12-13. nap: Csodahágók - Szent Gotthárd és a Sustenpass!

Izgatottan pattantam ki a sátorból szerda reggel fél 9 körül, 1100 méteres magasságban. Kíváncsian vártam a reggeli panorámát, nem csalódtam.. Az előző napon meghódított, domboldalban fekvő réten pont a hegycsúcsok felé nézett a kuckóm. A Nüfenen-hágó havas sziklái mellett látni lehetett a Szent Gotthárd-hágó (2091m) óriási magasságokban cikázó szerpentinjeit, lebegő felüljáróit, amelyeken ezen a napon fogok tekeregni. Hét ágra sütött a nap, egy felhő sem zavarta az eget, a hétfői vihar óta gyönyörű az idő. Visszagurultam Airolo faluba (1175m), majd egy gyors pályaudvari tisztálkodás után feltankoltam a helyi közértből (kedd este pont az orrom előtt zárt be). A szokásos hegymászós csomagon túl (3 liter ásványvíz, fél kiló szőlő, 4 banán, alma és sportital) feltöltöttem a csomagom szendvicshez való alapelemekkel (párizsi, sonka, szalámi, sajt, paradicsom) és kalóriabombákkal is (chips, csoki, kóla, jégkrém). 10 előtt nem sokkal kezdtem meg a Szent Gotthárd-hágó nem kis meredekséggel induló emelkedőit. Két nyomvonal kacskaringózott párhuzamosan, egymást többször keresztezve: egyik a tradicionális hágóút, néhány szakaszon macskakővel, másik az elnyújtott autópálya száguldó autókkal.

Egyre feljebb és feljebb érve jutalomként menetrendszerűen érkezett a pazar kilátás, melyet egy katonai támaszpont mellett ebédelve csodáltam meg. Délutánra tikkasztó hőség kerekedett, a hegyi szellő mentett csak meg az elpárolgástól. Egyszer csak elbúcsúztam a mellettem fekvő völgytől, bevetődve a sziklák közé újabb szakasz következett... nem is akármilyen!! Eddig csak elvétve, néhány száz méteren át felbukkanó macskakő lett az út kizárólagos alapja, aminek annyira nem örültem, mivel így csak 4-5 km/h átlagsebességet tudtam kicsiholni a 6-8 km/h rendes mászótempóval szemben. Az ízületeimnek sem tett jót a pattogó terep, az combizmaimat is duplán megdolgoztatta. Ezt leszámítva szenzációs útszakasz tárult elém: több tucat emeletből, 27 db hajtűkanyarból, téglákból  kirakott felüljárókból és hidakból álló, vadregényes szerpentinkavalkádon kellett átverekednem magam. A hágó már a vaskorban szolgálta a kereskedőket, a 13. században már igen forgalmas útvonalként tartották számon. Az Alpok nagy gerincén sokáig ez az egy út vitt át közvetlenül, mindenhol máshol legalább 2 db hágón kellett áthurcolkodni.

