16-17. nap: Búcsú tavakkal fűszerezve

Viharverte réten ébredeztem szombat reggel. Kicuppogva a sátorból rámjött a frász, ugyanis egy kutya és egy bácsi ugrabugrált a rejtekhelyemről pár méterre. A bácsi - aki egyébként úgy nézett ki, mint a Trónok harca könyvsorozat írója - intett, hogy semmi gond. Valószínűleg ő is birtokot háborított éppen négylábú kollégájával. Erre a napra elég sok felhőt jósoltak, így kihasználva a rövid, délelőtti napsütést lezakatoltam a Brienzersee nevű tóig, Interlaken városától és a Berni-felvidéktől egy partmenti piknikkel köszöntem el. Azon az úton ügettem vissza, ahol előző nap jártam. Sajnos megjöttek a felhők, de egy pici rés mindig maradt a napnak.

Negyedszerre is teljesítettem a szokásos kilépőcsúcsomat, a brutális szinttel rendelkező Brünig-hágót, melynek végkifejletében Lungern falura és tavára lehet rátekinteni madártávlatból. Az Alpok utolsó emelkedője mindössze pár kilométer, de ezalatt 400 méter szintemelkedést kell legyűrni az 1005 méteres minicsúcsért. Felfelé bedobtam a fülembe a mixválogatásomat és toltam az ütemet egy-két csoki kíséretében. Közben lesben figyeltek, gomolyogtak a fekete felhők, de csak néhány cseppet bocsátottak a földre, megúsztam az esőt. Enyhe szélben folytattam a lejtőzést, két tavat is megkerülve. Észrevettem, hogy nagyon mozog a hátsókerék, megvizsgálva láttam, hogy eltörött egy küllő, megborult a kerék egyensúlya. Kicsit aggódtam, de ennek ki kell bírnia a maradék néhány tucat kilométert. Közben a nap meg-megvilágította a túlparti, egyre laposodó hegyoldalakat, a messzi célban pedig felvillant a kék ég és a szakadozó felhőzet.

Luzern és a négy kanton négylevelű lóheréhez hasonlító tava felé fordítottam a kormányt. Zug és egy újabb tó partjára, északra szerettem volna felérni, kempinggel jutalmaztam magam az utolsó éjszakára. Jobbra-balra-össze-vissza kanyarodott az út a dimbes-dombos tóvidéken, miközben szép, nyugvó napsütést kaptam koraesti fényekkel. Le is vettem a napszemüvegem, hogy tisztán láthassam a tájat idén utoljára. Luzern nagyvárosában időztem egy kicsit, focimeccset néztem, és nézelődtem a forgalmas kikötőben. Fél 9 körül értem be a tóparti kempingbe, ahol rövid beszámolóírás után siettem aludni. 40 kilométert hagytam vasárnapra dombmászással fűszerezve, Zürich tavának érintésével. Korán keltem, hogy még beleférjen a 10:40-kor induló Zürich-Budapest vonat elérése. Kicsit aggódtam, hogy ki fogok csúszni, ezért sietve lépdeltem a pedálokon.

Végül átszelve a dombságot, a minierdőket és a vasárnap reggeli, nyugodt, kihalt főtereket, már fél 10-re beértem a vágányokhoz. Csokivásárlással és bicikliszétszedéssel töltöttem az utolsó órát, majd 11 órás vonatozás után, vasárnap este 10 órára értem Pestre. Gyorsan eltelt ez a 17 nap, ismételten izgalmas kalandokkal, életre szóló élményekkel, gyönyörű tájakkal. Köszönöm minden kedves olvasómnak az 1100 kilométeren, több mint 20000 méter szintemelkedésen és 14 hegyen át tartó szurkolást és olvasást. Hamarosan újra jelentkezem!

151,9 km
7 óra 56 perc
19,2 km/h átlag
61,5 km/h maximum

14-15. nap: Hajnali hegymászás és sprintfutam a Berni-felvidéken

Csütörtökön több zivatar rohant át a fejem fölött, mire 11 körül el tudtam hagyni a kempinget, ahol két éjszakát töltöttem. 55 kilométer kemény hegymenet következett 600 méterről az 1700 méteren fekvő Gletsch faluig, hogy onnan megmászhassam a 2164 méteres Grimsel-hágót. Határesetnek tűnt, hogy ez belefér-e egy napba, hiszen a mindennel (pihenéssel, fényképezéssel, láblógatással, stb.) számoló utazósebességem síkon 10-15 kilométer, hegymenetben 3-5 kilométer 1 óra alatt. A tekerési átlagsebsségem kb. a duplája, ebből látszik, hogy az ébren töltött bruttó idő kb. fele telik bicklizéssel. Kezdetben mindenhol dermedt, sötét felhők védték a lankás kis völgyet, ahol egyre feljebb jutottam a délután folyamán. Ezen az útszakaszon jártam már közel 5 éve, még 2010-ben, csak az ellenkező, lejtő irányába - úgy azért könnyebnek bizonyult. Szépen lassan nehezedett a tekerés, durvábbnál durvább emlekedők jöttek, miközben eliszkoltak a felhők, ragyogó napsütés kerekedett késő délután. Elérkeztem Ulrichen faluba is, ahova szintén 5 évvel ezelőtt lyukadtam ki az első kétezer méter fölötti csúcshódítás, a Nufenenpass megmászása után. 

Az utolsó falut is elhagyva következtek az igazán komoly szintemelkedések, majd a pöttöm Gletsch falu, ahonnan már látszott (fenti képen) a masszív Rhone-gleccser, a Furka-hágó és célhágó: a Grimselpass hihetetlen grandiózus, többemeletes szerpentinkeringője (lenti képen). Jeges, viharos szél kerekedett az alulról félelmetesnek látszó hágóúton, ködös felhők lepték el a csúcsot este 6 magasságában... Kockázatosnak ítéltem meg az esti csúcshódítást. Itt is jártam már 2012-ben, a Furkapass felől könnyed menet volt, ezen a napon kevésbé tűnt annak. Rövid fotózás után a szerpentinrengeteg második kanyarja alatt, a hegyoldaban, szélvédett helyen, vaskos fűben állítottam sátrat 1800 méteren.

  

Pénteken reggel hatkor kelve megint megelőztem a napot, szenzációs a hegyekkel ilyen korán ébredni, ezt idén csinálom először rendszeresen. Nem túl kellemes szürkületben kimászni a hidegbe, de a természet gyorsan feledteti ezt. Szép látványt nyújt, ahogy a nap lassan beszökik az ébredező, egyre világosodó völgybe, miközben a síri csendet madárcsicsergés töri meg. Fél 9 körül már le is gyűrtem a maradék 400 méter szintet és 5 kilométert, vakító napsütésben gurultam át a Grimsel-hágó 2164. méterén. 

Gyors fotózás után nagy lendülettel hasítottam a völgyben, 3 hegyi tavon fűztem át a drótszamarat, a masszív gátak miatt suhanós lejtőkön. Egyéni sebességrekordot is elértem egy hosszú alagútban, de nagykorú olvasóim védelmében ennek értékét most nem árulom el. Lassan fáradó combjaim az első síkságra érkezve jelezték, hogy elérkezett a kiadós reggeli ideje. Ezen a napon az egyik kedvenc régiómon Brienz-Interlaken tengelyen, fodrozódó tavak és fenyvesekkel dúsított hegyek mellett versenyeztem az idővel és az időjárással. Késő délután megint hidegfront volt kilátásban némi viharral. Célállomásnak Lauterbrunnen völgyét tűztem ki, ami közel 80 kilométerre feküdt a reggeli Grimsel csúcstól. Űztem, hajtottam, tettem a kereket a tó menti dombokon zakatolva, mígnem délre meglett Interlaken (68 km), majd fél kettőkor megérkeztem Lauterbrunnen városkájába (80 km). Óriási havasok, meredek hegyoldalak, zubogó vízesések jellemzik ezt a vidéket, a Berni-felvidék szívét. 

