép házikóhoz érve egy idősebb, ősz hajú, szemüveges úr nyújtotta a kezét az ajtóban. Bernard a családfő, 5 gyermek édesapja, foglalkozását tekintve orvos, kedvesen invitált a nappaliba, míg Isabelle a konyhában pakolta ki az aznap vásárolt holmikat. Hamarosan a 24 éves Bruno is előkerült a házmonstrum egyik szobájából, 2 éve Helsinki városából tekert hazáig, volt bőven közös témánk. A többiek sajnos elköltöztek már vagy elutaztak, így négyen beszélgettünk a nappaliban. Bár néhol kicsit döcögősen, de egész jól tudtak angolul, a közös nyelvhasználatot segítve előkerült a francia-angol szótár, egy óriási térkép és egy kis/nagy-állat-határozó is.
Elmutogattam nekik az útvonalam egy rövid beszámoló keretében. Ezután Bernard vette át a szót, és lelkesen mesélt Savoie megye nevezetességeiről, a közeli hegycsúcsokról, híres eseményekről és helyi állatfajtákról. Érdekesség, hogy a Decathlonban vásárolt Opinel túrakésemet itt készítették először a völgyben, a házban volt is belőle egy tucat. Vacsora előtt engedélyt kaptam egy forró zuhanyra, még törölközőt is adtak. Óriási lakoma keretében folytattuk a további eszmecserét alpesi élményeinkről, a biciklizésről, és egyéb általános témákról. Közben több fogás lement: zöldségkrémleves, tészta kolbásszal, saláta, sajtkavalkád, erdei/házi gyümölcspüré. Igen jó hangulatban telt az este, nem gondoltam volna, hogy ilyen élményekben lesz részem. Az est lezárásaként megmutattam nekik a túra weboldalát, a fényképeket és a nyomkövetést, míg Bruno elővarázsolta a Helsinki-Valloire túra képeit. Közben a völgyben dörgés-villámlással ömlött az eső, szép kihívás lett volna a szabadban aludni. Végül saját ágyat kaptam a 3. emeleten, nem győztem megköszönni. Elalvás előtt rendületlenül bűvöltem a műhold/radarképeket, úgy néz ki kora délutánra elvonul a hidegfront. Másnap délelőtt sokáig aludtam, már csak Bruno maradt a házikóban, a többiek dolgozni mentek. Előkészített reggeli várt az asztalon, még mindig nem hittem el, hogy mekkora szerencse és vendégszeretet ért. A felhők többé-kevésbé szakadozni kezdtek, így egy gyors reggeli után dél körül neki is indultam a Col du Galibier 2646 méteres masszívumának 1450 méterről. Búcsúzóul egy kis levelet, és egy Svájcból levadászott "Köszönöm" csokit hagytam a konyhaszekrényen. Remélem, örültek neki.

180 km maradt vissza 2,5 napra, 3 db 2300 méter fölötti hegycsúccsal (Galibier, Izoard, Agnel). Végállomásnak a Torinótól 50 kilométerre fekvő Savigliano nevű várost szemeltem ki. Innen kell Milánóba vonatoznom szombaton legkésőbb este 18:00 órakor a 21:35-kor induló bécsi éjszakai vonat eléréséhez. Nem lesz egyszerű menet, jól kell gazdálkodnom majd az idővel és az emelkedőkkel. Viszonylag könnyedén indult az enyhe kanyarokkal teletűzdelt hágóút, csupasz, csúcsos hegyek és koromsötét-bárányvilágos váltásban vonuló felhők között. Szerencsére már nem esett az eső, és a napsütés sem feledkezett meg rólam. Egyszer csak az előző nap megismert, 72 éves, lendületes holland bácsi jött velem szembe örömteli mosollyal. Gyors eszmecserénk során mesélte, hogy sajnos vissza kellett fordulnia 5 kilométerrel a csúcs előtt, mivel leszakadt az ég. Ebben a pillanatban is fekete felhőköntösben rejtőzött a hegy teteje.

Ennek ellenére folytattam tovább a mászást, majd egy étterem mellett belakmározva elvetemülten meredek szerpentinkáoszba fogtam. Seperc alatt 2000 méter fölé zsonglőrködtem magam, miközben nem győztem fotózni a mélységet. 4 óra körül végre szétrobbantak a felhők, előbukkantak a tekintélyt parancsoló, éles sziklatetők. Háromnegyed hatkor már 2300 méteres magasságban jártam, amikor egyszer csak ismét eltűnt a nap, fátyolos köd úszott a tájra és az arcomba. A felhők egyszer csak körülöttem kezdtek el masírozni. Az utolsó kilométereket akkora bitang ködben tettem meg, hogy 10-20 méternél tovább semmit sem lehetett látni. Félelmetes és egyben hangulatos volt így tekerni. A csúcsra, 2646 méterre este 7 körül sikerült feltalicskázni, ahol kb. negyedórás napsütés után ismét embertelen köd és jeges szél kerekedett.

