11. nap: Tóparti százas

Hétfőn fél 11 körül sikerült csak elhagyni Bellinzona városát, szép váraival a és masszív védőfalával, melyek hivatalosan a világörökség részei. A város egyébként már időszámításunk után 590-ben létezett, kulcsfontosságú szerepet töltött be a kereskedelemben - innen napjainkban is három különböző irányba vezet hágóút az Alapokon keresztül. A Lago Maggiore tó és bitang hegyei mellett, hullámvasutas domboldalon kezdődött el igazán a menet tűző napsütéssel, izzasztó meleggel. Extra folyadékot, 9 db Mars csokit és banánt is magamhoz vettem az első bevásárláskor. Ezen a napon kozel 100 kilometert terveztem a viszonylag sík, kisebb emelkedőkkel tüzdelt partszakaszon. Ennek megfelelően katonásan lépkedtem a pedálokon, tartva a lendületet. 
Gyönyörű kis minivárosok váltották egymást, hegyoldalban elhelyezkedő épületekkel, partra épített  luxusvillákkal, hajókkal dúsított, virágágyásokkal díszített kikötősarkokkal. Egyszer csak szembejött a határ, átértem Olaszországba. Érdekes, hogy minél több időt töltök olasz vidéken, annál jobban értem már a feliratokat, rövid mondásokat és egy kis továbbgondolással néhol a nyelvtant is össze tudtam rakni. Egy eldugott partszakaszon lemerészkedtem a tóhoz csobbanni egy jót az üvöltő melegben - nehéz erre mar szavakat és jelzőket találni. Szépen lassan fogytak kilométerek, koradélután már 40 egységnél jártam. Egy tóra néző sétálóutcában toltam egy kései ebédet, szigorúan az uzsonnástáskamból merítkezve. Délutánra érkezett egy közepesebb felhőcsoport, szelíd szelet, hűsítő árnyékot hozva. 4-5 óra felé értem be Verbania városába, ahol egy gyors Mcdonalds utan északnyugatnak fordítottam a kormányt. A hegyek kilaposodtak, elbúcsuztam az egész nap látott tótól.

A lankás, nyílegyenes utakon könnyen habzsoltam tovább a kilométereket egy újabb hegyoldal elhagyatott erdeiben. Közben átjutva a csúnya felhőkön, ismét szikrázóan sütött a nap, újra rámkacsintottak az Alpok égbekiáltóan magas vonulatai, melyekhez egyre közelítettem. Estefelé találtam egy Penny Marketet, ahol feltöltöttem az éléskamrát a másnapi csúcshódításhoz. Nem akartam elhinni, amikor pénztáros csak 8 eurot kért, azt hittem, valami tévedés törtent - svájci árakhoz szoktam. Egyébként szépen megfordult a frank/euro arány, az elmúlt években 1,20-1,25 értékhez képest ma már 0,98 környékén jár. A 100. kilométert is elérve vadkempingkeresésbe fogtam. Végül az országút mentén, egy elhagyott szántóföld közepén lepusztult, lakatlan épületek mellett fejeztem be a napot fél méter magas fűben sátrazva. Kedden megint 2000 méter fölé tekerek, irány ismét Svájc és a Simplon-hágó.

101,1 km
5 óra 11 perc
19,5 km/h átlag
39,8 km/h maximum

12. nap: Az elvetemült Simplon-hágó

Még hétfő este eldöntöttem, hogy szerdán ellátogatok Zermatt városába, és felliftezem a Matterhorn (4478 méter) lábáig, valamint felnézek a Kleine Matterhorn csúcsra is (3883 méter) sífelvonóval. A műveletet Brig városából vonattal terveztem véghezvinni, ettől még 70 kilométer és egy óriási hegycsúcs, a Simplon-hágó (2005 méter) választott el. Zermatt bűvöletében izgatottan kezdtem a napot. Reggel korán keltem, ugyanis elmaradásban voltam a beszámolókészítéssel, két nap történetét írtam meg a bozótban. 10 körül nagy nehezen feltoltam a szekeret az országútra, majd begurultam Domodossola városába, ismételten tűző napsütésben. Az elmaradhatatlan sajtburger és wifi kombináció után következhetett a hegymenet.

Először azt hittem, hogy rosszul látok, Simplonpass = 37 km. Sajnos jól láttam, ez a valaha megmászott leghoszabb emelkedőnek ígérkezett, több mint 1800 méter szintemelkedéssel. Egyből fejest is ugrottam a lecsóba, irdatlan kaptatók következtek. Szerencsére gyorsan kisimult az út, közel 20 kilométert tehettem meg enyhe-közepes meredekségen az elhagyatott vidéken, a nagy hegyek még messze figyeltek. Közben kutyameleg lett, forrón sütött a nap, le kellett vennem a felsőmet, ugyanis facsarni lehetett belőle a vizet - ilyet még nem pipáltam. Közel 6 liter folyadékot ittam meg ezen a napon. Szenzációs helyekre menekültem a trópusi idő elől: egy hűs kőépületben ebédeltem egy véletlenszerűen előbukkanó pályaudvaron, az olasz-svájci határon pedig az átkelőhely  légkondis épületében fosztogattam az automatát hideg vízzel és csokival. Kisvártatva átalakult a táj, böhöm sziklás hegyek jelengek meg, bivaly meredekké váltak a szerpentinek, megszaporodtak a hajtűkanyarok és az elnyújtott alagutak.

Nagyon sok kamion járt erre, behúztam fülem-karom-lábam, miközben elrongyoltak mellettem. Egyes alagutakban a járdán tapadtam a falhoz vagy az ablakokhoz. A kimerítő mászás során számos alkalommal álltam meg enni, inni, levegőt venni, mígnem koraeste, 5 és 6 között ráfordultam az utolsó 10 kilométerre, lehetett még fokozni a meredekséget. Itt már sejtettem, hogy későn érek majd fel a csúcsra, hát még le a völgybe. A masszív mászásnak mindig meglesz a gyümölcse, az utolsó fennsíkra kanyarodva varázslatos havasok kocogtatták meg a vállamat a puhasárga koraesti fényekben. A 2005 méteres Simplon-hágót 7 és 8 között értem el, majd lezakatoltam a völgybe, miközben a lemenő nap az elsuhanó fenyvesek között kacsintgatott.

Egy zömök viadukt is segítette a tovahaladásomat, fél 10 felé érkeztem meg Brig városába, Svájcba, ezen belül is a pályaudvarra. Kinéztem a vonatomat Zermattba, 5:52-kor indul majd, 7:13-ra ér oda. Azért ilyen korán utazom, mert délután hidegfront érkezik. A Google segítségével elnavigáltam a kempingbe, ahova - mintha haza érkeztem volna - a hátsóajtón osontam be. Mindössze 13 euróba került a lakhatás, még áramot is csapolhattam. Ezután váratlan dolog történt, leejtettem a telefonom a fürdőben, tönkrement a kijelző egy jelentős része, de még pont lehettet használni, legalábbis egy ideig... Felocsúdva a veszteségből gyorsan lefeküdtem aludni, következő nap ötkor kelek, irány Zermatt!!!