A leghíresebb, mintegy 80-100 méter magas vízesést több szögből is minőségellenőriztem. A völgytől keletre található a legkedvesebb helyem Svájcban, a Mannlichen, ezt a fennsíkot már két ízben, 2012-ben és 2013-ban is bejártam, szenzációsan gyönyörű hely, melyet a 3-4 ezer méterig terkedő Jungfrau és hegytársai vesznek körül. Természetesen most sem hagyhattam ki, hogy felmásszak a 2343 méteres fennsíkra, Wengenig vonattal, onnan pedig sífelvonóval - a bicikli lent maradt a völgyben. Felérve mindig ámulatba ejt az itteni panoráma. Most csak 2 órát tudtam itt tartózkodni, fél ötkor süllyedt az utolsó felvonó. Ezalatt az idő alatt befaltam egy óriási hamburgert sültkrumplival és egy megyes desszerttel, valamint trollkodtam egy sort a 2013-ban felfedeztett, 10 percenként frissülő webkamerába. Itt lehet keresni 07.24-én 15:00 és 16:20 között: http://panocam.skiline.cc/maennlichen - illetve 2013. augusztus 2-án 19:00 és 20:30 között, ekkor gyönyörű volt a panoráma. 

Péntek késő délután azonban egyre feketébb felhők gyülekeztek, esőfüggöny jelent meg a szemközti hegyek előtt. Menekültem is vissza völgybe, sífelvonóval, vonattal, biciklivel, de sajnos utolért a eső. Szakadt, mintha dézsából öntötték volna, nem győztem hova menekülni. Végül meguntam az ácsorgást, és este 6 és 7 között egy csatakiáltással bevetettem magam az esőfüggönybe vadkemping placcot keresve. Szakadó esőben állítottam sátrat egy eldugott rét tövében, a sátor belsejében pedig ruhaszárító köteleket feszítettem ki és megszárítkoztam. Eddig tartott ez a hosszú nap, több mint 90 kilométerrel. Szombatra és vasárnap délelőttre 150 kilométer maradt, vasárnap 10:40-kor indul a vonatom Zürich-ből, kicsit kockázatos az elérése, de nem lehetetlen.

144,3 km

8 óra 59 perc

16,1 km/h átlag

A maximális sebesség csak személyes konzultáció esetén publikálható a nyugalom megőrzése érdekében.

13. nap: A Matterhorn meghódítása

4 óra 55 perckor csörgött a telefonom, kb. 6 óra alvás után. Sokat nem kellett ébresztgetni, izgatottan pattantam fel a bringára magamhoz ragadva az előző este összekészített minicsomagjaimat: egy táskát a pillanatmegörökítő kütyükkel és tartozékaikkal, egy szatyrot pedig elemózsiával, felvágottal, gyümölccsel, minden jóval. A hátsó ajtón kiosonva, kb. 1 kilométert tekertem a pályaudvarig, ahol a korai érkezés örömére jól megreggeliztem. 5:52-kor indult a panorámavonatom, majd hegyen-völgyön átszlalomozva negyed 8 körül érkezett meg Zermatt festői városába, 1620 méterre. Innen virágos, kis faházak és kis utcák keresztezésével tovább bandukoltam a felvonókig. Messziről már látni lehetett a Matterhorn reggeli fényben úszó, felhőmentes csúcsát.

 Masszív sífelvonókkal hálózták be a vidéket, melyekre a cél érdekében én is felültem, a következő állomásokat érintve: Furi (1867 m), Schwarzsee (2583 m), Furgg (2432 m), Trockener Steg (2939 m), Kleine Matterhorn / Glacier Paradise (3883 m). Összesen 100 svájci frankba került a körút. Felérve a Schwarzsee nevű tóhoz óriási, 3-4 ezer méteres havas, hegyek, jégfehér gleccserek, beláthatatlan mély völgyek vettek körül, csak ámultam - és persze több órán át fotóztam, videóztam és ugrabugráltam. Félemetes élmény volt a felvonóban himbálózni, majd egyre magasabbra és magasabbra jutni.

Közben addig keringőztek a felhők, míg hirtelen beborult és beszürkült az ég, megérkezett az ígért hidegfront. Délután 2 körül jutottam fel a legmagassabb pontra, a 3883. méterre a Kleine Matterhorn csúcsára. Eszméletlen meredeken kúszott felfelé a felvonókabin, bitang gleccserek fölött repült át. A csúcson egyből felszaladtam a kilátóba, ahonnan mély szakadékok és szinte felfoghatatlam völgypanoráma várt. 5-8 fok lehetett a hőmérséklet, 4 réteg felsőt viseltem, valamint egy rövidnadrágot. Odafent több állomást is végigjártam: filmet néztem a Matterhorn meghódításáról és körberepüléséről a moziszobában, valamint a fagyos jégpalota sötét alagútjaiban szemléltem színes fénnyel megvilágított jégszobrokat. Találkoztam egy bohókás ausztrál házaspárral, egyenesen Sydney városából - jókat viccelődtünk, beszélgettünk. Viszont mikor ausztrál akcentussal kérdeztem a férjurat - egészen pontosan így: "Hogy vagy komám?" / "How are you doing mate?" ausztrál módon valahogy így kiejtve: "háujádáinmeijt" -, ezt nem nagyon díjazta, de elismerte, hogy tényleg "ausztrálisch". Nemrég náluk is havazott egyébként, a partvidéken ráadásul - eldurvult itt a klíma! Közben egyre rosszabb lett az idő délután 3 környékém, így menekülőre fogtam, irány vissza a völgybe!

Számos élménnyel és fényképpel gazdagodva lebegtem vissza Zermatt állomásra vissza 1620 méterre 3883 méterről. Itt leszakadt az ég, negyed órát álltam egy bódéban a felbolydult sétálóutcában. Pont elcsípve a vonatot, este hatra értem vissza Brig városába, a kempingbe. A sátram feje tetejére állt a viharban, a cuccok is megborultak benne. Közben sajnos teljesen elsötétedett a telefonom kijelzője, ennek annyi. Még szerencse, hogy hoztam tartaléktelefont, bár ez nem csinál olyan szép képeket, de annyi baj legyen. Hullafáradtan kúsztam be a hálózsákomba, mozgalmasan telt ez a nap is. Következő reggel irány az 55 kilométerre fekvő Grimsel-hágó 2164 méteren.

Ezen a napon csak 2 kilométert bicikliztem, de annál többet utaztam/másztam/lebegtem Európa tetején, a Toblerone "bányában".

11. nap: Tóparti százas

Hétfőn fél 11 körül sikerült csak elhagyni Bellinzona városát, szép váraival a és masszív védőfalával, melyek hivatalosan a világörökség részei. A város egyébként már időszámításunk után 590-ben létezett, kulcsfontosságú szerepet töltött be a kereskedelemben - innen napjainkban is három különböző irányba vezet hágóút az Alapokon keresztül. A Lago Maggiore tó és bitang hegyei mellett, hullámvasutas domboldalon kezdődött el igazán a menet tűző napsütéssel, izzasztó meleggel. Extra folyadékot, 9 db Mars csokit és banánt is magamhoz vettem az első bevásárláskor. Ezen a napon kozel 100 kilometert terveztem a viszonylag sík, kisebb emelkedőkkel tüzdelt partszakaszon. Ennek megfelelően katonásan lépkedtem a pedálokon, tartva a lendületet. 
Gyönyörű kis minivárosok váltották egymást, hegyoldalban elhelyezkedő épületekkel, partra épített  luxusvillákkal, hajókkal dúsított, virágágyásokkal díszített kikötősarkokkal. Egyszer csak szembejött a határ, átértem Olaszországba. Érdekes, hogy minél több időt töltök olasz vidéken, annál jobban értem már a feliratokat, rövid mondásokat és egy kis továbbgondolással néhol a nyelvtant is össze tudtam rakni. Egy eldugott partszakaszon lemerészkedtem a tóhoz csobbanni egy jót az üvöltő melegben - nehéz erre mar szavakat és jelzőket találni. Szépen lassan fogytak kilométerek, koradélután már 40 egységnél jártam. Egy tóra néző sétálóutcában toltam egy kései ebédet, szigorúan az uzsonnástáskamból merítkezve. Délutánra érkezett egy közepesebb felhőcsoport, szelíd szelet, hűsítő árnyékot hozva. 4-5 óra felé értem be Verbania városába, ahol egy gyors Mcdonalds utan északnyugatnak fordítottam a kormányt. A hegyek kilaposodtak, elbúcsuztam az egész nap látott tótól.