Több réteg szélálló ruhát és fejvédőt magamra öltve fejvesztve menekültem a fagyos, ködös hegylepel alól, egyenesen a melegebb völgy mélységes lejtőire. Meg sem álltam Briancon városáig (~1300m), miközben a tájat aranysárgára festette a nap mögöttem. Nem árt néha a hátunk mögé is nézni, ezt a vad tekerésben gyakran elfelejtem, pedig ott is akad bőven látnivaló. Este 8 és 9 között 4 db sajtburger elpusztítása után újra nekiestem a következő csúcsnak, a Col d'Izoard 2350. métere kedvéért. Nem akartam nulláról kezdeni a pénteket, éreztem a lábaimban az erőt is az esti tekergéshez. Kertek alatt, házak mögött folytatódott a városból kivezető, kellemes emelkedő. Zenével segített 5 kilométernyi kaptatót lenyomva egy domboldalba fészkeltem be magam este 10 után. A rejtekhelyem remek reggeli kilátást sejtető, pislákoló lámpákkal dúsított, nesztelen völgykatlan peremén feküdt. Következő nap irány a Col d'Izoard hágó 2360 méteres csúcsa, melyet 1400 méterről indulva, 15 kilométeren át kell majd leküzdenem. Ezen a napon jó lenne megkezdeni a Col Agnel nevű 2746 méteres nagyra nőtt monstrumot is, hogy ne az utolsó napra maradjon a teljes hegy. Már csak két nap van hátra a nagy kalandból!

58 km

4 óra 9 perc

14 km/h átlag

65 km/h max

18-19. nap: Vad hegymenet után váratlan fordulat az esőben

Ismét beszámolóhegesztéssel telt a reggel, ilyenkor mostanában jobban megy az írás, mint este, fáradtan. Ellenőriztem az időjárást is, sajnos a következő 5 napból 2 nap szinte végig esni fog az eső. Nem lehetetlen előre ledolgozni ezt a 2 napot egy hamarabbi vonatra szállással karöltve. Eddig majdnem 200 kilométert faragtam a Genftől számított, hátralévő 500 egységből. Egyébként Aix-les-Bains-ban léptem át az idei 1000. kilométert! 11 körül, egy gyors szendvicsfesztivál után kezdtem meg a Col de la Madeleine hágóutat, rengeteg mászás várt rám ezen a napon: összesen 33 kilométert kellett leküzdenem a kempingtől a csúcsig, 400 méterről kereken 2000 méterig. Elképesztően nehezen ment az első néhány kanyar, 10-12% emelkedőkkel indult egyből a móka (= 1 km alatt 100-120 méter szintemelkedés). Ráadásul a fülledt melegben egyszerűen ömlött rólam a víz. Kezdtem azt hinni, hogy kimerültem vagy csak elszoktam a hegyektől három laposabb szakasz után. Később szerencsére enyhült a meredekség, pörgősebben tudtam hajtani a pedált, de így is több holtponton kellett átküzdenem magam, mint eddig. Jöttek-mentek a sötétebb-világosabb felhők, ez azonban nem akadályozta a szép napsütést. Délután 4 körül már 1500 méter fölött gurulgattam, ismét egyre durvább emelkedők jöttek, nagyon lassan haladtam. Az ennivalóm is fogytán volt, a kalóriacsemegék (pl. banán, csoki, stb.) már régen elpusztultak. Egy biciklis csóka tekerés közben lefotózott, egy francia ipse pedig utánam rohanva buzdított, majd a szintkülönbség-grafikonom alapján fejből elsorolta, hogy mely hegyeken fogok még tekerni a hátralévő napokban.


A Madeleine után jön még a Col du Telégraphe (715m > 1566m), a Col du Galibier (1475m > 2646m), majd a Col d'Izoard (1250m > 2350m), végül pedig a Col Agnel (1390m > 2744m). Nem lesz egyszerű, főleg a Galibier nagyon nehéz. Visszatérve a Madeleine hágóútra - ahol éppen küzdöttem - a kezdeti, egyszerű fenyves-lombos táj végre megkomolyodott 1800 méter feletti magasságban. Előbukkantak az éles, sziklás vonulatok, már csak néhány fenyő díszítette a tájat. Az utolsó pár kilométerre egy zamatos halkonzerv letolása után visszatért az erőm, könnyedén lenyomtam a végső szerpentinhalmazt, majd 6 körül felmasíroztam a csúcsra. A kötelező emlékrögzítés nem maradhatott el: sima fénykép, panorámakép, 3D fotó, videó, külön fényképezés a telefonnal az élménybeszámolóhoz - rutinosan kattogtattam már..

A csúcson egy vagány svéd-magyar sráccal és angol bandájával találkoztam. Sajnos Róbert nem tudott magyarul, még kisbaba korában költöztek ki Svédországba. Ettől függetlenül jókat viccelődtünk, sztorizgattunk a csúcson. Ők is megjegyezték, hogy őrült vagyok ekkora csomaggal, ennyi szintemelkedéssel... Elköszönést követően, valamint egy óriási Magnum + Cola kombináció után nekirongyoltam a lejtmenetnek, ahol az idei Tour de France mezőnye épp ellenkező irányban, felfelé versenyzett. Még látni lehetett az aszfaltra rajzolt szurkolói remekműveket. Kisvártatva nagy mázlival találtam egy nyitott boltot lejjebb egy üdülőparadicsomban, jól fel is töltöttem a teljesen kiürült puttonyomat.
A csomagtartóm megint rendetlenkedett, a lejtőkön a bukkanók hatására többször kiugrott a helyéről, aminek nagyon nem örült a hátsó kerék és én sem. Háromszor kellett le-felcuccolnom a csomagjaimat, és helyretennem az elfáradt tartószerkezetet. 8-9 felé értem be La Chambré nevű városkába, ahol a pályaudvaron megpihenve sötétedett rám. Még szeretem volna egy kis távot beletenni ebbe a napba, így sátorfelállítási lokáció keresése közben gurultam még egy nagyot. Már igen kifinomult orral szaglászom a vadkemping helyeket, a legjobbak mindig elhagyatott országutak mellett, útelágazásoknál, folyók mentén vagy erdő mélyén lapulnak. Többször sátraztam már pofátlanul lakott területen is. Ezúttal egy útkereszteződés mellett egy domb alján alapítottam egyszemélyes kempinget. A következő két nap az esőről fog szólni...