Délután 2 fele kezdtem meg a macskakőrengeteget, órákon át kanyarogtam, fotózkodtam, bámészkodtam ezen az útszakaszon. 2000 méter környékére érve lassan már 7 órája másztam ezt a hágómonstrumot, ami alpesi kalandozásaim egyik legszebb és egyben legnehezebb kihívása lett végül! Rendületlenül tűzött a nap még este 5 után is, a csúcsközelben azonban felerősödött a szél. Az utolsó kanyarokat is nagy nehezen lenyomva fél 6 körül ünnepélyesen átgurultam a Szent Gotthárd-hágó tetején, 2091 méteren, nagy élmény volt feltekerni ide! Fent mélykék tavak, tekintélyes sziklák és menedékházak vártak. Összeálltam a csúcsot jelző táblával néhány fotó erejéig, majd a kiskabátot felhúzva megkezdtem a lejtőzést egészen Andermatt faluig, amely 1500 méteren feküdt. Tavaly már jártam itt, így jó érzéssel gurultam be a központba. Innen pár km lejtmenet után kezdődött a következő hágóút, így fontos lett volna vásárolni hegyrevaló tápanyagot, azonban a helyieket is meglepő, eltérő nyitva tartással a bolt 2 órával korábban bezárt... Sebaj, majd a következő faluban... Miközben a nap lassan lebukott a hegyek mögé, szállásra vadásztam, sajnos kevés sikerrel. A kempingben nem adtak áramot, a vendégházak megteltek, a hotelek pedig nagyon drágán adták a szobákat. Végül a pályaudvaron vadásztam magamnak néhány konnektort, melyekre rácsatlakozva megírtam az előző napi élménybeszámolókat. Miután már az utolsó utáni vonat is elment, és a lámpát is rámkapcsolták, éjfél felé tovább lejtőztem vak sötétben, vadkempinget keresve... Egy ablakokkal teletűzdelt alagút után, a hajtűkanyarból felmászva találtam egy kis tisztást a turistaút mellett, állítottam is a sátrat. Félelmetes volt ilyen sötétségben, egy-két kósza autó világította be bizarr módon völgyhasadékot az alagút ablakain keresztül.. jobban nézett ki, mint a sarki fény! :) A sátorban elhelyezkedve nem kellett sokáig altatni ezután a fárasztó, de élménydús nap után...

Másnap kicsit tovább aludtam... sokkal barátságosabbnak mutatkozott a völgy nappali fényben, mint a tegnap éjszakai lepelben. Boltvadászatra indulva célba is vettem a következő állomást: Göschenen falut. A Google Maps mutatott itt egy boltot, amit gyorsan meg is találtam, de a sokk csak ezután jött. Augusztus 1. ünnepnap, minden zárva van... meglepett, mert ezt a napot nem láttam az előzetesen ellenőrzött munkaszüneti napok között. A Susten-hágó (2224m) előtt utolsó kajatartalékaim feltöltésért kiáltottak.. Csokim és gyümölcsöm sem maradt már.. Innen kezdődött a pénztárcát nem kímélő ünnepnapi ámokfutásom, melynek legnépszerűbb elemei: fél liter ásványvíz = 1000 Ft, jégkrém = 700 Ft, egy szelet csoki = 500 Ft, 1 db banán = 250 Ft. Ezeket a kasszasikereket benzinkútban, vendéglőkben, bárokban sikerült elérni, az is csoda, hogy ezek nyitva voltak. 11 körül kezdődött a hegymászás 1200 méterről, igen könnyű, több kilométeren át elnyújtott, kanyarmentes emelkedővel. A távolban figyelő, hófedte csúcsok egyre közelebb kerültek, igen szép hátteret adva a völgynek.

Ezen a napon sem találtam felhőt az égen (már 3 napja!), ennek megfelelően borzasztó meleg kerekedett, ömlött rólam a víz. Nemcsak rólam, a hegyről is zúdult: ilyen sebességű, hangos zubogású, feltorlódva habzó vízeséseket még sosem láttam, keményen zakatolt a víz a völgyben evickélő folyóba. Könnyedsége ellenére ezen a hágóúton is elidőztem, ilyen szép időben bőven akadt anyag lencsevégre. Az utolsó néhány kilométer bekeményített, jöttek a hajtűkanyarok és az elvetemült szintkülönbségek, néhol alig mertem lenézni. Cserébe óriási panorámát kaptam, havas hegyek sora vonult fel az orrom előtt. Végül egy alagúton áthajtva érkeztem meg a Sustenpass 2224 méteres csúcsára este 5 felé, 6 órás mászás után.