70 km
5 óra 21 perc
13,1 km/h átlag
73,7 km/h maximum

10. nap: Dupla kétezres - San Bernardino és a Splügen-hágó

Vasárnap hajnali 5 óra 30 perckor valamilyen őrült szerzet ugrándozva táncolt egy hegyi folyó partján. Ez a szerzet én voltam, a hajnali fagyos hideg ellen találtam ki a nem publikus mozdulatsorokat - ehhez némi hidegűző kiabálás is társult. Utólag vettem észre, hogy egy nálam is őrültebb szerzet a partmenti óriásköveken állva horgászott  - a folyó menti, hajnali ködben látszott a sipkája... Miközben a völgy és a hegyek nesztelenül várták a napfelkeltét, sietve nekiveselkedtem a Splügenbe vezető lejtőnek, ezúttal én ébresztettem a napot. Kisvártatva elő is bukkant az egyik hegy mögül, fokozatosan bevilágította a bóbiskoló vidéket. 7 óra körül kezdtem meg az első hágót, Splügentől lassan elemelkedtem, a hágó vidéke felé kanyarodva tisztán látszott, hogy az újonnan bevett völgyzugoly álmot aludt. Ide még nem ért be a nap, heves, pulcsit követelő hideg szél uralkodott erre. Egy hídon reggelizve szép lassan beimádkoztam a napot a hegyoldalba, fényesedni kezdett a táj. Jöttek a szokásos szerpentindzsungelek, egyre több autós, biciklis, motoros, négylábú elevenedett meg. Szépen fénybe borult minden, tiszteletüket tették a szemközti sziklás meredélyek is. Egy motoros éppen a fejem fölötti úton esett egyet, szerencsére nem lett baja. Találkoztam a kanyarokban lelkesen fényképező olasz és délutáni vihart kiáltó osztrák biciklissel, valamint az útvonaltervemre rácsodálkozó, kedves német turistákkal. Lencsevégre kaptam a délelőtti völgyben pompázó panorámát, miközben hipp-hopp felértem a Splügen-hágó csúcsára, 2113 méterre, 10 óra körül. Elég könnyű menetnek bizonyult az idei 7. csúcs meghódítása minimális csomaggal, 19 kilométeren kereszül. Fent elég komoly harc zajlott a csúcstáblával való fotózkodás kapcsán - szépen kivártam a sorom. A lejtmenetet videóra vettem a sisakomra rögzített fejkamerával, de így is sok időt töltöttem további fotózással. Egyelőre minden a tegnap kigondolt ördögi terv szerint halad, csak kicsit eltúloztam a fotózásra szánt időt, mint mindig..

Visszaérve 1425 méterre, Splügenbe, csaptam egy gyors feltöltő bevásárlást.  12 és 13 óra között, 38 kilométer megtétele után értem vissza a bázisállomásomra, ahol a sátram érintetlenül várt. A délutáni melegben katonás mozdulatokkal visszavariáltam a csomagokat az eredeti állapotukba, majd visszapakoltam a biciklire mindent.  Következő állomás a San Bernardino hágó 2066. métere, mintegy 11 kilométeren keresztül. Egy kis gurulgatás után, közvetlenül a többemeletes, induló szerpentinhalmaz megtámadása előtt egy óriási halkonzerves ebéddel és weboldalfrissítéssel ünnepeltem az első csúcshódítást. Jöttek, mentek a felhők, a szép napsütés mellett viharos szél jelezte, hogy az Alpok mélyén zajlik ez a kaland. Nem tudom, mi volt abban a a konzervben egyébként, de olyan kiduzzadó, lelkes erőre kaptam, hogy csomaggal együtt szenzációsan gyorsan abszolváltam az első horroremelkedőket, 1 óra alatt közel 300 métert másztam. A szemben fekvő, szintén hasonlóan éles hegyoldalon mértem az emelkedés előrehaladását. Közben sajnos be-beborulgatott, nehezen tudtam napot csiholni a sorakozó hegykavalkád és egy váratlan fennsík megörökítéséért. A messze elterülő, masszív kőrengeteg közepette zavartalanul csordogáltak a patakszerű képződmények, a virágok jobbra-balra dülöngéltek a széltől. Kettészakadt a táj, egyre sötétebb felhők gyülekeztek, míg a másik oldalon zavartalan, néhol felhős, kék ég szerénykedett. 4 óra előtt már fel is értem a 2066. méterre, a fodrozódó minitóval díszített San Bernardo-hágóút az idei 8. zsákmányom. Eddig 49 kilométett tettem meg ezen a napon. Padok és egy étterem fogadta a csúcshódítokat, ezt a lehetőséget egy jutalomjégkrémre váltottam.

A szokásos csúcsfotózás során most kézről kézre jártak a kamerák, fényképezőgépek - közben mindenki az elő-előbukkanó napfényre hajtott. Találkoztam két teljesen átlagosnak tűnő svájci lánnyal, akik hozzám hasonló módon tekertek, Chur városától kezdték, ezen a ponton közelítettek a 100. kilométerhez - nagy taps nekik! Merész célt tűztem ki fél 6 felé közeledve: még ezen a napon le szerettem volna érni Bellinzona városába, az olasz Lago Maggiore tó partjára. A cél megvalósítása érdekében masszívan megtekertem az előttem álló lejtőket, szigorú kezekkel szlalomoztam a kanyargó szerpentineken. Közben egymás után repültek a falvak, kifejezetten „élvezetes" volt belerongyolni a macskaköves, kátyús főutaikra. Pumpáltam magamba a vizet, a csokit, a banánt és a sárgabarackot. 2 óra lejtőzés után meg is érkeztem, 200 méterre, Bellinzona városhatárába. Ezen a napon ekkor gördültem át a 100. kilométeren, ahol is váratlanul egy kemping jött szembe, nem kellett sokáig noszogatni. A recepción egy kis sorbanállást követően előre fizettem, leadtam a töltenivaló kütyüket, majd egy forró zuhany után párnának dőltem. Következő nap végigbiciklizem a Lago Maggiore tó elnyújtott partvidékén, jókora hullámvasutazással.

100,8 km
5 óra 46 perc
17,5 km/h átlag
72,5 km/h maximum

Utóirat: íme egy példa a hegyoldalra eszkábált fotógép alápolcolásra.

21-22. nap: Izoard és Agnel - búcsú a hegyektől!

Pénteken 9-10 óra körül pattantam ki a sátorból, majd megcsodáltam a pompás napsütésben sütkérező völgyvidéket, melyben a háromezres hegyekkel körülvett Briancon feküdt. Elég közel, néhány méterre vadkempingeztem az aszfaltcsíktól, így a teljes utazó bagázs: biciklisek, autósok láthatták a reggeli készülődésemet. Rövidesen folytattam a tekerést a Col d'Izoard hágóúton, messze volt még az a 2360. méter. Lassan, de biztosan faragtam a métereket a tűző napsütésben, miközben több tucat bringás előzött meg. Néhányukkal szóba is elegyedtem, eszmét és útvonaltervet cserélve, néhányuktól pedig pár szavas: "Ciao!", "Bon jour!", "Bravo!", "Allez!" köszöntéseket, biztatásokat kaptam. Ebéd után már 2000 méteren tepertem, óriási fenyőerdőbe érkeztem. Mindenhol tüskék, tobozok hevertek, a fák pedig igen sűrű tornasorban díszítették a fenyőillatú vidéket. Olyan szép panoráma tárult elém, hogy megint elég sok percet töltöttem az emlékek megörökítésével. Fél kettő körül értem el a 2000 méteres szintet, majd nem sokkal később termetes, sárgás-szürkés, töredezett csúcsok által őrzött fennsíkra kerültem.