A lankás, nyílegyenes utakon könnyen habzsoltam tovább a kilométereket egy újabb hegyoldal elhagyatott erdeiben. Közben átjutva a csúnya felhőkön, ismét szikrázóan sütött a nap, újra rámkacsintottak az Alpok égbekiáltóan magas vonulatai, melyekhez egyre közelítettem. Estefelé találtam egy Penny Marketet, ahol feltöltöttem az éléskamrát a másnapi csúcshódításhoz. Nem akartam elhinni, amikor pénztáros csak 8 eurot kért, azt hittem, valami tévedés törtent - svájci árakhoz szoktam. Egyébként szépen megfordult a frank/euro arány, az elmúlt években 1,20-1,25 értékhez képest ma már 0,98 környékén jár. A 100. kilométert is elérve vadkempingkeresésbe fogtam. Végül az országút mentén, egy elhagyott szántóföld közepén lepusztult, lakatlan épületek mellett fejeztem be a napot fél méter magas fűben sátrazva. Kedden megint 2000 méter fölé tekerek, irány ismét Svájc és a Simplon-hágó.

101,1 km
5 óra 11 perc
19,5 km/h átlag
39,8 km/h maximum

12. nap: Az elvetemült Simplon-hágó

Még hétfő este eldöntöttem, hogy szerdán ellátogatok Zermatt városába, és felliftezem a Matterhorn (4478 méter) lábáig, valamint felnézek a Kleine Matterhorn csúcsra is (3883 méter) sífelvonóval. A műveletet Brig városából vonattal terveztem véghezvinni, ettől még 70 kilométer és egy óriási hegycsúcs, a Simplon-hágó (2005 méter) választott el. Zermatt bűvöletében izgatottan kezdtem a napot. Reggel korán keltem, ugyanis elmaradásban voltam a beszámolókészítéssel, két nap történetét írtam meg a bozótban. 10 körül nagy nehezen feltoltam a szekeret az országútra, majd begurultam Domodossola városába, ismételten tűző napsütésben. Az elmaradhatatlan sajtburger és wifi kombináció után következhetett a hegymenet.

Először azt hittem, hogy rosszul látok, Simplonpass = 37 km. Sajnos jól láttam, ez a valaha megmászott leghoszabb emelkedőnek ígérkezett, több mint 1800 méter szintemelkedéssel. Egyből fejest is ugrottam a lecsóba, irdatlan kaptatók következtek. Szerencsére gyorsan kisimult az út, közel 20 kilométert tehettem meg enyhe-közepes meredekségen az elhagyatott vidéken, a nagy hegyek még messze figyeltek. Közben kutyameleg lett, forrón sütött a nap, le kellett vennem a felsőmet, ugyanis facsarni lehetett belőle a vizet - ilyet még nem pipáltam. Közel 6 liter folyadékot ittam meg ezen a napon. Szenzációs helyekre menekültem a trópusi idő elől: egy hűs kőépületben ebédeltem egy véletlenszerűen előbukkanó pályaudvaron, az olasz-svájci határon pedig az átkelőhely  légkondis épületében fosztogattam az automatát hideg vízzel és csokival. Kisvártatva átalakult a táj, böhöm sziklás hegyek jelengek meg, bivaly meredekké váltak a szerpentinek, megszaporodtak a hajtűkanyarok és az elnyújtott alagutak.

Nagyon sok kamion járt erre, behúztam fülem-karom-lábam, miközben elrongyoltak mellettem. Egyes alagutakban a járdán tapadtam a falhoz vagy az ablakokhoz. A kimerítő mászás során számos alkalommal álltam meg enni, inni, levegőt venni, mígnem koraeste, 5 és 6 között ráfordultam az utolsó 10 kilométerre, lehetett még fokozni a meredekséget. Itt már sejtettem, hogy későn érek majd fel a csúcsra, hát még le a völgybe. A masszív mászásnak mindig meglesz a gyümölcse, az utolsó fennsíkra kanyarodva varázslatos havasok kocogtatták meg a vállamat a puhasárga koraesti fényekben. A 2005 méteres Simplon-hágót 7 és 8 között értem el, majd lezakatoltam a völgybe, miközben a lemenő nap az elsuhanó fenyvesek között kacsintgatott.

Egy zömök viadukt is segítette a tovahaladásomat, fél 10 felé érkeztem meg Brig városába, Svájcba, ezen belül is a pályaudvarra. Kinéztem a vonatomat Zermattba, 5:52-kor indul majd, 7:13-ra ér oda. Azért ilyen korán utazom, mert délután hidegfront érkezik. A Google segítségével elnavigáltam a kempingbe, ahova - mintha haza érkeztem volna - a hátsóajtón osontam be. Mindössze 13 euróba került a lakhatás, még áramot is csapolhattam. Ezután váratlan dolog történt, leejtettem a telefonom a fürdőben, tönkrement a kijelző egy jelentős része, de még pont lehettet használni, legalábbis egy ideig... Felocsúdva a veszteségből gyorsan lefeküdtem aludni, következő nap ötkor kelek, irány Zermatt!!!

70 km
5 óra 21 perc
13,1 km/h átlag
73,7 km/h maximum

10. nap: Dupla kétezres - San Bernardino és a Splügen-hágó

Vasárnap hajnali 5 óra 30 perckor valamilyen őrült szerzet ugrándozva táncolt egy hegyi folyó partján. Ez a szerzet én voltam, a hajnali fagyos hideg ellen találtam ki a nem publikus mozdulatsorokat - ehhez némi hidegűző kiabálás is társult. Utólag vettem észre, hogy egy nálam is őrültebb szerzet a partmenti óriásköveken állva horgászott  - a folyó menti, hajnali ködben látszott a sipkája... Miközben a völgy és a hegyek nesztelenül várták a napfelkeltét, sietve nekiveselkedtem a Splügenbe vezető lejtőnek, ezúttal én ébresztettem a napot. Kisvártatva elő is bukkant az egyik hegy mögül, fokozatosan bevilágította a bóbiskoló vidéket. 7 óra körül kezdtem meg az első hágót, Splügentől lassan elemelkedtem, a hágó vidéke felé kanyarodva tisztán látszott, hogy az újonnan bevett völgyzugoly álmot aludt. Ide még nem ért be a nap, heves, pulcsit követelő hideg szél uralkodott erre. Egy hídon reggelizve szép lassan beimádkoztam a napot a hegyoldalba, fényesedni kezdett a táj. Jöttek a szokásos szerpentindzsungelek, egyre több autós, biciklis, motoros, négylábú elevenedett meg. Szépen fénybe borult minden, tiszteletüket tették a szemközti sziklás meredélyek is. Egy motoros éppen a fejem fölötti úton esett egyet, szerencsére nem lett baja. Találkoztam a kanyarokban lelkesen fényképező olasz és délutáni vihart kiáltó osztrák biciklissel, valamint az útvonaltervemre rácsodálkozó, kedves német turistákkal. Lencsevégre kaptam a délelőtti völgyben pompázó panorámát, miközben hipp-hopp felértem a Splügen-hágó csúcsára, 2113 méterre, 10 óra körül. Elég könnyű menetnek bizonyult az idei 7. csúcs meghódítása minimális csomaggal, 19 kilométeren kereszül. Fent elég komoly harc zajlott a csúcstáblával való fotózkodás kapcsán - szépen kivártam a sorom. A lejtmenetet videóra vettem a sisakomra rögzített fejkamerával, de így is sok időt töltöttem további fotózással. Egyelőre minden a tegnap kigondolt ördögi terv szerint halad, csak kicsit eltúloztam a fotózásra szánt időt, mint mindig..

