5. nap: Gleccservidék és kecskefesztivál

Kedd reggel ismét borúra ébredtem, viszont szerencsére lassan, de megnyugtatóan tisztult az ég. Felhőűzés közepette ultragyors és totális csomagátrendezést/átpakolást tartottam, ugyanis nem vittem magammal mindent, körforgalomba készültem. Ezen a napon, a lenti képen látható, egyirányú Ötztaler Gleccser-utat szemeltem ki a maga 12 kilométerével, a valaha megtekert legmeredekebb (átlag 11-12%) emelkedőivel, hófedte gleccserével és 2800 méteres magasságával, melyet az 1375 méteren fekvő kempingből célzok meg.

Két minicsomagot készítettem, egy inni/ennivalónak, egy pedig képalkotó kütyüknek és tartozékainak, valamint pumpa, fotóállvány, jókedv sem hiányozhatott a pakkból. Egyébként kétszer fordultam vissza a pulcsiért és a tartalék elemért. Csak kenyeret felejtettem magammal vinni a fél kiló felvágott és sajt mellé, erre sajnos 3 km mászás után jöttem rá... A panorámaút emelkedése nem hazudtolta meg a sok biciklimaratonnal öregbített hírnevét, brutálisan nehéz mászás kerekedett ki a misszióból. Úgy éreztem, mintha az első kerék háromszor akkora lenne, olyan meredeken vitt az aszfalt. 

Repkedtek a százméteres szintek, az aktuális adatokat (szint, táv) minden kanyarba kiplakátolták, ez nagy segítséget nyújtott az energiagazdálkodásban Izzadtam, mint a ló, közben vadul dézsmáltam a bekészített energiabombákat, többek között csokit, banánt, kólát és szőlőt. Ahogy kikopott a táj, úgy került egyre közelebb a havas gleccser és kőrengetege, valamint zubogó folyama helyenként átívelő hóburkokkal. Természetesen minden kanyarban forgott a kamera, pörögtek a filmkockák.

A nap egyik csúcspontját egy komplett kecskedinasztia bécsi keringője jelentette. Több generáció és méret, a létező összes szőrszín variáns tette tiszteletét, valamint kétféle, nagy mamlasz, rangidős kecskevezérrel vonult fel a család. Mindenféle őrületet vittek véghez, lakmároztak, akadályozták az autósokat, verekedtek, szeretkeztek, ugrándoztak, kergetőztek, egymást dorgálták, turistákra ugráltak - egyszerűen szenzációs fesztivált produkáltak. Vagy egy órám ráment a fentiek megörökítésére, mígnem a messzi magasságba ügettek. Sokadik erőt véve magamon, minden lendületet kisajtolva, délután fél 5 felé, mintegy 6 óra mászás (de inkább pihenés, fotózás, kecskézés, táplálkozás, panorámabambulás, léggömbhámozás, stb.) után felértem a a monumentális gleccser tövébe, ahol jeges szél, holdbéli táj és hóbuckák fogadtak - már egy lélek sem járt itt, a vendéglátó egységek is rég bezártak.

A szokásos fotókörkép és lelkendezés után lezúztam a völgybe, jól mutatja az út nehézségét, hogy 20 (azaz húsz) perc alatt értem vissza a kempingbe. Siettem, hogy ne kelljen még egy napidíjat kifizetnem a kempingben. Villámgyors csomagvisszarendezés és fizetés után folytattam a lejtmenetet az Inn-folyó völgyébe, Landeck irányába, nyugatra. Szűk 2 óra alatt, heves rátekeréssel be is habzsoltam 50 kilométert a naplementében. A szokásosnál bonyodalmasabb vadkempingkeresés eredményeképpen az országút alatt, egy domb mögött húztam meg magam, fél méter magas fűben. Kemény egy nap volt ez, két pislogás után álomba szenderültem.