Innen már látni lehetett a célt, melytől már csak néhány hajtűfordulat, óriási sziklacsuszamlások, egy hangulatos menedékház és őrült, időzített felvételes kanyarban fotózkodás választott el. Fél 4 körül hódítottam meg az idei 17. masszívumot, a Col d'Izoard 2360 méteres hágóját, már csak egy hegyecske maradt az étlapon. Csúcstábla helyett egy óriási totem fogadott a tetőn, alig fért bele egy képbe, ilyet még nem pipáltam... Végül fél 5 körül zakatoltam le a völgybe, 1300 méterig. Menet közben olyan csúcsos sziklaképződmények és földcsuszamláson át vezető, szakadékos kanyarok jöttek szembe, hogy tátva maradt a szám. Este 6 felé értem le Ville-Vieille nevű faluba, ahol lett volna lehetőség kempingre.. 100 kilométert nem hagyhattam az utolsó napra, szombat este 5-kor már Savigliano pályaudvarán kellett lennem, hogy elérjem a csatlakozó vonataimat. Összeszedve minden energiámat, nagy lendülettel nekiestem az utolsó, Col Agnel nevű, nem kis termetű csúcsnak, 2746 méteren várt a cél, ahonnan még 78 km a pályaudvar. Folyamatosan és rendületlenül csökkentettem a távolságot a szürkülő, kopasz völgyben.
Az utolsó fényeket és a civilizációt is elhagyva, 12 km leküzdése után este fél 10-kor csaptam sátrat az út mentén a fenyvesek között rejtőzve, 2000 méteren. Felkészültem az esti hidegre és az utolsó 9 kilométeres búcsúmászásra. Szombat reggel 8-kor, miután letisztítottam a fagyott dér jégvirágait a sátramról, felcuccolva kezdtem meg a hátra maradt szerpentineket. Egy lelkes francia turistacsoport sütivel járult hozzá az indulásomhoz. A csupasz, sziklás völgy hajtűkanyarjai egyre feljebb és feljebb vittek, bitang havas hegyek emelkedtek ki a hátam mögött, lassan a hegy teteje is előbukkant. Legkésőbb dél, fél 1 magasságában kellett a csúcsra érnem, ezt nagyjából tartottam is. Lejátszottam a csúcshódító zenemixem, miközben egy csoport tapsolva buzdított az utolsó kanyarokban. Meghatódva, kicsit könnyes szemekkel, kiélvezve az utolsó magassághódítást, örömmel gurultam át az 18. óriáson, a Col Agnel 2746. méterén.
A Col de l'Iserán és a Passo dello Stelvio után életem harmadik 2700 méter feletti hágóját pipálhattam ki. Nehezen tudtam elszakadni a platótól, minden irányba körbefotóztam a mélyvidéket. Kissé megkésve, negyed kettőkor vágtam neki a völgynek, igen határeset volt a maradék 78 km lezongorázása 4 óra alatt. Így kicsit félve, de vadul tettem a kereket 50-60 km/h sebességgel száguldozva a lejtőkön. A legrosszabbkor kezdett el újra rendetlenkedni a puttonyom, a bukkanók hatására kétszer ugrott ki a csomagtartó, míg harmadszorra kiszakadt a helyéről az egész szerkezet... Szerencsére minden csavar megmaradt, így összesen 1 órás kényszerszerelés után, gyorsrögzítők segítségét bevetve újraépítettem az egész pakkot, immár üzembiztosra. 2-kor még 60 km volt hátra, majd a villámgyorsan összetörpülő hegyek után 3-kor már csak 30, míg végül megnyugodtam, a vonat elérése kikerült a kockázati zónából!

Kellemesebb tempóra váltva érkeztem meg a forró, észak-olasz síkságra, ahonnan az összes tengerparti és alpesi hegy már csak a messzi távolban figyelt. Kicsit szomorúan, ám büszkén szemléltem az északi vonulatokat, melyeken több mint 1400 kilométeren át, 35000 méter szintemelkedésen és 18 db hegyen keresztül küzdöttem át magam 3 hétig. Óriási élmény volt az egész túra, amely délután 5 órakor Savigliano pályaudvarán ért véget erre az évre. Milánóból Bécsen keresztül vonatozva ezeket a sorokat már Pesten írom! Jó érzéssel tölt el a hazatérés is, főleg ennyi idő után. Köszönöm Mindenkinek a biztatást, a kedves szavakat és a kitartó olvasást. Jövőre következik a folytatás, új kihívásokat keresve észak felé veszem majd az irányt!

133 km
8 óra 48 perc
15 km/h átlag
64 km/h max

Összesen: 1453 km!

20. nap: 2646 méteres csúcshódítás vendégszeretettel feltöltve

Folytatva a félbeszakított történetet megnyugtathatom az illetékeseket, nem kannibálokhoz kerültem és a veséim is megmaradtak :-) A több emeletes csudaszép házikóhoz érve egy idősebb, ősz hajú, szemüveges úr nyújtotta a kezét az ajtóban. Bernard a családfő, 5 gyermek édesapja, foglalkozását tekintve orvos, kedvesen invitált a nappaliba, míg Isabelle a konyhában pakolta ki az aznap vásárolt holmikat. Hamarosan a 24 éves Bruno is előkerült a házmonstrum egyik szobájából, 2 éve Helsinki városából tekert hazáig, volt bőven közös témánk. A többiek sajnos elköltöztek már vagy elutaztak, így négyen beszélgettünk a nappaliban. Bár néhol kicsit döcögősen, de egész jól tudtak angolul, a közös nyelvhasználatot segítve előkerült a francia-angol szótár, egy óriási térkép és egy kis/nagy-állat-határozó is.
Elmutogattam nekik az útvonalam egy rövid beszámoló keretében. Ezután Bernard vette át a szót, és lelkesen mesélt Savoie megye nevezetességeiről, a közeli hegycsúcsokról, híres eseményekről és helyi állatfajtákról. Érdekesség, hogy a Decathlonban vásárolt Opinel túrakésemet itt készítették először a völgyben, a házban volt is belőle egy tucat. Vacsora előtt engedélyt kaptam egy forró zuhanyra, még törölközőt is adtak. Óriási lakoma keretében folytattuk a további eszmecserét alpesi élményeinkről, a biciklizésről, és egyéb általános témákról. Közben több fogás lement: zöldségkrémleves, tészta kolbásszal, saláta, sajtkavalkád, erdei/házi gyümölcspüré. Igen jó hangulatban telt az este, nem gondoltam volna, hogy ilyen élményekben lesz részem. Az est lezárásaként megmutattam nekik a túra weboldalát, a fényképeket és a nyomkövetést, míg Bruno elővarázsolta a Helsinki-Valloire túra képeit. Közben a völgyben dörgés-villámlással ömlött az eső, szép kihívás lett volna a szabadban aludni. Végül saját ágyat kaptam a 3. emeleten, nem győztem megköszönni. Elalvás előtt rendületlenül bűvöltem a műhold/radarképeket, úgy néz ki kora délutánra elvonul a hidegfront. Másnap délelőtt sokáig aludtam, már csak Bruno maradt a házikóban, a többiek dolgozni mentek. Előkészített reggeli várt az asztalon, még mindig nem hittem el, hogy mekkora szerencse és vendégszeretet ért. A felhők többé-kevésbé szakadozni kezdtek, így egy gyors reggeli után dél körül neki is indultam a Col du Galibier 2646 méteres masszívumának 1450 méterről. Búcsúzóul egy kis levelet, és egy Svájcból levadászott "Köszönöm" csokit hagytam a konyhaszekrényen. Remélem, örültek neki.

180 km maradt vissza 2,5 napra, 3 db 2300 méter fölötti hegycsúccsal (Galibier, Izoard, Agnel). Végállomásnak a Torinótól 50 kilométerre fekvő Savigliano nevű várost szemeltem ki. Innen kell Milánóba vonatoznom szombaton legkésőbb este 18:00 órakor a 21:35-kor induló bécsi éjszakai vonat eléréséhez. Nem lesz egyszerű menet, jól kell gazdálkodnom majd az idővel és az emelkedőkkel. Viszonylag könnyedén indult az enyhe kanyarokkal teletűzdelt hágóút, csupasz, csúcsos hegyek és koromsötét-bárányvilágos váltásban vonuló felhők között. Szerencsére már nem esett az eső, és a napsütés sem feledkezett meg rólam. Egyszer csak az előző nap megismert, 72 éves, lendületes holland bácsi jött velem szembe örömteli mosollyal. Gyors eszmecserénk során mesélte, hogy sajnos vissza kellett fordulnia 5 kilométerrel a csúcs előtt, mivel leszakadt az ég. Ebben a pillanatban is fekete felhőköntösben rejtőzött a hegy teteje.