Visszaérve 1425 méterre, Splügenbe, csaptam egy gyors feltöltő bevásárlást.  12 és 13 óra között, 38 kilométer megtétele után értem vissza a bázisállomásomra, ahol a sátram érintetlenül várt. A délutáni melegben katonás mozdulatokkal visszavariáltam a csomagokat az eredeti állapotukba, majd visszapakoltam a biciklire mindent.  Következő állomás a San Bernardino hágó 2066. métere, mintegy 11 kilométeren keresztül. Egy kis gurulgatás után, közvetlenül a többemeletes, induló szerpentinhalmaz megtámadása előtt egy óriási halkonzerves ebéddel és weboldalfrissítéssel ünnepeltem az első csúcshódítást. Jöttek, mentek a felhők, a szép napsütés mellett viharos szél jelezte, hogy az Alpok mélyén zajlik ez a kaland. Nem tudom, mi volt abban a a konzervben egyébként, de olyan kiduzzadó, lelkes erőre kaptam, hogy csomaggal együtt szenzációsan gyorsan abszolváltam az első horroremelkedőket, 1 óra alatt közel 300 métert másztam. A szemben fekvő, szintén hasonlóan éles hegyoldalon mértem az emelkedés előrehaladását. Közben sajnos be-beborulgatott, nehezen tudtam napot csiholni a sorakozó hegykavalkád és egy váratlan fennsík megörökítéséért. A messze elterülő, masszív kőrengeteg közepette zavartalanul csordogáltak a patakszerű képződmények, a virágok jobbra-balra dülöngéltek a széltől. Kettészakadt a táj, egyre sötétebb felhők gyülekeztek, míg a másik oldalon zavartalan, néhol felhős, kék ég szerénykedett. 4 óra előtt már fel is értem a 2066. méterre, a fodrozódó minitóval díszített San Bernardo-hágóút az idei 8. zsákmányom. Eddig 49 kilométett tettem meg ezen a napon. Padok és egy étterem fogadta a csúcshódítokat, ezt a lehetőséget egy jutalomjégkrémre váltottam.

A szokásos csúcsfotózás során most kézről kézre jártak a kamerák, fényképezőgépek - közben mindenki az elő-előbukkanó napfényre hajtott. Találkoztam két teljesen átlagosnak tűnő svájci lánnyal, akik hozzám hasonló módon tekertek, Chur városától kezdték, ezen a ponton közelítettek a 100. kilométerhez - nagy taps nekik! Merész célt tűztem ki fél 6 felé közeledve: még ezen a napon le szerettem volna érni Bellinzona városába, az olasz Lago Maggiore tó partjára. A cél megvalósítása érdekében masszívan megtekertem az előttem álló lejtőket, szigorú kezekkel szlalomoztam a kanyargó szerpentineken. Közben egymás után repültek a falvak, kifejezetten „élvezetes" volt belerongyolni a macskaköves, kátyús főutaikra. Pumpáltam magamba a vizet, a csokit, a banánt és a sárgabarackot. 2 óra lejtőzés után meg is érkeztem, 200 méterre, Bellinzona városhatárába. Ezen a napon ekkor gördültem át a 100. kilométeren, ahol is váratlanul egy kemping jött szembe, nem kellett sokáig noszogatni. A recepción egy kis sorbanállást követően előre fizettem, leadtam a töltenivaló kütyüket, majd egy forró zuhany után párnának dőltem. Következő nap végigbiciklizem a Lago Maggiore tó elnyújtott partvidékén, jókora hullámvasutazással.

100,8 km
5 óra 46 perc
17,5 km/h átlag
72,5 km/h maximum

Utóirat: íme egy példa a hegyoldalra eszkábált fotógép alápolcolásra.

9. nap: Kincskeresés és ördögi tervek

Szombat reggel megpróbáltam korán kelni, sajnos nem jött össze. A megszokottnál lassabban haladva a pakolással fél 10 felé sikerült elindulnom a bozótlakból. Thusis felé folytattam a haladást a sziklás ormokkal védett, ébredező völgy kellős közepén. Megpróbáltam kicselezni a hegyoldalban hullámvasutazó országutat, így egy keskeny, folyómenti bicikliútra fordítottam a kormányt. Mindig jó a folyó mentén tekerni, mivel valószínűsíthetően itt a legegyenletesebb a szintemelkedés, nincsenek felesleges hullámok az útban. Persze nem mindenáron ez a legjobb választás... és innen kezdődött a szombat délelőtti kalamajka. A kellemes betonút rövidesen göröngyös, kavicsos, néhol dagonyás maszlaggá változott, szétrázta az egész csomagszerkezetet, de azért tudtam stabilan haladni, voltak kilapított részek. Kb. 6-8 kilométer után véget is ért az egérút nagy megkönnyebbülésre, majd következett a sokk, elhagytam a telefonom a rázóköveken... Néhány másodpercig tartó pánik után elmosolyodtam, hiszen aktív nyomkövetéssel rendelkezett az eszköz, ez szolgáltatta a weboldal Mobilkövetés funkcióját, 10 perces pozíciófrissítéssel. Nem kellett mást tennem, mint aktiválni a másik telefonon az internetet és egy pozíciókövető Google térképet, ezután kezdődhetett a vadászat és a koordináták egyeztetése - vagyis geocaching (= modern kincskeresés), ilyet úgysem játszottam még soha. 10 kilométer extra tekerés és mintegy 30 perc kitérő alatt meg is lett a kütyü. Minden nekiinduláskor ellenőrzöm a kiemelt értékeimet, ezt nem lehet elégszer megtenni! Thusis városába érve, egy óriási reggelit csaptam a parkolóban, majd 720 méterről 11 körül kezdtem meg az izzasztó mászást első körben Splügen falu irányába, 1426 méterre, 27 kilométeren keresztül. Megint csodálatos időt fogtam ki, égetett a nap rendesen, literszámra toltam az ásványvizet. A zubogó folyó körül meglehetősen meredek szerpentinek kacskaringóztattak már az út elején, ami időt és kalóriát nem kímélt.

Felkapaszkodtam egy gáttal védett tó mellé is, ahol egy kis hűsítő merítkezést végeztem. Egymást váltották a pöttöm falvak, macskaköves főúttal, helyileg eszkábált szökőkutakkal, festői faházakkal a zöld hegyoldalban, kakasfarmmal, bamba tehenekkel, útszéli padon mosolyogva ülő, idős, helyi lakosokkal. Egyik fehérjeturmixos, iszogatós pihenő alatt mintegy 40-50 megkergült kecskét zavartak. át egy piciny falu főterén, egyből rohantam a kameráért. Este öt körül érkeztem Splügen városkába (1425 méterre), ahol nagy dilemmába kerültem két hágó között őrlődve. Az utam a San Bernardino csúcs (2113 méter, még 19 km) felé vezet, de az itt kezdődő Splügen-hágót is szerettem volna megmászni (2066 méter, kerülővel minimum 2x11 km). Semelyik hágó sem fért már bele ebbe a napba. Melyik legyen? Legyen mindkettő! Megszületett az ördögi terv - mentem még a naplementében, amíg bírtam, 11 kilométerre megközelítettem a San Bernardino hágót! Jól elrejtőztem a hegyközti domboldalban egy folyó mellett, és reggel fél hatra állítottam az ébresztőt. Ezzel gyönyörű időm lesz, elkerülöm a délutáni zivatarokat és mindkét hágóra lesz idő remélhetőleg. Csomag nélkül fogok visszamászni az első, Splügen-hágóra, méghozzá így: 8 km lejtmenet, utána 11 km vad emelkedő (1425m > 2113m), majd ugyanez fordítva - összesen 38 extra kilométerrel. Ezt követően csomaggal irány az eredeti útvonal (1600m > 2066m), 11 kilométer alatt a San Bernardino hágóúton, majd többtucat kilométer lejtmenet Olaszországban. Izgatott voltam, mivel ilyen trükköt még nem vittem véghez, szép időnek kell lennie, mindennek klappolnia kell, hogy körbeérjek. A korábbi egyirányú csúcshódítás során már kigyakorolt csomagátrendezéssel és előkészítéssel dolgoztam előre, reggel csak fel kell ülni a drótszamárra. Búcsúzóul fogat mostam a folyóban és az esti eső elől menekülve fejest ugrottam a sátorba. Izgalmas lesz a következő nap!