Szerdán sokáig aludtam, reggel és délelőtt esőcseppek kopogása közben. Elgondolkodtam egy olyan B terven is, miszerint levonatozom a tengerpartra, de a szívem az Alpokban tartott. Dél körül kecmeregtem ki a sátorból nagy meglepetésre szakadozó felhőzet és enyhe napsütés mellett. Gyorsan összedrótozva a holmimat folytattam a lejtőzést egészen Saint-Michel-de-Maurienne faluig, ahol utántöltöttem az édességeimet, gyümölcseimet. Délután 1 és 2 között kezdtem meg a mászást a Col du Galibier hágó irányába, félúton azonban a Col du Telégraphe csúcson kellett átverekednem magam - 12 km alatt 715-ről 1566 méterig eljutva. Nagyon könnyedén ment a szerpentinfogyasztás, jó erőben éreztem magam, az út is igen kellemesen, kacskaringózva emelkedett. A csúcsmenetet piknikezéssel, és újabb küllőállítással/kerékegyenesítéssel szakítottam meg... Elég nagy terhelést kap a hátsó kerék, kb. 40-50 kilométerenként kell újrahúzni a küllőket. Úton-útfélen találkoztam egy 72 éves holland bácsival, aki fiatalokat, és néhol az én tempómat is megszégyenítő lendülettel kapaszkodott felfelé megrakott drótszamarával. Kiválóan beszélt angolul, így jól elcsevegtünk a túrázásról, a hegyekről és kétkerekű inspirálta terveinkről. Közben sajnos beborult az ég, néhol csöpögött, majd szitált, egy rövid ideig szakadt is az eső - megérkezett a hidegfront. Ez nem zavarta a lendületem, már induláskor esőre készítettem a járművet, a csomagokat és a ruházatomat. Egymást váltották a hajtűkanyarok, egyre nagyobb lett a völgy alattam, míg végül fél 4 felé értem fel az idei legkönnyebb csúcsra, ahol ennek örömére kisütött a nap is egy rövid időre.

Amíg felmásztam a közeli kilátóba, a fények hamar tovatűntek, egy gigantikus felhőrengeteg bukott át a hegyen, harapnivaló, vastag köddel díszítve a tájat. Ezután Valloire üdülőtelepülésig gurultam 100 méter szintcsökkenéssel. Itt szakadt le az ég... a főtéren, majd egy bolt mellett melegedve ellenőriztem a műholdképet, egy óriási hidegfront söpör végig az Alpokon másfél napon keresztül... Csak következő nap délután lesz újra emberi az idő. Mindezek ellenére az eső enyhülése után makacsul megkezdtem a Col du Galibier kaptatóit, tudva, hogy újra égszakadás-földindulás fog következni... Miután ez pár km múlva dörgéssel-villámlással meg is történt, egy megállóba húzódtam le, egy autó pedig közvetlenül mellém állt. A járműből kiszólva egy kedves francia hölgy kezdett faggatni, hogy hova megyek, hol fogok aludni ebben a cudar időben így egyedül. Ismertetve az őrült tervemet és a vadon alvást, a hölgy elsápadva próbált lebeszélni az igen "nehéz és veszélyes" hágó meghódításáról, majd meglepetésszerűen felajánlotta, hogy alhatok a házában. Kérdeztem, mennyiért, erre az volt a válasz, hogy semennyiért, nagy a ház, bőven elférünk benne. Nem szoktam befurakodni mások otthonába, de ezúttal elfogadtam az invitálást. Sarkon fordultunk, elkezdtem követni a kocsit, majd kisvártatva egy nagy, több emeletes családi házhoz érkeztünk. Hogy ezután mi történt, arról a következő beszámolóban mesélek...