Ennek ellenére folytattam tovább a mászást, majd egy étterem mellett belakmározva elvetemülten meredek szerpentinkáoszba fogtam. Seperc alatt 2000 méter fölé zsonglőrködtem magam, miközben nem győztem fotózni a mélységet. 4 óra körül végre szétrobbantak a felhők, előbukkantak a tekintélyt parancsoló, éles sziklatetők. Háromnegyed hatkor már 2300 méteres magasságban jártam, amikor egyszer csak ismét eltűnt a nap, fátyolos köd úszott a tájra és az arcomba. A felhők egyszer csak körülöttem kezdtek el masírozni. Az utolsó kilométereket akkora bitang ködben tettem meg, hogy 10-20 méternél tovább semmit sem lehetett látni. Félelmetes és egyben hangulatos volt így tekerni. A csúcsra, 2646 méterre este 7 körül sikerült feltalicskázni, ahol kb. negyedórás napsütés után ismét embertelen köd és jeges szél kerekedett.

Több réteg szélálló ruhát és fejvédőt magamra öltve fejvesztve menekültem a fagyos, ködös hegylepel alól, egyenesen a melegebb völgy mélységes lejtőire. Meg sem álltam Briancon városáig (~1300m), miközben a tájat aranysárgára festette a nap mögöttem. Nem árt néha a hátunk mögé is nézni, ezt a vad tekerésben gyakran elfelejtem, pedig ott is akad bőven látnivaló. Este 8 és 9 között 4 db sajtburger elpusztítása után újra nekiestem a következő csúcsnak, a Col d'Izoard 2350. métere kedvéért. Nem akartam nulláról kezdeni a pénteket, éreztem a lábaimban az erőt is az esti tekergéshez. Kertek alatt, házak mögött folytatódott a városból kivezető, kellemes emelkedő. Zenével segített 5 kilométernyi kaptatót lenyomva egy domboldalba fészkeltem be magam este 10 után. A rejtekhelyem remek reggeli kilátást sejtető, pislákoló lámpákkal dúsított, nesztelen völgykatlan peremén feküdt. Következő nap irány a Col d'Izoard hágó 2360 méteres csúcsa, melyet 1400 méterről indulva, 15 kilométeren át kell majd leküzdenem. Ezen a napon jó lenne megkezdeni a Col Agnel nevű 2746 méteres nagyra nőtt monstrumot is, hogy ne az utolsó napra maradjon a teljes hegy. Már csak két nap van hátra a nagy kalandból!

58 km

4 óra 9 perc

14 km/h átlag

65 km/h max

18-19. nap: Vad hegymenet után váratlan fordulat az esőben

Ismét beszámolóhegesztéssel telt a reggel, ilyenkor mostanában jobban megy az írás, mint este, fáradtan. Ellenőriztem az időjárást is, sajnos a következő 5 napból 2 nap szinte végig esni fog az eső. Nem lehetetlen előre ledolgozni ezt a 2 napot egy hamarabbi vonatra szállással karöltve. Eddig majdnem 200 kilométert faragtam a Genftől számított, hátralévő 500 egységből. Egyébként Aix-les-Bains-ban léptem át az idei 1000. kilométert! 11 körül, egy gyors szendvicsfesztivál után kezdtem meg a Col de la Madeleine hágóutat, rengeteg mászás várt rám ezen a napon: összesen 33 kilométert kellett leküzdenem a kempingtől a csúcsig, 400 méterről kereken 2000 méterig. Elképesztően nehezen ment az első néhány kanyar, 10-12% emelkedőkkel indult egyből a móka (= 1 km alatt 100-120 méter szintemelkedés). Ráadásul a fülledt melegben egyszerűen ömlött rólam a víz. Kezdtem azt hinni, hogy kimerültem vagy csak elszoktam a hegyektől három laposabb szakasz után. Később szerencsére enyhült a meredekség, pörgősebben tudtam hajtani a pedált, de így is több holtponton kellett átküzdenem magam, mint eddig. Jöttek-mentek a sötétebb-világosabb felhők, ez azonban nem akadályozta a szép napsütést. Délután 4 körül már 1500 méter fölött gurulgattam, ismét egyre durvább emelkedők jöttek, nagyon lassan haladtam. Az ennivalóm is fogytán volt, a kalóriacsemegék (pl. banán, csoki, stb.) már régen elpusztultak. Egy biciklis csóka tekerés közben lefotózott, egy francia ipse pedig utánam rohanva buzdított, majd a szintkülönbség-grafikonom alapján fejből elsorolta, hogy mely hegyeken fogok még tekerni a hátralévő napokban.


A Madeleine után jön még a Col du Telégraphe (715m > 1566m), a Col du Galibier (1475m > 2646m), majd a Col d'Izoard (1250m > 2350m), végül pedig a Col Agnel (1390m > 2744m). Nem lesz egyszerű, főleg a Galibier nagyon nehéz. Visszatérve a Madeleine hágóútra - ahol éppen küzdöttem - a kezdeti, egyszerű fenyves-lombos táj végre megkomolyodott 1800 méter feletti magasságban. Előbukkantak az éles, sziklás vonulatok, már csak néhány fenyő díszítette a tájat. Az utolsó pár kilométerre egy zamatos halkonzerv letolása után visszatért az erőm, könnyedén lenyomtam a végső szerpentinhalmazt, majd 6 körül felmasíroztam a csúcsra. A kötelező emlékrögzítés nem maradhatott el: sima fénykép, panorámakép, 3D fotó, videó, külön fényképezés a telefonnal az élménybeszámolóhoz - rutinosan kattogtattam már..

A csúcson egy vagány svéd-magyar sráccal és angol bandájával találkoztam. Sajnos Róbert nem tudott magyarul, még kisbaba korában költöztek ki Svédországba. Ettől függetlenül jókat viccelődtünk, sztorizgattunk a csúcson. Ők is megjegyezték, hogy őrült vagyok ekkora csomaggal, ennyi szintemelkedéssel... Elköszönést követően, valamint egy óriási Magnum + Cola kombináció után nekirongyoltam a lejtmenetnek, ahol az idei Tour de France mezőnye épp ellenkező irányban, felfelé versenyzett. Még látni lehetett az aszfaltra rajzolt szurkolói remekműveket. Kisvártatva nagy mázlival találtam egy nyitott boltot lejjebb egy üdülőparadicsomban, jól fel is töltöttem a teljesen kiürült puttonyomat.
A csomagtartóm megint rendetlenkedett, a lejtőkön a bukkanók hatására többször kiugrott a helyéről, aminek nagyon nem örült a hátsó kerék és én sem. Háromszor kellett le-felcuccolnom a csomagjaimat, és helyretennem az elfáradt tartószerkezetet. 8-9 felé értem be La Chambré nevű városkába, ahol a pályaudvaron megpihenve sötétedett rám. Még szeretem volna egy kis távot beletenni ebbe a napba, így sátorfelállítási lokáció keresése közben gurultam még egy nagyot. Már igen kifinomult orral szaglászom a vadkemping helyeket, a legjobbak mindig elhagyatott országutak mellett, útelágazásoknál, folyók mentén vagy erdő mélyén lapulnak. Többször sátraztam már pofátlanul lakott területen is. Ezúttal egy útkereszteződés mellett egy domb alján alapítottam egyszemélyes kempinget. A következő két nap az esőről fog szólni...