55,5 km
4 óra 28 perc
12,4 km/h átlag
45,1 km/h maximum

8. nap: Meteorológiai ínyencségek

Pénteken reggel nyolckor cipzároztam ki magam a sátorból. Izgatottan pakolásztam ugyanis ezen a napon Liechtenstein szerepel az étlapon, sosem jártam még itt - pedig kerülgettem már párszor. Tudom, hogy mindig elmondom, de megint már reggel dögmeleg kerekedett, erre a napra kánikulát, 36 fokot jósoltak! Az már rég rossz, ha a reggeli összepakolásban is leizzad az ember. A szokásos csomagok utaznak velem egyébként, hátsó oldaltáskák ruhákkal, hátsó felsőtáska ennivalóval és tisztálkodási szerekkel, elsőtáska elektronikus kütyükkel, nyeregtáska szerszámokkal, valamint a sátor és az óriáspumpa becsomagolva a 2x2 méteres biciklihuzatba (ez egyébként vastag lepedőnek is kiváló). Fél tíz felé kicsekkoltam Ausztriából, nekiveselkedtem a forró völgynek. Hamar megérkeztem Liechtensteinbe, érdekes látványt nyújtott ez a kis miniállam itt a hegyoldalban. Kedvenceim a fehér rendszámok fekete alapon, és az, hogy ha elhagysz egy falut, rögtön következik egy másik (az áthúzott falutábla alatt máris kiírják a következőt). Halkan jegyzem meg, hogy a szikrázó napsütéses forróságtól patakokban folyt rólam a víz, a kilométeróra is megsült pár pillanatra, hirtelen minden számot egyszerre akart mutatni. Vaduz fővárosba érve természetesen nem hagyhattam ki a vár megtekintését.

Csomagjaimat elrejtve egy bozótban 2 kilométeren kapaszkodtam fel a hegyoldalra, ahonnan körbefotóztam a várat és a völgypanorámát a rekkenő melegben. Persze a McDonalds sem maradhatott ki a sorból, két sajtburgerrel, ingyen wifivel és „fürdőszobával". Mire kiléptem (kb. 30 perc) fura dolog történt, bár az Alpokra jellemző: beborult minden több tíz kilométerre hegyekkel, völgyekkel együtt, majd dörgések kezdődtek. A messzi távolban felhúzták az esőfüggönyt is... szuper! Nem kellett sok, a lejtőzés során versenyezni kezdtem az esőcseppekkel, egyelőre megúsztam. Délután 2 felé átértem Svájcba, ahol egészen magasra vitt fel egy csendes, erdei országút egy laktanyából épült váron át, miközben a természet halkan, lélegzetvisszafojtva várta az esőt. Meg is kaptam a nyakamba, először kisebb szemerkéléssel, majd viharos széllökésekkel, bukósisakon kopogó cseppekkel. Még éppen be tudtam menekülni fák alatt, szőlők között robogva a 10 kilométerre fekvő Landquart város pályaudvarára - ezen belül is egy kávézóba. Itt 2 és fél órát töltöttem internetezéssel, élménybeszámoló írással, útvonaltervezéssel, miközben buszokról nyúltam az internetet. Közben megfagyott a levegő, szakadt az eső, leszállt a köd, süvített a szél, dörgött-villámlott. A lenti képen látszik a horror, én a kis kék pötty vagyok a közepén!

Este hatkor állt meg az égzengés, melynek örömére időfutamot kezdve végigzakatoltam a völgyön egészen Bonaduz településig. Közben egy kicsit kockáztatva szupercellába, szembeszélbe és ködbe bicikliztem bele, de a naplemente gyorsan elpárologtatta a festői csatatérnek tűnő látképet. Érintettem szívemnek kedves Chur városát, ahova (pontosabban a Media Marktba) az elmúlt években kétszer vonatoztam vissza nagy rohanásban elektronikai problémák, elhagyott tartozékok miatt. Ez a város mindig emlékeztet arra, hogy vigyázzak az értékeimre (friss hír: következő nap el fogom hagyni a telefonom, a sorsa legyen most meglepetés...). Egy új völgybe bekanyarodva, egy kis hullámvasút után este fél 10 felé  alapítottam vadkempinget egy útmenti dombvájatban, magas fűben, fákkal takarva. Másnap ismét emelkedők várnak, nem tudok szabadulni a hegyektől.

78,2 km
4 óra 41 perc
16,8 km/h átlag
67,3 km/h max

6-7. nap: A Silvretta-hágóút meghódítása

Izgalmasan indult a 6. nap, ugyanis miután délelőtt 10 körül kikecmeregtem a rejtekhelyemről, egy fura kattanás hallatszott az első váltón. Úgy nézett ki, hogy elvesztettem a 3. sebességi fokozatot, ami a lapos, extra lejtős, gyors szakaszon elengedhetetlen. Megpróbáltam megszerelni, már majdnem sikerült is, amikor egyszercsak végérvényesen elromlott a helyzet. Szerencsére egy egész nagy város, becses nevén Imst feküdt a közelben 700 méteren, ahol röpke 15 euróért jól meg is javították a szerkezetet. Ijedtségemben megettem 4 sajtburgert, valamint csaptam egy nagybevásárlást. Rekkenő hőségben, szép időben folytattam a kivételesen elnyújtott emelkedőket - a következő kiszemeltem a Silvretta nevű magashegyi hágóút, melynek teteje a 2036 méteres Bielerhöhe csúcs. 1000 méteren, See nevű faluban egy nagyot ebédeltem, majd lassan, de határozottan haladtam előre. Koradélutántól fogvicsorító szembeszelet kaptam, amely jelentősen megnehezítette a haladást az egyre meredekebb úton - 8-10 km/órával tudtam csak gurulni. Egyébként ha nem lett volna szél és hosszú, hideg alagutak, valószínűleg elpárologtam volna a melegben. Este 6 és 7 között kipurcanva érkeztem meg az 1600 méteren fekvő Galtür faluba, ami az utolsó civilizált település a hágóút előtt. Feltankolva vízzel és gyümölccsel megcéloztam egy kempinget, ami két különböző helyen feküdt, a Google szerint ITT, a helyi térkép szerint pedig OTT. Természetesen a helyinek hittem, még jó hogy mindig megnézegetem ezeket a plakátokat. Viszont hüledeztem, mikor kiderült, hogy a szálláshely további 300 méter magasan fekszik. 3 kilométeres eszméletlen meredek utat kelett leküzdenem a naplementében, meglepetés-csúcshódítással, az 1800 méteres Zeinisjoch kedvéért - mi mást kívánhatna az ember így a nap végén. Este 8 körül állítottam sátrat a Zeinissee nevű tó melletti vadregényes placcon, melyet magas, kopasz hegyek, fenyvesek és vízesések vettek körül.

Másnap reggel a nap gyorsan üvegházat csinált a sátramból, elég kábán szabadultam ki belőle. Két órába telt, mire elkészültem, elég súlyos meleg lett már 11 körül. Folytattam a mászást a Silvretta hágón, már csak 7 km maradt. Ütközben lovakat szelidítettem, sziklán piknikeztem, balról is, jobbról is megörökítettem a tájat. Vennem kell majd egy újabb 32 gigás memóriakártyát, mert nem fogok elférni. Egyszercsak vállalhatatlan módon meredekké vált az út, megérkeztem a gát tövébe. 1 és 2 óra között futottam át a célvonalon a 2036 méter magas, Bielerhöhe nevű csúcson. Szenzációs gátrendszerrel találkoztam, két fodrozódó, türkizkék hegyi tó is le volt védve, víztömegük pedig erőművekbe került elvezetésre. Nem kell félteni ezeket az alpesi népeket, a természet minden adottságát kihasználják. Ahogy telt az idő, úgy el is romlott, cudar felhők jöttek. Nyakamba vettem a lejtőket, több mint 50 km gurulást kezdtem meg, miközben a felhők is elmenekültek. Senkinek nem ajánlom ezt a hágóutat az ellenkező irányból, valami elmerobbant módon meredek, sosem láttam még ilyet - kapaszkodtam is a fékbe rendesen lefelé. A lejtőzés során több benzinkutat megcsapoltam (vízzel, jégkrémmel, hideg élelemmel), majd elbicikliztem a naplementébe. A terepet a tegnap már megszokott és megutált szembeszél nehezítette 10-15 km/órát és jelentős szénhidrátmennyiséget veszítettem emiatt. Este 8 körül zuhantam be Feldkirch óriási sziklákkal körülvett városába, az utolsó településbe Liechtenstein előtt. Északnak kanyarodva a valaha látogatott legnagyobb kempingbe sikerült becuccolni dupla áramforrással és ingyen internettel. Kemény két napon vagyok túl, a szembeszél jó sok energiát igényelt, ezért lassabban készültek a beszámolók. Következő nap irány Liechtenstein, majd Svájc következik 4 darab kétezer méter feletti hágóval.