A lejtmenet kezdetét a sisakomról videóra vettem, majd a fenyvesek közé bezuhanva nagyobb sebességre kapcsoltam. Egyszer csak behúztam a satuféket, ugyanis nyitott boltra akadtam, este 7 felé, egy eldugott kis faluban - hihetetlen! Egy kedves néni a garázsában komplett élelmiszerboltot futtatott, az utca túloldalán helyezkedő kiülős bárból szaladt át üdvözölve, amikor meglátott. Németül beszélgettünk, elmeséltem neki az útvonalam, valamint megtudtam, hogy ma nemzeti ünnepnap van, este tűzijáték is lesz. Nagyon jófej volt a néni, egy rejtett kamrát kinyitva a hűtött tejtermékeket, felvágottakat is elővarázsolta.. ez a kis garázs maga volt a mennyország, alaposan feltankoltam. Másnap korán akartam kezdeni a hegymászást, így 2 napos bolthiány után a 3. napon sem tudtam volna kaját szerezni, ami igencsak határeset. Búcsúzóul kaptam ajándékba egy házi csokis sütit, és 2 db kis svájci zászlót a biciklimre, nem győztem megköszönni a néni kedvességét, és persze nyitva tartását ebben a lehetetlen órában. 

A lejtmenetet folytatva, jött az, ami nagyon nem hiányzott: imbolygó kanyarbevétel és nehezebb gurulás hívta fel a figyelmem egy hátsó defektre... 20 perc alatt ki is cseréltem a belsőt, visszacuccoltam a csomagjaimat, majd meg sem álltam Innertkirchen faluig (625m), ahol egy családi ház kertjében fekvő kempingben húztam meg magam 16 frankért. Forró zuhannyal és korai fekvéssel készültem a pénteki grandiózus tervekre. A Grosse Scheidegg megmászása (1962m) után Grindelwald faluból (1003m) terveztem felvonatozni Európa legmagasabban fekvő vonatállomására és kilátótornyába, az Eiger és a Jungfrau négyezresei között fekvő Jungfraujoch 3571 méteres, havas csúcsára! Tervben van még egy tavaly utáni ismételt visszatérés a Mannlichen-fennsíkra, ahol csodálatos a panoráma a négyezres csúcskavalkádra! Izgalmas nap lesz!

97 km

8 óra 6 perc

12 km/h átlag

61 km/h max

Az olvasás folytatásához kattints ide: 2. etap.

10-11. nap: Kötelező pihenőnap után újra a hegyekben

Már éjjel megérkezett a hidegfront, hallottam, ahogy pattogtak az esőcseppek a sátor tetején. Nem állítottam be ébresztőt, így végig lustálkodtam a hétfő délelőttöt. 2 óránként jött egy újabb monszun, mely hatására úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Ezenkívül a viharos szél összevissza rángatta a sátrat, csoda, hogy egy csepp víz sem jutott be hozzám. Eközben csak pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy mi történik odakint. A radarképeken jól látszott: egy óriási esőtömeg közelítette meg a régiót, akkora volt mint Svájc maga. Amíg egész délután folytatódott a függőleges irányú cunami, addig kihasználva az időt, élménybeszámolót írtam, rendet raktam, tervezgettem az útvonalat. Lassan egyértelművé vált: a 2 napos hátrányt - bár jó esélyekkel indultam - nem tudom ledolgozni. Ezzel a nappal tovább nő a lemaradás, de ez nem is baj. Nem a kilométer-hajszolás a túra célja, hanem az út megélése, maradandó élmények begyűjtése. A francia riviéra ezúttal kimarad, 2011-ben amúgy is megjártam már azt a szakaszt. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy tisztán, probléma nélkül átjusson az emberfia az Alpokon, ezért még inkább a hátralévő svájci és francia hegyi szakaszokra koncentrálok, tartaléknapokat betárazva. A tervek között szerepel még 7 db kétezres csúcs, melyeket egyre mélyebbről kell majd megmászni... izgalmas lesz! Este 6 körül az utolsó utáni esőcsepp is lepottyant, véget ért az apokalipszis. Gyorsan összecsomagoltam, majd meggyőződve, hogy még ebben a napban van pár kilométer, 7-kor nekiveselkedtem az országútnak. Lezúztam Luino központjáig, a Lago Maggiore nevű, elnyújtott tó északi részéhez.