Szerdán sokáig aludtam, reggel és délelőtt esőcseppek kopogása közben. Elgondolkodtam egy olyan B terven is, miszerint levonatozom a tengerpartra, de a szívem az Alpokban tartott. Dél körül kecmeregtem ki a sátorból nagy meglepetésre szakadozó felhőzet és enyhe napsütés mellett. Gyorsan összedrótozva a holmimat folytattam a lejtőzést egészen Saint-Michel-de-Maurienne faluig, ahol utántöltöttem az édességeimet, gyümölcseimet. Délután 1 és 2 között kezdtem meg a mászást a Col du Galibier hágó irányába, félúton azonban a Col du Telégraphe csúcson kellett átverekednem magam - 12 km alatt 715-ről 1566 méterig eljutva. Nagyon könnyedén ment a szerpentinfogyasztás, jó erőben éreztem magam, az út is igen kellemesen, kacskaringózva emelkedett. A csúcsmenetet piknikezéssel, és újabb küllőállítással/kerékegyenesítéssel szakítottam meg... Elég nagy terhelést kap a hátsó kerék, kb. 40-50 kilométerenként kell újrahúzni a küllőket. Úton-útfélen találkoztam egy 72 éves holland bácsival, aki fiatalokat, és néhol az én tempómat is megszégyenítő lendülettel kapaszkodott felfelé megrakott drótszamarával. Kiválóan beszélt angolul, így jól elcsevegtünk a túrázásról, a hegyekről és kétkerekű inspirálta terveinkről. Közben sajnos beborult az ég, néhol csöpögött, majd szitált, egy rövid ideig szakadt is az eső - megérkezett a hidegfront. Ez nem zavarta a lendületem, már induláskor esőre készítettem a járművet, a csomagokat és a ruházatomat. Egymást váltották a hajtűkanyarok, egyre nagyobb lett a völgy alattam, míg végül fél 4 felé értem fel az idei legkönnyebb csúcsra, ahol ennek örömére kisütött a nap is egy rövid időre.

Amíg felmásztam a közeli kilátóba, a fények hamar tovatűntek, egy gigantikus felhőrengeteg bukott át a hegyen, harapnivaló, vastag köddel díszítve a tájat. Ezután Valloire üdülőtelepülésig gurultam 100 méter szintcsökkenéssel. Itt szakadt le az ég... a főtéren, majd egy bolt mellett melegedve ellenőriztem a műholdképet, egy óriási hidegfront söpör végig az Alpokon másfél napon keresztül... Csak következő nap délután lesz újra emberi az idő. Mindezek ellenére az eső enyhülése után makacsul megkezdtem a Col du Galibier kaptatóit, tudva, hogy újra égszakadás-földindulás fog következni... Miután ez pár km múlva dörgéssel-villámlással meg is történt, egy megállóba húzódtam le, egy autó pedig közvetlenül mellém állt. A járműből kiszólva egy kedves francia hölgy kezdett faggatni, hogy hova megyek, hol fogok aludni ebben a cudar időben így egyedül. Ismertetve az őrült tervemet és a vadon alvást, a hölgy elsápadva próbált lebeszélni az igen "nehéz és veszélyes" hágó meghódításáról, majd meglepetésszerűen felajánlotta, hogy alhatok a házában. Kérdeztem, mennyiért, erre az volt a válasz, hogy semennyiért, nagy a ház, bőven elférünk benne. Nem szoktam befurakodni mások otthonába, de ezúttal elfogadtam az invitálást. Sarkon fordultunk, elkezdtem követni a kocsit, majd kisvártatva egy nagy, több emeletes családi házhoz érkeztünk. Hogy ezután mi történt, arról a következő beszámolóban mesélek...

97 km

8 óra 41 perc

11 km/h átlag

60 km/h max

16-17. nap: Keringő francia tavakkal

Vasárnap reggel 9-kor ébredtem... adós voltam jó pár élménybeszámolóval, így a délelőtt nagy részét írással és képszerkesztéssel töltöttem. Még nem említettem, de az izmaimat teljesen lenullázta a 3 órás, nem tervezett a Mannlichen-Grindelwald gyalogtúra. A lefelé lépdelés, lépcsőzés igen nehezen ment, még 2 nappal később is.. A tekeréssel szerencsére nem akadt gondom.. :) Ebédidő előtt még egy gyors szervizt is lebonyolítottam a járgányon, meghúztam a fékeket, átállítottam a váltót, a küllők meghúzásával pedig kiegyenesítettem a csomag alatt a kicsit elferdült hátsó kereket. 1 körül már gurultam is tova, egyelőre még svájci vidéken, de nemsokára jött is a határ, így egyből Franciaországban találtam magam. Át kellet kapcsolnom az agyamat euró árfolyamra, más színezésű úttáblákra, felderítetlen terepre és egy teljesen ismeretlen nyelvre. Amit franciául tudok, azt kb. a tévéből tudom... érdekes lesz így, főleg hogy az itteni népek nem nagyon tudnak/szeretnek angolul, pláne nem németül csevegni. Egy kis keresgélés után rácsatlakoztam az Aix-les-Bains nevezetű, tóparti városkába vezető útra, és nekiestem a dombvidéknek. Kisebb hegyek feküdtek csak errefelé, de a dombok tengere kellő mennyiségű hullámvasutat biztosított, hogy felkészült maradhassak a hegyekre. Eszméletlen meleget kaptam megint az arcomba, ismét 36 fokot olvastam le az egyik kijelzőről, döntöttem is magamba az ásványvizet, majd a kútvizet. Több domb megmászása és elhanyagolt francia főutak meghódítása után hosszas lejtőzéssel jutottam el az 1500 méteres hegyekkel körülvett Lac du Bourget nevű, tiszta világoskék színű tóhoz. Sziklahasadékok és töltések mentén érintettem a nyugodtan fodrozódó tavat. Ekkorra már az agyvizem is kicsapódott a bőrömre a tikkasztó melegben.
A vizeim rövid idő alatt megbuggyantak, de szerencsére rejtegettem a táskám mélyén egy extra nagy, 750 ml-es hidratáló sportlöttyöt. A tó mentén parkoló- és fürdőhelyet kerestem, azonban végül csak Aix-les-Bains kikötőjébe érve jártam sikerrel, este 6 óra felé. Sziklákról bemászva csobbantam egy hűsítőt, nagyon jól esett. Ami viszont nem esett jól: kicsúszott a zsebemből az új Samsung telefonom, és végigpattogva a köveken a tóban landolt..! Azonnal utánairamodtam, és rögtön kikaptam a vízből, sajnos így is 3 másodpercet pihent a hullámok alatt. Látszólag semmi baja nem lett, elsőre működtek tovább a fő funkciók. Szétszedtem és áttöröltem az egész kütyüt, egy francia néni is a segítségemre sietett a törölközőjével. Nem érdekelte, hogy egy árva mukkot sem értek a jajveszékeléséből, csak mondta és mutogatta, hogy ő miként járt be hasonló utat a telefonjával. Annyit kivettem a mondandójából, hogy kampec lett a készüléknek.. Az előlapra 3 db brutális sziklakarcolást sikerült begyűjtenem, de a védőfólia szerencsére felfogta az egészet, a kijelzőnek sem lett baja. Egyelőre úgy néz ki, megúsztam szárazon, csak a SIM-kártyát nem érzékeli a kütyü átmenetileg.

1 órás szárítkozás után végiggurulva a parton egy McDonald’s-ban nyugtattam meg magam két sajtburgerrel, majd a wc kézszárítójával cirógattam egy kicsit a telefonom. Egy éles visszafordulással Annecy és a következö tó felé tekertem a kormányt, majd a lemenő nap liláskék fényében faltam az újabb dombos emelkedőket. 15 km-rel Annecy előtt, egy autópálya-felhajtó bokros, fás tövébe fészkeltem be magam éjszakára. Kicsit lejtett a fekhelyem, de gondoltam túlélem. Gyűrötten ébredtem hétfő délelőtt, mégsem bizonyult olyan jó ötletnek a lejtőn alvás.. Kisvártatva tovább gurultam Annecy felé, ahol megérkezve kifosztottam egy Spar üzletet pont 3 perccel zárás előtt! 