6. nap
68,5 km
5 óra 12 perc
13,2 km/h átlag
55,1 km/h max

7. nap
86,5 km
4 óra 23 perc
19,7 km/h átlag
61,9 km/h max

5. nap: Gleccservidék és kecskefesztivál

Kedd reggel ismét borúra ébredtem, viszont szerencsére lassan, de megnyugtatóan tisztult az ég. Felhőűzés közepette ultragyors és totális csomagátrendezést/átpakolást tartottam, ugyanis nem vittem magammal mindent, körforgalomba készültem. Ezen a napon, a lenti képen látható, egyirányú Ötztaler Gleccser-utat szemeltem ki a maga 12 kilométerével, a valaha megtekert legmeredekebb (átlag 11-12%) emelkedőivel, hófedte gleccserével és 2800 méteres magasságával, melyet az 1375 méteren fekvő kempingből célzok meg.

Két minicsomagot készítettem, egy inni/ennivalónak, egy pedig képalkotó kütyüknek és tartozékainak, valamint pumpa, fotóállvány, jókedv sem hiányozhatott a pakkból. Egyébként kétszer fordultam vissza a pulcsiért és a tartalék elemért. Csak kenyeret felejtettem magammal vinni a fél kiló felvágott és sajt mellé, erre sajnos 3 km mászás után jöttem rá... A panorámaút emelkedése nem hazudtolta meg a sok biciklimaratonnal öregbített hírnevét, brutálisan nehéz mászás kerekedett ki a misszióból. Úgy éreztem, mintha az első kerék háromszor akkora lenne, olyan meredeken vitt az aszfalt. 

Repkedtek a százméteres szintek, az aktuális adatokat (szint, táv) minden kanyarba kiplakátolták, ez nagy segítséget nyújtott az energiagazdálkodásban Izzadtam, mint a ló, közben vadul dézsmáltam a bekészített energiabombákat, többek között csokit, banánt, kólát és szőlőt. Ahogy kikopott a táj, úgy került egyre közelebb a havas gleccser és kőrengetege, valamint zubogó folyama helyenként átívelő hóburkokkal. Természetesen minden kanyarban forgott a kamera, pörögtek a filmkockák.

A nap egyik csúcspontját egy komplett kecskedinasztia bécsi keringője jelentette. Több generáció és méret, a létező összes szőrszín variáns tette tiszteletét, valamint kétféle, nagy mamlasz, rangidős kecskevezérrel vonult fel a család. Mindenféle őrületet vittek véghez, lakmároztak, akadályozták az autósokat, verekedtek, szeretkeztek, ugrándoztak, kergetőztek, egymást dorgálták, turistákra ugráltak - egyszerűen szenzációs fesztivált produkáltak. Vagy egy órám ráment a fentiek megörökítésére, mígnem a messzi magasságba ügettek. Sokadik erőt véve magamon, minden lendületet kisajtolva, délután fél 5 felé, mintegy 6 óra mászás (de inkább pihenés, fotózás, kecskézés, táplálkozás, panorámabambulás, léggömbhámozás, stb.) után felértem a a monumentális gleccser tövébe, ahol jeges szél, holdbéli táj és hóbuckák fogadtak - már egy lélek sem járt itt, a vendéglátó egységek is rég bezártak.

A szokásos fotókörkép és lelkendezés után lezúztam a völgybe, jól mutatja az út nehézségét, hogy 20 (azaz húsz) perc alatt értem vissza a kempingbe. Siettem, hogy ne kelljen még egy napidíjat kifizetnem a kempingben. Villámgyors csomagvisszarendezés és fizetés után folytattam a lejtmenetet az Inn-folyó völgyébe, Landeck irányába, nyugatra. Szűk 2 óra alatt, heves rátekeréssel be is habzsoltam 50 kilométert a naplementében. A szokásosnál bonyodalmasabb vadkempingkeresés eredményeképpen az országút alatt, egy domb mögött húztam meg magam, fél méter magas fűben. Kemény egy nap volt ez, két pislogás után álomba szenderültem.

72,8 km
4 óra 15 perc
17,2 km/h átlag
83,4 km/h max

3-4. nap: Lehetetlen hegymenetek

„Általában szívesen fogadom a vendégeket a földemen, azonban rendkívül felháborító, hogy Ön itt a magas fűben sátrazik. Legközelebb legyen kedves, és körültekintőbben válasszon szálláshelyet. KÖSZÖNÖM!" Egy cetli várt a sátramon reggel, ezzel a felirattal. Azt hiszem, ez a vadkempingezés most nem sikerült olyan jól, nem hiába vannak itt azok a fránya locsolók - gondoltam megszeppenve. No, de ne szaladjunk ennyire előre. 8 körül kipattantam a sátorból Rambo-késsel a számban azzal a lehetetlen küldetéssel, hogy vasárnap ennivalót szerzek. Izgatottan átrobogtam a szomszéd faluba, onnan visszairányítottak a szállásfalumba, Szt. Leonardba, „minden zárva" jeligével. Addig bújtam a kis utcákat, míg találtam egy bácsikát, a kis bódéjéban egyből lecsaptam a szőlőre, sárgabarckra, banánra, csokira, ásványvízre stb. - külön köszönet, hogy a szendvicshezvaló dugizsemléből is kaptam. Visszarobogva a sátramhoz, fejvesztve menekültem, nehogy elkapjon a cetli szerzője... Összecsomagolva, majd egy parkban megreggelizve 11 órakor megkezdtem a lehetetlen hegymenetet, 29 kilométeren át terveztem felmászni 700 méterről 2494 méterre, a Timmelsjoch nevű csúcs kedvéért. Természetesen dögmeleg és zéró felhőréteg biztosította az agyvizem forrásponton maradását. A hágóúton mintegy 18 alagút várt - 40 métertől 600 méter hosszúságig -, melyekben jókat hűsöltem.

Reggel letöltöttem a hágóút profiladatát, amin kilométerenként látszik az emelkedés intenzitása, amely alapján beosztottam az energiámat. Bőven akadtak 10% feletti (= 1 kilométer alatt minimum 100 métert emelkedő) szakaszok, valamint nagy szerencsére közbeékelt, laposabb, elnyújtott részek. Előbbi esetében köpni-nyelni nem tudtam: több ezer hegyi kilométer van már a lábamban, de ilyen meredek utakat, mint az utóbbi napokban, nem nagyon pipáltam. Lehet, hogy én nem vagyok formában, vagy Ausztria meredekebb mint Svájc és Franciaország együttvéve. Lassan, de biztosan, nyugodtan lépkedtem a pedálokon, két kilométerkő között hangosakat káromkodtam. Persze egy idő után az alpesi, havas-sziklás-völgyes táj feledtette a nehézséget, fotózással pihentettem a lábizmaimat. Fél hét felé már zordon felhők gyülekeztek, még mindig csak a 23. kilométernél jártam, 2000 méter körül, kiállva a nyeregből küzdöttem vállalhatalan átlagsebességgel. Ekkor már azt hittem nincs sok, viszont megjelent egy sokemeletes szerpentinhalmaz-szörnyeteg, és azzal a lendülettel betette a kaput. Levánszorogtam a kopár hegyoldalon, és az ötcsillagos panorámára nézve, felcsaptam a sátrat egy kőmentes dombon - miközben többszáz méter völgy tátongott alattam. Jókor dobtam be a törölközőt, ugyanis 20 perc múlva esni kezdett az eső.