Mivel megint feléltem a tartalékaimat, élelmiszer után néztem. Nagy nehezen találtam is egy Carrefour nevű áruházat, ami este 10-ig nyitva állt, szuper! 8 után, majd sötétedést követően is folytattam a tekerést, Bellinzona városát tűztem ki célnak. Este kicsit félek tekerni, mivel tavaly pont sötétben történt a baj (váltótörés), ezért zenével űztem el a rossz gondolatokat. Kertek alatt, árkon, bokron át gurultam, faltam a fekvőrendőröket, utóbbit olyan ügyesen tettem, hogy sikerült  észrevétlenül elhagyni 1,5 liter ásványvizet. Végül fél 11 tájékán, Bellinzona peremén, egy felüljáró oldalában húztam meg magam éjszakára.

Másnap már fél 10 körül raktam a kereket Airolo irányába (1175m), ahol kezdetét veszi majd a Szent Gotthárd csodahágó (2109m). Továbbra is a 2010-es útvonalon zakatolok, azzal a különbséggel, hogy most nem a Nüfenenpass (2435m) a cél, mint 3 éve. Igen nehézre sikeredett a bejutás Bellinzona központjába, állandóan letereltek a táblák a főútról.. nem is értem miért. Dacból rajta maradtam az utolsó kilométereken, és pár dudaszó ellenére nem bántam meg, nem kellett összevissza kacskaringóznom. A városba érkezve egy bácsi énekelni kezdett, miután meglátott, kedves a fogadtatás! Miután friss gyümölcsöt és vizet vételeztem, a főútról nyugodalmas faluvégre térve, folyó mellett, óriási fák árnyékában folytattam Biasca felé. A forró napsütésben erős szembeszél támadt, ami bár jól esett, haladni igen nehezen tudtam, néhol alig mentem 15 km/h fölé... Az egyik festői kis faluban csaptam egy szokásos szendvicsfesztivált, majd megcsodáltam a szomszédos hegy oldalát teljes mértékben lecsapoló kőfejtő létesítményt. A szél és a meleg teljesen legyengített, toltam is magamba a jégkrémet, kólát, csokit, hogy legyen mit elégetni.. :) Biasca után végre kezdődtek az emelkedők, egy szűkebb völgybe vetődtem. 2010-ben ugyanitt esőfelhők között harapdáltam a ködöt, így most végre felfedezhettem a tájat, melyet jelenleg még dús növényzettel ellátott, egyre magasodó hegyláncok alkottak. A szintkülönbség is egyre durvult, miközben az autópálya és a vonatsínek félelmetes magasságokban cikáztak a fejem fölött, hol robusztus betontömbökön, hol a hegyek oldalában.

Végül kilaposodott az út, este 6 felé megérkeztem az 1200 méteren fekvő Airolo városába, a szupermarket pont az orrom előtt zárt be. Innen már nem láttam értelmét belekezdeni a Szent Gotthárd-hágóba, holnap is van nap, melyet hamar elkezdhetek egy korai lefekvéssel. Nosztalgiából és rejtőzési céllal kicsit felkocogtam a Nüfenenpass kaptatójára, majd 3 km után egy csodás réten állítottam sátrat egy tehénparkoló (tetővel ellátott, fal nélküli istálló) mellett. Innen szépen rá lehetett látni az orrom előtt heverő havas hegyekre és a mögöttük lemenő napra, valamint a Gotthárd-hágó eszméletlen meredek, betontömbökön mesterségesen vezetett, kanyargós szerpentinjeire. Nem akármilyen nap következik!

115 km

7 óra 48 perc

15 km/h átlag

55 km/h max