A forróságot enyhítve fürdőztem egy nagyot a tóban, mely körül egyre masszívabb, sziklás hegyek jelentek meg.. közeledik újra az Alpok! Találtam egy zseniális, két sávos bicikliutat, amin teperhettem Albertville felé. A főutakat valamiért teleszórták a franciák éles kavicsokkal.. az oké, hogy esőben jobban tapad, de most igen csak akadályozott a súrlódása, ezért külön öröm volt a tükörsima, lejtős bicajos nyomvonal. A tavaktól egy szép partmenti várral elbúcsúzva bevetettem magam az erdőbe, ahol fel-felvillantak már végre a háromezres hegyek. Albertville után áthajtottam egy völgybe, innen kezdődik majd az első francia hágó, a Col de la Madeleine (2000m). Találtam egy díszes turistafalut, ahol 3 csillagos kempingek vetekedtek a vendégekért. A legszimpatikusabbat kiválasztva, egy kedves, vagány, beszédes nőci fogadott, perfekt angollal (Amerikában élt kint pár évet). Sajnos a kempingben már nem jutott hely, így a közeli háza kertjében szállásolt el, teljes körű belépést biztosítva a kemping területére, áramot a ház oldalfalából szivattyúztam. Így csak 8 euróba került a szállás, ami igen sovány összeg. Egy gyors zuhany után beszámolót írtam, majd alvásra adtam a fejem. Következő nap vár a Col de la Madeleine elvetemült hosszú, 26 kilométeres emelkedőjével...

Vasárnap - 16. nap

98 km, 5 óra 30 perc

18 km/h átlag

51 km/h max

Hétfő - 17. nap

89 km, 4 óra 41 perc

19 km/h átlag

55 km/h max

12-13. nap: Csodahágók - Szent Gotthárd és a Sustenpass!

Izgatottan pattantam ki a sátorból szerda reggel fél 9 körül, 1100 méteres magasságban. Kíváncsian vártam a reggeli panorámát, nem csalódtam.. Az előző napon meghódított, domboldalban fekvő réten pont a hegycsúcsok felé nézett a kuckóm. A Nüfenen-hágó havas sziklái mellett látni lehetett a Szent Gotthárd-hágó (2091m) óriási magasságokban cikázó szerpentinjeit, lebegő felüljáróit, amelyeken ezen a napon fogok tekeregni. Hét ágra sütött a nap, egy felhő sem zavarta az eget, a hétfői vihar óta gyönyörű az idő. Visszagurultam Airolo faluba (1175m), majd egy gyors pályaudvari tisztálkodás után feltankoltam a helyi közértből (kedd este pont az orrom előtt zárt be). A szokásos hegymászós csomagon túl (3 liter ásványvíz, fél kiló szőlő, 4 banán, alma és sportital) feltöltöttem a csomagom szendvicshez való alapelemekkel (párizsi, sonka, szalámi, sajt, paradicsom) és kalóriabombákkal is (chips, csoki, kóla, jégkrém). 10 előtt nem sokkal kezdtem meg a Szent Gotthárd-hágó nem kis meredekséggel induló emelkedőit. Két nyomvonal kacskaringózott párhuzamosan, egymást többször keresztezve: egyik a tradicionális hágóút, néhány szakaszon macskakővel, másik az elnyújtott autópálya száguldó autókkal.

Egyre feljebb és feljebb érve jutalomként menetrendszerűen érkezett a pazar kilátás, melyet egy katonai támaszpont mellett ebédelve csodáltam meg. Délutánra tikkasztó hőség kerekedett, a hegyi szellő mentett csak meg az elpárolgástól. Egyszer csak elbúcsúztam a mellettem fekvő völgytől, bevetődve a sziklák közé újabb szakasz következett... nem is akármilyen!! Eddig csak elvétve, néhány száz méteren át felbukkanó macskakő lett az út kizárólagos alapja, aminek annyira nem örültem, mivel így csak 4-5 km/h átlagsebességet tudtam kicsiholni a 6-8 km/h rendes mászótempóval szemben. Az ízületeimnek sem tett jót a pattogó terep, az combizmaimat is duplán megdolgoztatta. Ezt leszámítva szenzációs útszakasz tárult elém: több tucat emeletből, 27 db hajtűkanyarból, téglákból  kirakott felüljárókból és hidakból álló, vadregényes szerpentinkavalkádon kellett átverekednem magam. A hágó már a vaskorban szolgálta a kereskedőket, a 13. században már igen forgalmas útvonalként tartották számon. Az Alpok nagy gerincén sokáig ez az egy út vitt át közvetlenül, mindenhol máshol legalább 2 db hágón kellett áthurcolkodni.

Délután 2 fele kezdtem meg a macskakőrengeteget, órákon át kanyarogtam, fotózkodtam, bámészkodtam ezen az útszakaszon. 2000 méter környékére érve lassan már 7 órája másztam ezt a hágómonstrumot, ami alpesi kalandozásaim egyik legszebb és egyben legnehezebb kihívása lett végül! Rendületlenül tűzött a nap még este 5 után is, a csúcsközelben azonban felerősödött a szél. Az utolsó kanyarokat is nagy nehezen lenyomva fél 6 körül ünnepélyesen átgurultam a Szent Gotthárd-hágó tetején, 2091 méteren, nagy élmény volt feltekerni ide! Fent mélykék tavak, tekintélyes sziklák és menedékházak vártak. Összeálltam a csúcsot jelző táblával néhány fotó erejéig, majd a kiskabátot felhúzva megkezdtem a lejtőzést egészen Andermatt faluig, amely 1500 méteren feküdt. Tavaly már jártam itt, így jó érzéssel gurultam be a központba. Innen pár km lejtmenet után kezdődött a következő hágóút, így fontos lett volna vásárolni hegyrevaló tápanyagot, azonban a helyieket is meglepő, eltérő nyitva tartással a bolt 2 órával korábban bezárt... Sebaj, majd a következő faluban... Miközben a nap lassan lebukott a hegyek mögé, szállásra vadásztam, sajnos kevés sikerrel. A kempingben nem adtak áramot, a vendégházak megteltek, a hotelek pedig nagyon drágán adták a szobákat. Végül a pályaudvaron vadásztam magamnak néhány konnektort, melyekre rácsatlakozva megírtam az előző napi élménybeszámolókat. Miután már az utolsó utáni vonat is elment, és a lámpát is rámkapcsolták, éjfél felé tovább lejtőztem vak sötétben, vadkempinget keresve... Egy ablakokkal teletűzdelt alagút után, a hajtűkanyarból felmászva találtam egy kis tisztást a turistaút mellett, állítottam is a sátrat. Félelmetes volt ilyen sötétségben, egy-két kósza autó világította be bizarr módon völgyhasadékot az alagút ablakain keresztül.. jobban nézett ki, mint a sarki fény! :) A sátorban elhelyezkedve nem kellett sokáig altatni ezután a fárasztó, de élménydús nap után...

Másnap kicsit tovább aludtam... sokkal barátságosabbnak mutatkozott a völgy nappali fényben, mint a tegnap éjszakai lepelben. Boltvadászatra indulva célba is vettem a következő állomást: Göschenen falut. A Google Maps mutatott itt egy boltot, amit gyorsan meg is találtam, de a sokk csak ezután jött. Augusztus 1. ünnepnap, minden zárva van... meglepett, mert ezt a napot nem láttam az előzetesen ellenőrzött munkaszüneti napok között. A Susten-hágó (2224m) előtt utolsó kajatartalékaim feltöltésért kiáltottak.. Csokim és gyümölcsöm sem maradt már.. Innen kezdődött a pénztárcát nem kímélő ünnepnapi ámokfutásom, melynek legnépszerűbb elemei: fél liter ásványvíz = 1000 Ft, jégkrém = 700 Ft, egy szelet csoki = 500 Ft, 1 db banán = 250 Ft. Ezeket a kasszasikereket benzinkútban, vendéglőkben, bárokban sikerült elérni, az is csoda, hogy ezek nyitva voltak. 11 körül kezdődött a hegymászás 1200 méterről, igen könnyű, több kilométeren át elnyújtott, kanyarmentes emelkedővel. A távolban figyelő, hófedte csúcsok egyre közelebb kerültek, igen szép hátteret adva a völgynek.