97 km

8 óra 41 perc

11 km/h átlag

60 km/h max

16-17. nap: Keringő francia tavakkal

Vasárnap reggel 9-kor ébredtem... adós voltam jó pár élménybeszámolóval, így a délelőtt nagy részét írással és képszerkesztéssel töltöttem. Még nem említettem, de az izmaimat teljesen lenullázta a 3 órás, nem tervezett a Mannlichen-Grindelwald gyalogtúra. A lefelé lépdelés, lépcsőzés igen nehezen ment, még 2 nappal később is.. A tekeréssel szerencsére nem akadt gondom.. :) Ebédidő előtt még egy gyors szervizt is lebonyolítottam a járgányon, meghúztam a fékeket, átállítottam a váltót, a küllők meghúzásával pedig kiegyenesítettem a csomag alatt a kicsit elferdült hátsó kereket. 1 körül már gurultam is tova, egyelőre még svájci vidéken, de nemsokára jött is a határ, így egyből Franciaországban találtam magam. Át kellet kapcsolnom az agyamat euró árfolyamra, más színezésű úttáblákra, felderítetlen terepre és egy teljesen ismeretlen nyelvre. Amit franciául tudok, azt kb. a tévéből tudom... érdekes lesz így, főleg hogy az itteni népek nem nagyon tudnak/szeretnek angolul, pláne nem németül csevegni. Egy kis keresgélés után rácsatlakoztam az Aix-les-Bains nevezetű, tóparti városkába vezető útra, és nekiestem a dombvidéknek. Kisebb hegyek feküdtek csak errefelé, de a dombok tengere kellő mennyiségű hullámvasutat biztosított, hogy felkészült maradhassak a hegyekre. Eszméletlen meleget kaptam megint az arcomba, ismét 36 fokot olvastam le az egyik kijelzőről, döntöttem is magamba az ásványvizet, majd a kútvizet. Több domb megmászása és elhanyagolt francia főutak meghódítása után hosszas lejtőzéssel jutottam el az 1500 méteres hegyekkel körülvett Lac du Bourget nevű, tiszta világoskék színű tóhoz. Sziklahasadékok és töltések mentén érintettem a nyugodtan fodrozódó tavat. Ekkorra már az agyvizem is kicsapódott a bőrömre a tikkasztó melegben.
A vizeim rövid idő alatt megbuggyantak, de szerencsére rejtegettem a táskám mélyén egy extra nagy, 750 ml-es hidratáló sportlöttyöt. A tó mentén parkoló- és fürdőhelyet kerestem, azonban végül csak Aix-les-Bains kikötőjébe érve jártam sikerrel, este 6 óra felé. Sziklákról bemászva csobbantam egy hűsítőt, nagyon jól esett. Ami viszont nem esett jól: kicsúszott a zsebemből az új Samsung telefonom, és végigpattogva a köveken a tóban landolt..! Azonnal utánairamodtam, és rögtön kikaptam a vízből, sajnos így is 3 másodpercet pihent a hullámok alatt. Látszólag semmi baja nem lett, elsőre működtek tovább a fő funkciók. Szétszedtem és áttöröltem az egész kütyüt, egy francia néni is a segítségemre sietett a törölközőjével. Nem érdekelte, hogy egy árva mukkot sem értek a jajveszékeléséből, csak mondta és mutogatta, hogy ő miként járt be hasonló utat a telefonjával. Annyit kivettem a mondandójából, hogy kampec lett a készüléknek.. Az előlapra 3 db brutális sziklakarcolást sikerült begyűjtenem, de a védőfólia szerencsére felfogta az egészet, a kijelzőnek sem lett baja. Egyelőre úgy néz ki, megúsztam szárazon, csak a SIM-kártyát nem érzékeli a kütyü átmenetileg.

1 órás szárítkozás után végiggurulva a parton egy McDonald’s-ban nyugtattam meg magam két sajtburgerrel, majd a wc kézszárítójával cirógattam egy kicsit a telefonom. Egy éles visszafordulással Annecy és a következö tó felé tekertem a kormányt, majd a lemenő nap liláskék fényében faltam az újabb dombos emelkedőket. 15 km-rel Annecy előtt, egy autópálya-felhajtó bokros, fás tövébe fészkeltem be magam éjszakára. Kicsit lejtett a fekhelyem, de gondoltam túlélem. Gyűrötten ébredtem hétfő délelőtt, mégsem bizonyult olyan jó ötletnek a lejtőn alvás.. Kisvártatva tovább gurultam Annecy felé, ahol megérkezve kifosztottam egy Spar üzletet pont 3 perccel zárás előtt! 

A forróságot enyhítve fürdőztem egy nagyot a tóban, mely körül egyre masszívabb, sziklás hegyek jelentek meg.. közeledik újra az Alpok! Találtam egy zseniális, két sávos bicikliutat, amin teperhettem Albertville felé. A főutakat valamiért teleszórták a franciák éles kavicsokkal.. az oké, hogy esőben jobban tapad, de most igen csak akadályozott a súrlódása, ezért külön öröm volt a tükörsima, lejtős bicajos nyomvonal. A tavaktól egy szép partmenti várral elbúcsúzva bevetettem magam az erdőbe, ahol fel-felvillantak már végre a háromezres hegyek. Albertville után áthajtottam egy völgybe, innen kezdődik majd az első francia hágó, a Col de la Madeleine (2000m). Találtam egy díszes turistafalut, ahol 3 csillagos kempingek vetekedtek a vendégekért. A legszimpatikusabbat kiválasztva, egy kedves, vagány, beszédes nőci fogadott, perfekt angollal (Amerikában élt kint pár évet). Sajnos a kempingben már nem jutott hely, így a közeli háza kertjében szállásolt el, teljes körű belépést biztosítva a kemping területére, áramot a ház oldalfalából szivattyúztam. Így csak 8 euróba került a szállás, ami igen sovány összeg. Egy gyors zuhany után beszámolót írtam, majd alvásra adtam a fejem. Következő nap vár a Col de la Madeleine elvetemült hosszú, 26 kilométeres emelkedőjével...

Vasárnap - 16. nap

98 km, 5 óra 30 perc

18 km/h átlag

51 km/h max

Hétfő - 17. nap

89 km, 4 óra 41 perc

19 km/h átlag

55 km/h max

14-15. nap: Európa tetején - a Jungfraujoch meghódítása

Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon korán keltem pénteken: 6 óra 20 perckor csörrentek meg a telefonjaim. Nem kellett aggódni a kemping népének felveréséért, ugyanis ekkor már elég sokan sürögtek-forogtak, reggelit majszoltak. Azért pattantam fel ilyen botrányos időpontban, mert igen sok teendő jutott erre a napra: 1. Grosse Scheidegg 18 kilométeres megmászása, majd legurulás Grindelwaldba (625m > 1961m > 1003m) 2. Vonatozás a Jungfraujoch állomásra Kleine Scheideggen keresztül, majd visszatérés ugyanide (1003m > 2062m > 3571m > 2062m) 3. Hat kilométer séta a Mannlichen-csúcsra (2062m > 2343m) 4. Az utolsó, 17:30-as felvonóval visszatérés Grindelwald faluba (2343m > 1003m). Az egyes pont legalább 4-5 órás elfoglaltság, a kettes pont 3-4 órát tesz ki, míg a hármas pont kb. 1 óra.