72,8 km
4 óra 15 perc
17,2 km/h átlag
83,4 km/h max

3-4. nap: Lehetetlen hegymenetek

„Általában szívesen fogadom a vendégeket a földemen, azonban rendkívül felháborító, hogy Ön itt a magas fűben sátrazik. Legközelebb legyen kedves, és körültekintőbben válasszon szálláshelyet. KÖSZÖNÖM!" Egy cetli várt a sátramon reggel, ezzel a felirattal. Azt hiszem, ez a vadkempingezés most nem sikerült olyan jól, nem hiába vannak itt azok a fránya locsolók - gondoltam megszeppenve. No, de ne szaladjunk ennyire előre. 8 körül kipattantam a sátorból Rambo-késsel a számban azzal a lehetetlen küldetéssel, hogy vasárnap ennivalót szerzek. Izgatottan átrobogtam a szomszéd faluba, onnan visszairányítottak a szállásfalumba, Szt. Leonardba, „minden zárva" jeligével. Addig bújtam a kis utcákat, míg találtam egy bácsikát, a kis bódéjéban egyből lecsaptam a szőlőre, sárgabarckra, banánra, csokira, ásványvízre stb. - külön köszönet, hogy a szendvicshezvaló dugizsemléből is kaptam. Visszarobogva a sátramhoz, fejvesztve menekültem, nehogy elkapjon a cetli szerzője... Összecsomagolva, majd egy parkban megreggelizve 11 órakor megkezdtem a lehetetlen hegymenetet, 29 kilométeren át terveztem felmászni 700 méterről 2494 méterre, a Timmelsjoch nevű csúcs kedvéért. Természetesen dögmeleg és zéró felhőréteg biztosította az agyvizem forrásponton maradását. A hágóúton mintegy 18 alagút várt - 40 métertől 600 méter hosszúságig -, melyekben jókat hűsöltem.

Reggel letöltöttem a hágóút profiladatát, amin kilométerenként látszik az emelkedés intenzitása, amely alapján beosztottam az energiámat. Bőven akadtak 10% feletti (= 1 kilométer alatt minimum 100 métert emelkedő) szakaszok, valamint nagy szerencsére közbeékelt, laposabb, elnyújtott részek. Előbbi esetében köpni-nyelni nem tudtam: több ezer hegyi kilométer van már a lábamban, de ilyen meredek utakat, mint az utóbbi napokban, nem nagyon pipáltam. Lehet, hogy én nem vagyok formában, vagy Ausztria meredekebb mint Svájc és Franciaország együttvéve. Lassan, de biztosan, nyugodtan lépkedtem a pedálokon, két kilométerkő között hangosakat káromkodtam. Persze egy idő után az alpesi, havas-sziklás-völgyes táj feledtette a nehézséget, fotózással pihentettem a lábizmaimat. Fél hét felé már zordon felhők gyülekeztek, még mindig csak a 23. kilométernél jártam, 2000 méter körül, kiállva a nyeregből küzdöttem vállalhatalan átlagsebességgel. Ekkor már azt hittem nincs sok, viszont megjelent egy sokemeletes szerpentinhalmaz-szörnyeteg, és azzal a lendülettel betette a kaput. Levánszorogtam a kopár hegyoldalon, és az ötcsillagos panorámára nézve, felcsaptam a sátrat egy kőmentes dombon - miközben többszáz méter völgy tátongott alattam. Jókor dobtam be a törölközőt, ugyanis 20 perc múlva esni kezdett az eső.

Az esőcseppek nem zavartak az alvásban, annál inkább a kissé lejtő szálláshelyem. Mindenféle pózzal próbálkoztam, csak hogy ne csússzak lefelé. Egész délelőtt esett az eső, míg végül koradélután kisütött a nap, sok fényképet készítettem. Nem volt egyszerű menet felhordani a csomagjaimat a hegyoldalon, csak több körben sikerült. Meghódítottam a félelmetes szerpentinhalmazt, majd egy tiroli sonkászsemle, egy fél kilométeres alagút, jeges hóbuckák és hegyoldalon kacskaringózó szerpentineken át eljutottam a közel 2500 méteres Timmelsjoch csúcsig, nem semmi menet volt, alaposan kifáradtam Jeges levegő, pislákoló nap, lobogó osztrák zászló, egy sas szobor és embermagasságban szaladgáló felhők fogadtak. Részletesen körbefotóztam a tájat, majd felöltve a szélálló egyenruhámat, lerobogtam a következő állomásra, Sölden faluba, kb. 1300 méterre. Kempingbe kanyarodtam, ahol azonnal lecsaptam az áramra, a wifire és a fürdőszobára. Egy gyors hazatelefonálás után iparkodtam a hálózsákba, másnap várt az Ötztaler Gleccser-út, mely során tovább emelve a tétet, 12 kilométeren keresztül szeretnék felügetni, majd visszanyargalni 1300 méterről 2800 méterre, ahol vár a Tiefenbach-gleccser. Természetesen ez a mutatvány minimális csomaggal és maximális izgatottsággal fog történni, ilyen magasan eddig csak egyszer jártam - nagy élmény lesz.

55,5 km
5 óra 14 perc
10,6 km/h átlag
73,8 km/h max