Ezen a napon sem találtam felhőt az égen (már 3 napja!), ennek megfelelően borzasztó meleg kerekedett, ömlött rólam a víz. Nemcsak rólam, a hegyről is zúdult: ilyen sebességű, hangos zubogású, feltorlódva habzó vízeséseket még sosem láttam, keményen zakatolt a víz a völgyben evickélő folyóba. Könnyedsége ellenére ezen a hágóúton is elidőztem, ilyen szép időben bőven akadt anyag lencsevégre. Az utolsó néhány kilométer bekeményített, jöttek a hajtűkanyarok és az elvetemült szintkülönbségek, néhol alig mertem lenézni. Cserébe óriási panorámát kaptam, havas hegyek sora vonult fel az orrom előtt. Végül egy alagúton áthajtva érkeztem meg a Sustenpass 2224 méteres csúcsára este 5 felé, 6 órás mászás után.

A lejtmenet kezdetét a sisakomról videóra vettem, majd a fenyvesek közé bezuhanva nagyobb sebességre kapcsoltam. Egyszer csak behúztam a satuféket, ugyanis nyitott boltra akadtam, este 7 felé, egy eldugott kis faluban - hihetetlen! Egy kedves néni a garázsában komplett élelmiszerboltot futtatott, az utca túloldalán helyezkedő kiülős bárból szaladt át üdvözölve, amikor meglátott. Németül beszélgettünk, elmeséltem neki az útvonalam, valamint megtudtam, hogy ma nemzeti ünnepnap van, este tűzijáték is lesz. Nagyon jófej volt a néni, egy rejtett kamrát kinyitva a hűtött tejtermékeket, felvágottakat is elővarázsolta.. ez a kis garázs maga volt a mennyország, alaposan feltankoltam. Másnap korán akartam kezdeni a hegymászást, így 2 napos bolthiány után a 3. napon sem tudtam volna kaját szerezni, ami igencsak határeset. Búcsúzóul kaptam ajándékba egy házi csokis sütit, és 2 db kis svájci zászlót a biciklimre, nem győztem megköszönni a néni kedvességét, és persze nyitva tartását ebben a lehetetlen órában. 

A lejtmenetet folytatva, jött az, ami nagyon nem hiányzott: imbolygó kanyarbevétel és nehezebb gurulás hívta fel a figyelmem egy hátsó defektre... 20 perc alatt ki is cseréltem a belsőt, visszacuccoltam a csomagjaimat, majd meg sem álltam Innertkirchen faluig (625m), ahol egy családi ház kertjében fekvő kempingben húztam meg magam 16 frankért. Forró zuhannyal és korai fekvéssel készültem a pénteki grandiózus tervekre. A Grosse Scheidegg megmászása (1962m) után Grindelwald faluból (1003m) terveztem felvonatozni Európa legmagasabban fekvő vonatállomására és kilátótornyába, az Eiger és a Jungfrau négyezresei között fekvő Jungfraujoch 3571 méteres, havas csúcsára! Tervben van még egy tavaly utáni ismételt visszatérés a Mannlichen-fennsíkra, ahol csodálatos a panoráma a négyezres csúcskavalkádra! Izgalmas nap lesz!

97 km

8 óra 6 perc

12 km/h átlag

61 km/h max

Az olvasás folytatásához kattints ide: 2. etap.

6-7. nap: Egyszer fent, egyszer lent

Lustálkodással és felhőűzéssel telt a csütörtök délelőtt. Ebédidőben estem neki a kb. 15 kilométeres lejtőnek, ami az Ofenpass tetejéről (2149m) egészen Santa Maria Val Müster kicsiny faluig vitt (1375m). A zúzás megörökítéséhez felcsatoltam a sisakomra a fényképező masinámat, és Full HD minőségben rögzítettem minden egyes fűszálat. A faluba érkezve berontottam egy boltba friss gyümölcsért, vízért és sportitalért, felkészülve az újabb bitang hágó, az Umbrail Pass megmászására (2503m). Itt fekszik a Stelvio-hágóút csúcsa is (2758m), ide is fel terveztem kocogni. Egy óriási paradicsomos-halkonzerves-szendvicses-gyümölcsös lakoma után megkezdtem az Umbrail-hágó kanyargós kaptatóit. Hihetetlenül gyorsan emelkedett az út, semmi bemelegítésre nem hagyott lehetőséget. Ekkora, több emeletes szerpentinhalmazzal utoljára a Grimsel-hágón találkoztam tavaly... lenézve az egyik kanyarból 6-7 emeletet (egymás fölött vezető utakat) számoltam össze a fenyvesek közt.Szép idő érkezett délutánra, a tűző napsütés kegyetlen melegét azért enyhítette pár  felhőkupac. Lendületesen nyomtam fölfelé,  szokás szerint zene adta az ütemet, ezúttal is ATB összes költeményét magammal hoztam, beleértve pár friss mixet. 

A pörgős zene igen nagy segítséget nyújt felfelé. Tekerés közben intravénásan toltam magamba a Powerade sportitalt, és fél kiló szőlőt is bepusziltam a kormánytáskából szemezgetve. Nem maradhatott el persze a szokásos "minden kanyarban egy fényképet/videót" életérzés sem, lassan megtöltöm az első 32 gigás memóriakártyámat. Estefelé a nap már bujdosni kezdett a hegyek között, én pedig újabb fennsíkra érkeztem. Több kilométeren keresztül földút is vitt, amit annyira nem szeretett a járművem, de szerencsére viszonylag gyorsan lenyomtam. Mindig azt hiszem, hogy közel a vége, amikor újabb emeletekkel és hajtűkanyarokkal kínál meg a természet, ekkor már 2000 méter fölött zakatoltam. Hirtelen egy mormota testvérpár szaladt át előttem az úton, gyorsan lencsevégre is kaptam az egyik ebet, a másik eliszkolt. A távolban előbukkant a Stelvio-hágó és havas hegycsúcsa is, azonban nyugatról menetrend szerint érkezett az álomba ringató felhőtakaró. A csúcshódítás mindig a délelőtti fényekben a legszebb, így vadkemping lehetőségek feltérképezésébe fogtam. Találtam is egy takaros, vízszintes placcot a sziklás, füves hegyoldalban, ahol sátrat állítottam. A legjobb móka 2000 méter felett vadkempingezni, nem kell elrejtőzni, szabad a rablás az egész vidéken. Szemben gyönyörű kilátás nyílt a völgyre és a szemközt fekvő hegytetőre, amit lassan narancssárga színűvé varázsolt a lenyugvó nap. Ezzel a lendülettel én is álomba szenderültem. Péntek reggel fél 8 körül már buzgó, csúcshódítási lelkesedéssel pakolásztam, majd kisvártatva belecsaptam a hátramaradt néhány kilométerbe. A nap szépen lassan beragyogta a frissen ébredt völgyet, melyet immár igen magasról szemléltem. A gyönyörű időt kihasználva felcsatoltam a másfél méter hosszú, egylábú fotós állványomat és a fénygépemet a bicikli végére, hogy otthon újraélhessem ezeket a szép pillanatokat. Hihetetlen, de még mindig maradt hajtűkanyar, cserébe egyre közelebb került a Stelvio-hágó szájtátós panorámája, havas csúcsaival, és további 300 méter emelkedést tartalmazó szerpentindzsungelével.