A grandiózus tervet előző este eszeltem ki, már csak meg kellett valósítani... A kulcspont az utolsó felvonó elérése 17:30-kor. B terv egyelőre nem készült, max. nehéz szívvel, de kihagyom a tavaly már megcsodált Mannlichen-csúcsot.7 óra után kicsivel nyakamba vettem a Grosse Scheidegg izmos kaptatóit, Mannlichenért és az időért küzdve... csomag nélküli hegyikerékpárosokkal lépést tartva tettem rendesen a kereket, miközben lassan ébredezett a hegy és völgy élővilága. Egy országúti kerekes bácsitól kaptam is egy "Bravo!" kiáltást, a szemben érkező turisták/helyiek pedig szinte egytől egyig mosolyogva üdvözöltek (Svájcban mindig előre szokás köszönni). A Gr. Scheidegg nem hivatalos, kertek alatt, egy sávban surranó hágójától mindig féltem egy kicsit (tavaly ki is hagytam), mivel kegyetlenül gyorsan és keményen emelkedik. A svájci bringás körversenyt is elhozták már ide egyébként. Fél 10 után már 1500 méteren kocogtam, de a java még csak ezután jött. Gyilkos egy hágó ez, egyre rövidebb távon, egyre nagyobb mértékben emelkedik...  Küzdöttem is keményen kiállva a nyeregből, majd kb. 50 méterenként megpihentem. Délkeletről érintőre vettem a Wetterhorn négyezres, elképesztő magas, függőleges falát, majd fél 12 tájékán, 4 órás elvetemült mászás után felértem az 1961. méterre is!

Az idei 12. csúcsról csodálatos kilátás nyílt Grindelwald völgyére, mellyel szemben óriási négyezres, havas hegykavalkád tornyosult: Wetterhorn, Schreckhorn, Eiger, Mönch, Jungfrau, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ismét csodás időt kaptam, 4. napja nincs egy szál felhő sem az égen... Gyorsan leiszkoltam Grindelwaldba, megcélozva a 12:47-es vonatot.. több kilométert gurultam, miközben szájtátva ámultam a panorámán, melyet természetesen videóra vettem. :)

Kisvártatva bekövetkezett az, aminek nagyon nem kellett volna: első defekt... ráadásul a forró kövön, álló helyzetben. Itt olyat tettem, amit otthon tilos kipróbálni!! Lapos első kerékkel gurultam tovább az időveszteség elkerülése érdekében... úgyis a hátsón van a súlypont. Hamar a pályaudvarra érve folytatódott a pechsorozat, minden jegy elkelt a Jungfraujoch-ra!!! Részleges, Kleine Scheideggig érvényes jegy vásárlása, majd egy pillanatnyi sokk után nem hagytam annyiban a dolgot, és megtalálva a kiskaput: az automatából sikeresen kibányásztam a 160 frankos menettérti jegyet a Jungfraujoch-ig. Szuper! A biciklit lekötöztem, az értékeket/kütyüket és a teljes elemózsiát a hátamra dobva felpattantam a vonatra. Kleine Scheideggen átszállva a fogaskerekű vasútra, a hegy belsejében folytattam az utam, fél 3-kor pedig meg is érkeztem a 3571 méteres, havas csúcsra. Egyből a hóra rohantam, szenzációs látvány fogadott: előttem hevert fél Svájc, a hátam mögött az Alpok leghosszabb, 25 kilométeres gleccsere az Aletsch, körülöttem pedig négyezer méteren hömpölygő hótömegek és sziklás masszívumok figyeltek. Ekkora magasságban még sosem jártam! Nem is volt olyan hideg, kb. 10 fok lehetett. A Jungfraujoch létesítményében végigszaladva a túraútvonalon több érdekességgel találkoztam: kiállítást láttam a vasút  építéséről, az alpesi népek és a hegymászók életéről, fagyos jégbarlangban próbáltam talpon maradni, valamint a Szfinx-torony lukacsos acél erkélyén kapaszkodtam a mélységtől igencsak megrettenve... 2000 méter szakadék tátongott alattam!

A mesteri tervhez képest jóval később, élménytúladagolással felvértezve, 16:40-kor indultam vissza vonattal, fél 6-ra értem le a Kleine Scheidegg állomásra. Itt az ördögi tervemtől teljesen eltérve, a gyönyörű időtől megtébolyodva visszaváltottam a jegyeimet, elengedtem az utolsó vonatot, majd mégis elindultam Mannlichen felé... Abban a tudatban tettem ezt, hogy csak gyalog fogok tudni lejutni, 14 kilométeren át, sötétben érkezve. Éljen a kalandtúra! :) Rengeteg fotó és mozgókép készítése után fél 8 körül érkeztem meg a Mannlichen-csúcsra, ahonnan ismét megcsodáltam a bitang négyezreseket, előtérben a Tschuggen-heggyel és a menedékházzal, ahol tavaly megszálltam. Felejthetetlen panorámaélmény! A csúcson többször beleintegettem a webkamerába, majd csaptam egy bőséges lakomát a naplementében. Lelkiekben készültem a 14 kilométeres, esti lejtmenetre, mely során 1400 métert kellett gyalog leküzdenem. A csúcson egy autó parkolt csak, a fuvar esélye egyenlő volt a nullával.