Az esőcseppek nem zavartak az alvásban, annál inkább a kissé lejtő szálláshelyem. Mindenféle pózzal próbálkoztam, csak hogy ne csússzak lefelé. Egész délelőtt esett az eső, míg végül koradélután kisütött a nap, sok fényképet készítettem. Nem volt egyszerű menet felhordani a csomagjaimat a hegyoldalon, csak több körben sikerült. Meghódítottam a félelmetes szerpentinhalmazt, majd egy tiroli sonkászsemle, egy fél kilométeres alagút, jeges hóbuckák és hegyoldalon kacskaringózó szerpentineken át eljutottam a közel 2500 méteres Timmelsjoch csúcsig, nem semmi menet volt, alaposan kifáradtam Jeges levegő, pislákoló nap, lobogó osztrák zászló, egy sas szobor és embermagasságban szaladgáló felhők fogadtak. Részletesen körbefotóztam a tájat, majd felöltve a szélálló egyenruhámat, lerobogtam a következő állomásra, Sölden faluba, kb. 1300 méterre. Kempingbe kanyarodtam, ahol azonnal lecsaptam az áramra, a wifire és a fürdőszobára. Egy gyors hazatelefonálás után iparkodtam a hálózsákba, másnap várt az Ötztaler Gleccser-út, mely során tovább emelve a tétet, 12 kilométeren keresztül szeretnék felügetni, majd visszanyargalni 1300 méterről 2800 méterre, ahol vár a Tiefenbach-gleccser. Természetesen ez a mutatvány minimális csomaggal és maximális izgatottsággal fog történni, ilyen magasan eddig csak egyszer jártam - nagy élmény lesz.

55,5 km
5 óra 14 perc
10,6 km/h átlag
73,8 km/h max

1-2. nap: Újra nyeregben

A fenti képen Innsbruck városa látható biciklitávlatból. Ide érkezett a vonatom, pénteken, délután 2 órakor, mintegy 8 óra zakatolás után. Nem sokat aludtam, hajnalig sikerült pakolászni, de az első napi izgalom mindig feledteti a készülődés fáradalmait.  Lelkesen vettem birtokba a buszpályaudvar egyik padját, ahol szerszámokkal, csavarokkal, gumipókokkal és csomagokkal zsonglőrködve, immáron 7. éve megszokott mozdulatokkal szereltem össze a drótszamarat. Az ünnepélyes sebességmérő lenullázás is megtörtént, egyből a tartalék kütyühöz kellett folyamodnom, ugyanis fura, egyiptomi karaktereket mutatott az eszköz a kilométerek helyett. Egy órányi szerelés után, 3 óra körül nyakamba vettem Innsbruck utcáit, gyönyörű időt fogtam ki, erősen tűzött a nap. Egy gyors jégkrém, egy naptejes alapozás, majd városi sajtófotózás után máris jöttek az emelkedők, nem sok bemelegítést hagytam a hegyek előtt. Az első bukkanó, a Brenner-hágó 700 méter hegymászással, 1372 méteren várt a 40. kilométerkőnél. Hipp-hopp elemelkedtem Innsbrucktól, egyre magasabbról szemléltem a várost, mígnem behuppantam az első völgybe, ahol kacskaringózó úton egyre feljebbb jutottam. Egyszer csak egy óriási viadukt jelent meg hihetetlen magasságban és szélességben, 1-200 méteres, masszív oszlopokkal megtámogatva szelte át a völgyet, utat biztosítva a kamionoknak. Kóstolgattam a kaptatókat, kíméltem az izmaimat, nehogy lerobbanjak a minimális alvás miatt. Közben lassan lebukott a nap - még csak este hét körül járt az idő, de borzasztó fáradt lettem, laposakat pislogtam, bele-beleásítottam a panorámába. Bár már csak 10 kilométerre feküdt a csúcs, bölcsebbnek láttam nyugovóra térni. Nagyon meredek völgyet és szakadékokat építettem ki magam mellett, így nem bizonyult könnyűnek a vadkemping vadászat. Végül egy falu közepén kibukkanó dombon szállásoltam el magam pofátlanul, a dombtető pont takarásban védte a sátramat a járókelők elől. A korai fekvéshez korai ébredést terveztem - nem kellett sokáig altatni egyébként...

Fél hétre állítottam a vekkert, ami természetesen nem keltett, mivel kikapcsoltam a telefonom. Ehelyett a nap ébresztett, fél 8 körül kezdte égetni a sátram oldalát és közvetve a fejemet. Gyorsan összepakolva és a maradék müzlit is elpusztítva fél kilenckor már az úton robogtam. Könnyedén megmásztam az első hágót, címeres nevén a Passo del Brennero (1372 méteres) csúcsot. Egy sokvágányos, olasz bemondásoktól zengő pályaudvaron végeztem némi tisztálkodást, fogmosással, minden jóval. Ezután vad lejtmenet következett, már Olaszországban. Tettem a kereket rendesen, ha nem vágtam volna le hajam, akkor lobogott volna a bukósisak alatt. Túra alatt elég véleményes a bicikliút használata, eddig sokszor bejött, de most 4 kilométeres / 10 perces kerülőt köszönhettem a választásnak. Vipiteno faluban, 1000 méter alá ereszkedve ért véget a száguldás. Következő hágóutnak a Jaufenpass nevű csodát néztem ki, 1100 méter szintemelkedéssel, 18 kilométeres emelkedővel. Nem tettem zsebre, amit délután 1 órától kaptam hegymászás címén. Alpesi pályafutásom egyik legnehezebb kaptatóját fogtam ki, a 35-40 kilós csomagomat csak kiállva a nyeregből tudtam rendesen megtekerni. Ráadásul még melegebbé vált az idő, mint előző napon. Tömtem a gyümölcsöket, csokikat, nyakaltam a sportitalt és a vizet, közben annyi hajtűkanyart húztam be, hogy számolni sem volt egyszerű. Egyes kanyarokban megjelentek a magasságadatok is, ez is motivált az ütem tartásában. Nagyon meredek völgyben tekertem megint, tikkasztó hőség és napsütés nedvesítette a homlokom. Megismerkedtem egy kedves svájci párral, 3 napos hegyi maratont tartottak itt, de szegény srác folyamatosan 1-2 km hátrányban, tüdőt kiköpve tekert a barátnőjéhez képest. Kisvártatva kipusztultak a fenyvesek, 5 és 6 óra között megjelent a távolban az utolsó hegygerinc és megvillant a csúcs is a gyengülő koraesti napsütésben. Óriási panoráma, terebélyes völgyzugoly és tekergő szerpentinek vezették fel a célállomást, ahova este 7 felé gurultam be. A második csúcsot is meghódítottam - legyőztem a Jaufenpass hágóutat, 2094. méterével együtt! Nem maradhatott el a szokásos örömfotozás, jutalomjégkrémezés és rácsodálkozás a hegy másik oldalán pompázó látképre. Fél 8 körül nekiveselkedtem a lejtőknek, ami nem semmi élményt jelentett, lefelé a másik oldalon is könyörtelenül meredek ez a hágó. Egészen Szt. Leonardo faluig ereszkedtem, ismét 700 méter környékére. Még a város feletti kilátóból, helikopter nézetből választottam ki a vadkemping placcomat, ami egy öntözőrendszerrel teleszurkált, folyómenti mezőt jelentett ezúttal. A bevásárlás/kajabeszerzés kapcsán jól eltaktikáztam magam - minimálisra csökkent a tartalékom, és másnap vasárnap. Semmi nem lesz nyitva, veszélybe került a következő hegy meghódítása... Folyt. köv.