Egyszer csak kilaposodott az út, megérkeztem az Umbrail-hágó tetejére, 2503 méterre. Egy kisebb lejtő és egy kiadós ebéd után nyakamba vettem a Stelvio emelkedőjét (2758m). Sűrű volt a forgalom, minden bringás és motoros ide akart feljutni ezen a napon... Az égbe tekerés nyomán pazar kilátást kaptam a vidékre, ahol eddig poroszkáltam felfelé, nem spóroltam a "filmszalaggal". Embertelen, havas magasságokba vitt az út, utoljára Franciaországban a Col de l'Iserán hágón tekertem 2700 méter fölött, még 2011-ben. Nagy lelkesedéssel és örömmámorosan faltam a métereket, eddig ez a szakasz a kalandtúra csúcspontja!!! Kb. 2 óra alatt, délután 1 körül sikerült meghódítani a Stelvio 2758. méterét!
Ez az ötödik 2000 méter feletti hágó idén! Elég sok időt töltöttem fent, ahol igen magasra rúgott az egy négyzetméterre jutó turisták, biciklisek, autók, árusok, éttermek, szerpentinek és persze a természet adta látványosságok száma. Délután 3-kor kezdtem meg a lejtőzést, Bormio városát megcélozva (1200m), ezen a napon még legalább 1 db kétezres vár rám, a Passo Foscagno (2291m). Tenni kellett rendesen a kereket, ugyanis emberi időben javasolt beesnem a Livigno völgyében fekvő kempingbe (1800m). Elhasználtam az összes akkumulátort, kipurcantak az agydinamós USB töltőim, és lemerülőben vannak a készülékeim, így nagyon kell az áram. 1 óra alatt lezúztam több tucat hajtűkanyart, átrongyoltam egy heves zivataron, majd délután négykor nekiveselkedtem a Foscagno-hágónak.

Innen még 40 hosszú kilométer Livigno, így toltam is neki, ahogy egy hegyi időfutamon kell, 8-10 km/h átlagsebességet csiholtam ki a megpakolt drótszamárból. A hágót elneveztem Vihar-hegynek, ugyanis egész végig esett az eső, hol csöpörgött, hol szakadt, de a távolban persze mindenhol kék ég fénylett. Csak az elvetemült égszakadás-földindulás állított meg néhány alkalommal, egyébként esőöltönyben adtam a pedálnak az iramot. 3 óra alatt sikerült megmászni ezt a viharos szörnyeteget, a Passo Foscagno-t (2291m), méltó jutalmam pedig az lett, hogy megint leszakadt az ég.. 

Néhány fotó után fejvesztve menekültem a csúcsról, egyenesen bele a dörgő, villámló esőfüggönybe... A lejtmenetben rommá áztam, pattogtak a cseppek rajtam, a cipőmben hömpölygött a víz, közben próbáltam egyenesben tartani a kormányt, mire nagy nehezen átjutottam az égzendülésen... Nem semmi élmény volt, eddig a túra mélypontja az elmúlt 3 órás mászással együtt. Nem számítottam erre a délelőtti csodaszakasz után, de ezen is túl kell lendülni. A megpróbáltatások után, este 8 felé már lejtőt vártam, hát a kis nedves gurulgatás után kaptam az arcomba még egy csúcsot, az Eira-hágót (2208m). Utolsó erőből ezt is lenyomva, végre levánszoroghattam Livigno város elnyújtott völgyébe (1800m), amit a vihar utolsó sötétkék láncolatai és a lemenő nap által sárgán megvilágított, oszladozó felhőhalmazai festettek meg bizarr kontrasztban. Ázott kutyaként huppantam a sátorba este 9-kor, majd a ruhák kiteregetése után nyugovóra tértem. A következő napon két utolsó monstrummal (Forcola di Livigno - 2315m és Passo del Bernina - 2330m) zárul a túra első hegyi szakasza, összesen 9 db kétezres hágóval és életre szóló élményekkel!

91 km

7 óra 12 perc

13 km/h átlag

65 km/h max

Location : Address not available

2. nap: Tekergés az Inn-folyó mentén, az első hágó kezdete

Cseppet sem zavart éjjel a folyó zubogása. Olyannyira nem, hogy naplóírás közben elaludtam, fél 9 körül.. :) Mindig ilyen az első nap, kevés alvás és 100 km után sok lenne már a jóból.. Cserébe viszont már reggel 8 előtt kipattantam az ágyból, és megírtam az 1. nap eseményeit. Kikecmeregve a sátorból, szép napsütés fogadott, szinte pompázott a fényben az érintetlen kis erdő. A sátram a folyó parti szikláitól csak pár méterre feküdt, festői vadkempinget alkottam ezúttal! :) Egy gyors pakolás után nyakamba vettem a bicikliutat, közben árgus szemekkel víz után lestem, ugyanis elfogyott a folyadékom. Továbbra is tilos volt az országútra hajtani, így a tegnapinál nagyobb (és feleslegesebb) hullámvasútba kezdtem. Sorra előzgettek a bringások, nem nagyon pattoghattam ellene ekkora málhával. Két öregúrhoz csapódtam, akik németül-angolul faggattak a kilétemről és az utamról. Kisvártatva az egyik úr ilyet szól: "Szép idő van". Később elárulta, hogy a nagybácsija veszprémi. Egy-két óra után sem találtam vizet, a bicikliút árkon-bokron vitt, teljesen elválasztva a civilizációtól. Egyszer csak véget ért végre, visszatérhettem az országútra, ahol rögtön szembejött velem egy fogadó. Kaptam is 2x fél liter vizet aranyáron, de jófej volt a srác, adott egy üres 2 literes üveget, és megmutatta hozzá a csapot is.. :)

Nem kellett sok idő, elérkeztem a svájci határhoz. Tavaly pont ugyanide lyukadtam ki a Resia-hágó megmászása után, ismerős volt a terep. Váltottam frankot, majd jó alaposan beebédeltem: sajtos-szalámis-párizsis szendvicset toltam paradicsommal, hagymás chips-szel, és fél liter kólával :)  Kell a kalória... Tegnaphoz hasonlóan rekkenő hőségben, 30 fokban folytattam a zúzást az Inn-folyó völgyében. Olyan meleg lett, hogy pár kútba be kellett dugnom a fejem hűsítés céljából. Egy osztrák arc meg is jegyezte, hogy igen kellemes lehetett.. azt persze nem tudta, hogy közben kétszer lefejeltem a csapot alulról.. Van itt egyébként egy kis átfedés a tavalyi úttal, de másodszorra is tátott szájjal figyeltem a véget nem érő, sziklás szakadékokat, az Inn-folyó vad vízeséseit, a sűrű fenyvesekkel dúsított, ormótlan nagy hegyeket és az égbe épített viaduktokat. Ezt a hullámvasutat már jobban élveztem, bár akadt néhány elvetemült emelkedő... Az időjárás-előrejelzés több zivatart mondott mára, a legnagyobb természetesen a fejem fölött haladt el. Nagy részét a ma kegyelmet nem ismerő nap szétégette, de így is elég volt egy kis hideg szellőhöz és rövid zuhogáshoz, ami eszméletlenül jól esett.

Egy óra múlva ismét ugyanúgy tűzött a nap, de a messzi távolban továbbra is sötétebb felhők gyülekeztek. Ittam rendesen egész nap, de mivel a boltok nagy része zárva van vasárnap, így egyéb vízforrásokhoz folyamodtam, pl. vízesés :) A vasárnapi zárvatartás és a boltok hiánya azt eredményezi majd, hogy a Flüelapass nevű emelkedőt már csak az utolsó kajatartalékaimból tudom meghágni. Cserébe igen könnyű, több kilóval kevesebb lesz a csomag. Majd Davosba érve tankolok az Albula-hágó előtt. Délután-este erőteljes holtponttal küzdöttem, melyen a véletlenszerűen előbukkanó csokik és müzliszeletek sem segítettek. Toltam is egy nagy adag fehérjeport (2,2 kilót hoztam magammal, nem vagyok normális), ami már segített. A porban több izomépítő és- regeneráló anyag van, igy sokat segít a túrán. Este még egy utolsó lendülettel felkapaszkodtam a Flüelapass agyatlanul meredek emelkedőire, egészen 1600 méterig sikerült feltalicskázni. Hosszú évek egyik legviccesebb vadkemping helyén pihenek, a szalagkorláton túl, a hajtűkanyart biztosító felüljáró alatt húztam meg magam. Hétfőn befejezem a hágót, és remélem elcsípem az Albulapass csúcsát is ugyanezen a napon! Meglátjuk.

71 km
4 óra 40 perc
15 km/h átlag
51 km/h max