Háromnegyed 9-kor zenével a fülemben nekiveselkedtem a több órás menetnek. Árkon, bokron, mezőn, legelőn, turistaúton, sziklákon át szökdécseltem, szedtem a lábaimat az egyre sötétebb éjszakában, Grindelwald fényei mutatták az irányt a mélységes mélyben. Koromsötétben már nem mertem ösvényre lépni, a hosszabb betonúton kacskaringóztam. Tömtem magam csokival és vízzel, majd hosszú gyaloglás után végre megjelentek az első közvilágításból származó fények, innen már könnyebben ment a lépdelés. Az utolsó métereken már csak úgy vonszoltam magam, pont a hegyi tekerésnél fontos, belső combizmaimat nyúztam széjjel a lejtmenetben. 3 órás, brutális túragyaloglás után értem vissza a pályaudvarra éjfél előtt nem sokkal. A defektes kereket megjavítva, összecuccolás és egy kis pihenés után, fél 2 körül ért az álom egy legelő tetején Grindelwaldtól nem messze.. Nem semmi nap volt, a túra egyik legkalandosabb élménye!

Szombaton jó hosszú alvás után, kora délután ébredtem, majd izomújraindítás, bevásárlás, frank-euro váltás után Bernig gurultam Interlaken városán át, majd a Thunersee nevű tó mentén, ahol már harmadszorra jártam. Ez az egyik, szép emlékekkel teli, kedvenc vidékem az Alpokban! A berni főpályaudvaron jegyet váltottam, majd a biciklit atomjaira szedve felültem a Genfig közlekedő 21:04-es gyorsvonatra. 2 órával később a bicikli összeépítése és egy hatékony Google Navigációs városból kisurranás után Genftől 7 kilométerre, egy búzatábla sarkában építettem ki a szokásos vadkemping létesítményemet éjfél körül, majd a francia hegyekkel álmodva durmoltam át az éjszakát.

Biciklizés:

113 km

7 óra 28 perc

15 km/h átlag

57 km/h max

Gyaloglás:

20 km, ~ 4-5 óra

12-13. nap: Csodahágók - Szent Gotthárd és a Sustenpass!

Izgatottan pattantam ki a sátorból szerda reggel fél 9 körül, 1100 méteres magasságban. Kíváncsian vártam a reggeli panorámát, nem csalódtam.. Az előző napon meghódított, domboldalban fekvő réten pont a hegycsúcsok felé nézett a kuckóm. A Nüfenen-hágó havas sziklái mellett látni lehetett a Szent Gotthárd-hágó (2091m) óriási magasságokban cikázó szerpentinjeit, lebegő felüljáróit, amelyeken ezen a napon fogok tekeregni. Hét ágra sütött a nap, egy felhő sem zavarta az eget, a hétfői vihar óta gyönyörű az idő. Visszagurultam Airolo faluba (1175m), majd egy gyors pályaudvari tisztálkodás után feltankoltam a helyi közértből (kedd este pont az orrom előtt zárt be). A szokásos hegymászós csomagon túl (3 liter ásványvíz, fél kiló szőlő, 4 banán, alma és sportital) feltöltöttem a csomagom szendvicshez való alapelemekkel (párizsi, sonka, szalámi, sajt, paradicsom) és kalóriabombákkal is (chips, csoki, kóla, jégkrém). 10 előtt nem sokkal kezdtem meg a Szent Gotthárd-hágó nem kis meredekséggel induló emelkedőit. Két nyomvonal kacskaringózott párhuzamosan, egymást többször keresztezve: egyik a tradicionális hágóút, néhány szakaszon macskakővel, másik az elnyújtott autópálya száguldó autókkal.

Egyre feljebb és feljebb érve jutalomként menetrendszerűen érkezett a pazar kilátás, melyet egy katonai támaszpont mellett ebédelve csodáltam meg. Délutánra tikkasztó hőség kerekedett, a hegyi szellő mentett csak meg az elpárolgástól. Egyszer csak elbúcsúztam a mellettem fekvő völgytől, bevetődve a sziklák közé újabb szakasz következett... nem is akármilyen!! Eddig csak elvétve, néhány száz méteren át felbukkanó macskakő lett az út kizárólagos alapja, aminek annyira nem örültem, mivel így csak 4-5 km/h átlagsebességet tudtam kicsiholni a 6-8 km/h rendes mászótempóval szemben. Az ízületeimnek sem tett jót a pattogó terep, az combizmaimat is duplán megdolgoztatta. Ezt leszámítva szenzációs útszakasz tárult elém: több tucat emeletből, 27 db hajtűkanyarból, téglákból  kirakott felüljárókból és hidakból álló, vadregényes szerpentinkavalkádon kellett átverekednem magam. A hágó már a vaskorban szolgálta a kereskedőket, a 13. században már igen forgalmas útvonalként tartották számon. Az Alpok nagy gerincén sokáig ez az egy út vitt át közvetlenül, mindenhol máshol legalább 2 db hágón kellett áthurcolkodni.

Délután 2 fele kezdtem meg a macskakőrengeteget, órákon át kanyarogtam, fotózkodtam, bámészkodtam ezen az útszakaszon. 2000 méter környékére érve lassan már 7 órája másztam ezt a hágómonstrumot, ami alpesi kalandozásaim egyik legszebb és egyben legnehezebb kihívása lett végül! Rendületlenül tűzött a nap még este 5 után is, a csúcsközelben azonban felerősödött a szél. Az utolsó kanyarokat is nagy nehezen lenyomva fél 6 körül ünnepélyesen átgurultam a Szent Gotthárd-hágó tetején, 2091 méteren, nagy élmény volt feltekerni ide! Fent mélykék tavak, tekintélyes sziklák és menedékházak vártak. Összeálltam a csúcsot jelző táblával néhány fotó erejéig, majd a kiskabátot felhúzva megkezdtem a lejtőzést egészen Andermatt faluig, amely 1500 méteren feküdt. Tavaly már jártam itt, így jó érzéssel gurultam be a központba. Innen pár km lejtmenet után kezdődött a következő hágóút, így fontos lett volna vásárolni hegyrevaló tápanyagot, azonban a helyieket is meglepő, eltérő nyitva tartással a bolt 2 órával korábban bezárt... Sebaj, majd a következő faluban... Miközben a nap lassan lebukott a hegyek mögé, szállásra vadásztam, sajnos kevés sikerrel. A kempingben nem adtak áramot, a vendégházak megteltek, a hotelek pedig nagyon drágán adták a szobákat. Végül a pályaudvaron vadásztam magamnak néhány konnektort, melyekre rácsatlakozva megírtam az előző napi élménybeszámolókat. Miután már az utolsó utáni vonat is elment, és a lámpát is rámkapcsolták, éjfél felé tovább lejtőztem vak sötétben, vadkempinget keresve... Egy ablakokkal teletűzdelt alagút után, a hajtűkanyarból felmászva találtam egy kis tisztást a turistaút mellett, állítottam is a sátrat. Félelmetes volt ilyen sötétségben, egy-két kósza autó világította be bizarr módon völgyhasadékot az alagút ablakain keresztül.. jobban nézett ki, mint a sarki fény! :) A sátorban elhelyezkedve nem kellett sokáig altatni ezután a fárasztó, de élménydús nap után...