101 km
6 óra 51 perc
14,7 km/h átlag
66,2 km/h max

11-12. nap: Aiguille du Midi (3842m) meghódítása, majd kísérletezés az özönvízzel

Vasárnap reggel 6 és 7 között, mint a kakukk az órában, úgy rongyoltam ki a sátorból, majd sajnos vissza is menekültem. Az időjárás-előrejelzéssel ellentétben szörnyűséges idő fogadott, bűnronda felhők gyülekeztek, majd az ég is többször leszakadt. Hogy lesz ebből Mont Blanc mustra és csúcshódítás? Aludtam tovább, körülbelül 9, fél 10 magasságában keltem fel, az idő továbbra is csúnyán bánt velem. Beültem a kemping klubházába, ahol megreggeliztem, rácsatlakoztam az áramra és az internetre, írtam tovább az elmaradt élménybeszámolókat, miközben francia gyerkőcök visítva társasjátékoztak mellettem. Már-már lemondtam a Mont Blanc fehér csodájáról, míg egyszer csak 11 és dél között kisütött a nap, szakadozni kezdett a felhőzet. Rohantam is a sátorhoz, gyorsan összecuccoltam, és berongyoltam Chamonix központjába. 55 euróért vettem retúr jegyet az űrfelvonóra, ami - szinte függőlegesen mászva a fenyvesek, majd ormos sziklák felett - 20 perc alatt ér fel az Aiguille du Midi nevű, eszméletlen hegyes csúcsra (1100 méterről 3842 méterre).

Az utazás nem volt zökkenőmentes, a kabin úgy távolodott el a várostól, mintha kilőtték volna, a tartóoszlopokon átrongyolva himbálózott is egy sort a sikongató gyerkőcök legnagyobb örömére. Fej nagyságú ablakon át videóztam, mégis néhol úgy féltem, mintha ki tudnék rajta esni. A párhuzamosan lezúgó kabin úgy vágtatott, mintha zuhant volna.  A csodálatos völgypanoráma radírozta a félelmemet menet közben. 3000 méter fölé érve teljesen függőlegesen haladtunk, alább éles, havas sziklák csiklandozták a kabin alját, míg oldalt óriási gleccser és hófedte lankák jelentek meg. Eszméletlen élményt okozott az út. Felérve a csúcsra  kíméletlenül jeges hideg (0°C) és masszív szél üdvözölt, persze, hogy én viseltem egyedül rövidnadrágot. Mentségemre szóljon, hogy felül öt réteg, kesztyű és széldzseki óvott az alpesi légáramlatoktól. Az első teraszra felsietve valami felfoghatatlan mélység és magasság fogadott, több ezer méter szintkülönbség mutatta magát mind lefelé Chamonix völgyébe, mind felfelé a sziklás-rojtos, hóval megrakott hegyekre.

Előbukkant végre a Mont Blanc is, 4800 méteres gyönyörű havas dűnéivel, kisebb felhőkaréjjal díszítve a napsütésben szenzációs látványt nyújtott. Délután 1 órától 5 óráig szinte elrepült az idő, látványos kiállítással a hegymászók életéről, rohangászással a teraszokat összekötő acél lépcsőkön, egy gyors ebéddel a panoráma-étteremben és persze fotózással, videózással az élmények megörökítése érdekében. Visszafele félúton még eltöltöttem egy kis időt egy 2300 méteres, fennsíkos, kilátós, vadszamarakkal ellátott állomáson, majd 6, fél 7 felé megfáradtan, örömmámorosan tértem vissza a völgybe.

A biciklim és a csomagok a felvonóállomás parkolójában sértetlenül várták a folytatást, melyet egy kalóriadús, gyümölcsös-csokis-sütis ébresztő után kezdtem meg a koraesti napsütésben. A következő hegyecske a Col des Montets névre hallgatott, 24 óra pihenés után lazán vettem a pár kilométeres, 1461 méteres hágót. Elbúcsúzva a havas hegyektől és Franciaországtól levetettem magam a szürkülő, zord felhőktől hemzsegő völgybe, majd a határon átkelve Svájc útjaira hajtottam. Vadkempingkeresésbe fogtam, ami nem volt egyszerű a szakadékkal és kőfallal védett szerpentineken, ám végül egy csendes kis patak mellé lehajtva állítottam sátrat. Még kb. 90 km maradt Lausanne-ig, korán reggelre állítottam ébresztést.

Másnap délelőtt cudar idő fogadott, 11 óráig vártam, mire elállt a szakadó eső. Elég komoly zivatar kerekedett, aminek a következtében a patak is megáradt. Kicsit félelmetes volt, először azt hittem/reménykedtem, hogy egy autó jön... Valójában patakcunami közelített a sátram felé nagy robajjal, szenvedélyesen zubogó, köveket gördítő folyót varázsolva az addig nyugodtan csordogáló víztömegből. Szerencsére pár méterre a sátortól megállt a vízszint, pedig már katasztrófavédelmi-menekülési-üzemmódba kapcsoltam. Az utolsó emelkedőre szemerkélő esőben ráhajtva kezdtem meg a végső csúcshódítást, a Col de la Forclaz 1527. méteréért hajtva. Az idei 13. csúcsot is meghódítottam, felhős-párás, de kandikáló napsütésben. Innentől már csak egy kellemes, lejtős 20 kilométernyi távra feküdt Martigny, az egyik gyakori svájci kereszteződésem - itt is háromszor megfordultam már, három különböző irányból.

Fantasztikus látványt nyújtott felülről a völgyben hosszan elnyúló város. Leérve a főútra, egyből szembejött egy Meki, "Four cheeseburgers, please" szóltak a jól bejáratott szavak. Miközben a sajtburgert majszoltam komoly vihar kerekedett, úgy tűnt mégsem adja magát olyan könnyen a hidegfront. A pályaudvaron ennivalót, jégkrémet, vonatjegyet és svájci frankot bezsebelve folytattam az utat a még bő 70 kilométerre lévő célállomásig, Lausanne városáig. Kicsit szoros befutót terveztem, délután 2 órakor még négy-öt órám lett volna teljesíteni a távot a völgyön át sík terepen a Genfi-tó partján. Sajnos azonban begyűrűzött a hegyek közé a hidegfront, szakadni kezdett az eső, nem kicsit. Közdöttem a természet ellen, de patakokban folyt rólam a víz, majd hömpölygött a cipőmben, lassan kezdett elázni mindenem. Ekkor egy csínyt kieszelve vonatra pattantam St. Maurice állomásnál és meg sem álltam a tóparti Montreux városig. Megkerülve a hidegfront közepét, már csak borús, néhol napkikacsintós időben tettem meg a maradék 30 kilométeres távot, miközben a Genfi-tó vadul hullámzott mellettem.

Az utolsó kanyarokban jót beszélgettem egy bringás sráccal, akivel oda-vissza előzgetük egymást. Azt mesélte, hogy mindig is az volt az álma, hogy egy hasonló, kalandos biciklitúrán vegyen részt. Bíztattam őt, hogy élje meg az álmait, nem kerül sokba egy ilyen túrát megszervezni, cserébe pedig rengeteg élménnyel gazdagodik az ember. Így történt ez velem is immár 6. éve... bár akadt sok probléma, de ezen bátran felülkerekedve nagyon jól éreztem magam, ismét csodás tájakon tekerhettem, amiért hálás vagyok a sorsnak. Idén 700 kilométeren és több mint 15000 méter szintemelkedésen keresztül 13 bukkanót sikerült meghódítani, a következő hegytetőkön jártam: Col de la Lombarde (2350m), Col de la Bonette (2802m), Briancon vára (1342m), Col de Montgenévre (1854m), Col du Mont Cenis (2083m), Col de la Madeleine (1765m), Col de l'Iserán (2770m), Cormet de Roselend (1965m), Megéve (1027m), Vaudagne (1200m), Aiguille du Midi (3842m), Col des Montets (1461m), Col de la Forclaz (1527m). Vonatra pattanva Lausanne, majd Zürich városán át jutottam el Budapestre kedden délben.

Köszönöm mindenkinek a kitartó olvasást és szurkolást, hamarosan újra találkozunk - lehetséges, hogy más formában, de ez még a jövő zenéje... :)

92 km

5 óra 24 perc

17 km/h átlag

62 km/h max