Másnap kicsit tovább aludtam... sokkal barátságosabbnak mutatkozott a völgy nappali fényben, mint a tegnap éjszakai lepelben. Boltvadászatra indulva célba is vettem a következő állomást: Göschenen falut. A Google Maps mutatott itt egy boltot, amit gyorsan meg is találtam, de a sokk csak ezután jött. Augusztus 1. ünnepnap, minden zárva van... meglepett, mert ezt a napot nem láttam az előzetesen ellenőrzött munkaszüneti napok között. A Susten-hágó (2224m) előtt utolsó kajatartalékaim feltöltésért kiáltottak.. Csokim és gyümölcsöm sem maradt már.. Innen kezdődött a pénztárcát nem kímélő ünnepnapi ámokfutásom, melynek legnépszerűbb elemei: fél liter ásványvíz = 1000 Ft, jégkrém = 700 Ft, egy szelet csoki = 500 Ft, 1 db banán = 250 Ft. Ezeket a kasszasikereket benzinkútban, vendéglőkben, bárokban sikerült elérni, az is csoda, hogy ezek nyitva voltak. 11 körül kezdődött a hegymászás 1200 méterről, igen könnyű, több kilométeren át elnyújtott, kanyarmentes emelkedővel. A távolban figyelő, hófedte csúcsok egyre közelebb kerültek, igen szép hátteret adva a völgynek.

Ezen a napon sem találtam felhőt az égen (már 3 napja!), ennek megfelelően borzasztó meleg kerekedett, ömlött rólam a víz. Nemcsak rólam, a hegyről is zúdult: ilyen sebességű, hangos zubogású, feltorlódva habzó vízeséseket még sosem láttam, keményen zakatolt a víz a völgyben evickélő folyóba. Könnyedsége ellenére ezen a hágóúton is elidőztem, ilyen szép időben bőven akadt anyag lencsevégre. Az utolsó néhány kilométer bekeményített, jöttek a hajtűkanyarok és az elvetemült szintkülönbségek, néhol alig mertem lenézni. Cserébe óriási panorámát kaptam, havas hegyek sora vonult fel az orrom előtt. Végül egy alagúton áthajtva érkeztem meg a Sustenpass 2224 méteres csúcsára este 5 felé, 6 órás mászás után.

A lejtmenet kezdetét a sisakomról videóra vettem, majd a fenyvesek közé bezuhanva nagyobb sebességre kapcsoltam. Egyszer csak behúztam a satuféket, ugyanis nyitott boltra akadtam, este 7 felé, egy eldugott kis faluban - hihetetlen! Egy kedves néni a garázsában komplett élelmiszerboltot futtatott, az utca túloldalán helyezkedő kiülős bárból szaladt át üdvözölve, amikor meglátott. Németül beszélgettünk, elmeséltem neki az útvonalam, valamint megtudtam, hogy ma nemzeti ünnepnap van, este tűzijáték is lesz. Nagyon jófej volt a néni, egy rejtett kamrát kinyitva a hűtött tejtermékeket, felvágottakat is elővarázsolta.. ez a kis garázs maga volt a mennyország, alaposan feltankoltam. Másnap korán akartam kezdeni a hegymászást, így 2 napos bolthiány után a 3. napon sem tudtam volna kaját szerezni, ami igencsak határeset. Búcsúzóul kaptam ajándékba egy házi csokis sütit, és 2 db kis svájci zászlót a biciklimre, nem győztem megköszönni a néni kedvességét, és persze nyitva tartását ebben a lehetetlen órában. 

A lejtmenetet folytatva, jött az, ami nagyon nem hiányzott: imbolygó kanyarbevétel és nehezebb gurulás hívta fel a figyelmem egy hátsó defektre... 20 perc alatt ki is cseréltem a belsőt, visszacuccoltam a csomagjaimat, majd meg sem álltam Innertkirchen faluig (625m), ahol egy családi ház kertjében fekvő kempingben húztam meg magam 16 frankért. Forró zuhannyal és korai fekvéssel készültem a pénteki grandiózus tervekre. A Grosse Scheidegg megmászása (1962m) után Grindelwald faluból (1003m) terveztem felvonatozni Európa legmagasabban fekvő vonatállomására és kilátótornyába, az Eiger és a Jungfrau négyezresei között fekvő Jungfraujoch 3571 méteres, havas csúcsára! Tervben van még egy tavaly utáni ismételt visszatérés a Mannlichen-fennsíkra, ahol csodálatos a panoráma a négyezres csúcskavalkádra! Izgalmas nap lesz!

97 km

8 óra 6 perc

12 km/h átlag

61 km/h max

Az olvasás folytatásához kattints ide: 2. etap.

10-11. nap: Kötelező pihenőnap után újra a hegyekben

Már éjjel megérkezett a hidegfront, hallottam, ahogy pattogtak az esőcseppek a sátor tetején. Nem állítottam be ébresztőt, így végig lustálkodtam a hétfő délelőttöt. 2 óránként jött egy újabb monszun, mely hatására úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Ezenkívül a viharos szél összevissza rángatta a sátrat, csoda, hogy egy csepp víz sem jutott be hozzám. Eközben csak pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy mi történik odakint. A radarképeken jól látszott: egy óriási esőtömeg közelítette meg a régiót, akkora volt mint Svájc maga. Amíg egész délután folytatódott a függőleges irányú cunami, addig kihasználva az időt, élménybeszámolót írtam, rendet raktam, tervezgettem az útvonalat. Lassan egyértelművé vált: a 2 napos hátrányt - bár jó esélyekkel indultam - nem tudom ledolgozni. Ezzel a nappal tovább nő a lemaradás, de ez nem is baj. Nem a kilométer-hajszolás a túra célja, hanem az út megélése, maradandó élmények begyűjtése. A francia riviéra ezúttal kimarad, 2011-ben amúgy is megjártam már azt a szakaszt. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy tisztán, probléma nélkül átjusson az emberfia az Alpokon, ezért még inkább a hátralévő svájci és francia hegyi szakaszokra koncentrálok, tartaléknapokat betárazva. A tervek között szerepel még 7 db kétezres csúcs, melyeket egyre mélyebbről kell majd megmászni... izgalmas lesz! Este 6 körül az utolsó utáni esőcsepp is lepottyant, véget ért az apokalipszis. Gyorsan összecsomagoltam, majd meggyőződve, hogy még ebben a napban van pár kilométer, 7-kor nekiveselkedtem az országútnak. Lezúztam Luino központjáig, a Lago Maggiore nevű, elnyújtott tó északi részéhez.

Mivel megint feléltem a tartalékaimat, élelmiszer után néztem. Nagy nehezen találtam is egy Carrefour nevű áruházat, ami este 10-ig nyitva állt, szuper! 8 után, majd sötétedést követően is folytattam a tekerést, Bellinzona városát tűztem ki célnak. Este kicsit félek tekerni, mivel tavaly pont sötétben történt a baj (váltótörés), ezért zenével űztem el a rossz gondolatokat. Kertek alatt, árkon, bokron át gurultam, faltam a fekvőrendőröket, utóbbit olyan ügyesen tettem, hogy sikerült  észrevétlenül elhagyni 1,5 liter ásványvizet. Végül fél 11 tájékán, Bellinzona peremén, egy felüljáró oldalában húztam meg magam éjszakára.

Másnap már fél 10 körül raktam a kereket Airolo irányába (1175m), ahol kezdetét veszi majd a Szent Gotthárd csodahágó (2109m). Továbbra is a 2010-es útvonalon zakatolok, azzal a különbséggel, hogy most nem a Nüfenenpass (2435m) a cél, mint 3 éve. Igen nehézre sikeredett a bejutás Bellinzona központjába, állandóan letereltek a táblák a főútról.. nem is értem miért. Dacból rajta maradtam az utolsó kilométereken, és pár dudaszó ellenére nem bántam meg, nem kellett összevissza kacskaringóznom. A városba érkezve egy bácsi énekelni kezdett, miután meglátott, kedves a fogadtatás! Miután friss gyümölcsöt és vizet vételeztem, a főútról nyugodalmas faluvégre térve, folyó mellett, óriási fák árnyékában folytattam Biasca felé. A forró napsütésben erős szembeszél támadt, ami bár jól esett, haladni igen nehezen tudtam, néhol alig mentem 15 km/h fölé... Az egyik festői kis faluban csaptam egy szokásos szendvicsfesztivált, majd megcsodáltam a szomszédos hegy oldalát teljes mértékben lecsapoló kőfejtő létesítményt. A szél és a meleg teljesen legyengített, toltam is magamba a jégkrémet, kólát, csokit, hogy legyen mit elégetni.. :) Biasca után végre kezdődtek az emelkedők, egy szűkebb völgybe vetődtem. 2010-ben ugyanitt esőfelhők között harapdáltam a ködöt, így most végre felfedezhettem a tájat, melyet jelenleg még dús növényzettel ellátott, egyre magasodó hegyláncok alkottak. A szintkülönbség is egyre durvult, miközben az autópálya és a vonatsínek félelmetes magasságokban cikáztak a fejem fölött, hol robusztus betontömbökön, hol a hegyek oldalában.

Végül kilaposodott az út, este 6 felé megérkeztem az 1200 méteren fekvő Airolo városába, a szupermarket pont az orrom előtt zárt be. Innen már nem láttam értelmét belekezdeni a Szent Gotthárd-hágóba, holnap is van nap, melyet hamar elkezdhetek egy korai lefekvéssel. Nosztalgiából és rejtőzési céllal kicsit felkocogtam a Nüfenenpass kaptatójára, majd 3 km után egy csodás réten állítottam sátrat egy tehénparkoló (tetővel ellátott, fal nélküli istálló) mellett. Innen szépen rá lehetett látni az orrom előtt heverő havas hegyekre és a mögöttük lemenő napra, valamint a Gotthárd-hágó eszméletlen meredek, betontömbökön mesterségesen vezetett, kanyargós szerpentinjeire. Nem akármilyen nap következik!

115 km

7 óra 48 perc

15 km/h átlag

55 km/h max