3-4. nap: Lehetetlen hegymenetek

„Általában szívesen fogadom a vendégeket a földemen, azonban rendkívül felháborító, hogy Ön itt a magas fűben sátrazik. Legközelebb legyen kedves, és körültekintőbben válasszon szálláshelyet. KÖSZÖNÖM!" Egy cetli várt a sátramon reggel, ezzel a felirattal. Azt hiszem, ez a vadkempingezés most nem sikerült olyan jól, nem hiába vannak itt azok a fránya locsolók - gondoltam megszeppenve. No, de ne szaladjunk ennyire előre. 8 körül kipattantam a sátorból Rambo-késsel a számban azzal a lehetetlen küldetéssel, hogy vasárnap ennivalót szerzek. Izgatottan átrobogtam a szomszéd faluba, onnan visszairányítottak a szállásfalumba, Szt. Leonardba, „minden zárva" jeligével. Addig bújtam a kis utcákat, míg találtam egy bácsikát, a kis bódéjéban egyből lecsaptam a szőlőre, sárgabarckra, banánra, csokira, ásványvízre stb. - külön köszönet, hogy a szendvicshezvaló dugizsemléből is kaptam. Visszarobogva a sátramhoz, fejvesztve menekültem, nehogy elkapjon a cetli szerzője... Összecsomagolva, majd egy parkban megreggelizve 11 órakor megkezdtem a lehetetlen hegymenetet, 29 kilométeren át terveztem felmászni 700 méterről 2494 méterre, a Timmelsjoch nevű csúcs kedvéért. Természetesen dögmeleg és zéró felhőréteg biztosította az agyvizem forrásponton maradását. A hágóúton mintegy 18 alagút várt - 40 métertől 600 méter hosszúságig -, melyekben jókat hűsöltem.

Reggel letöltöttem a hágóút profiladatát, amin kilométerenként látszik az emelkedés intenzitása, amely alapján beosztottam az energiámat. Bőven akadtak 10% feletti (= 1 kilométer alatt minimum 100 métert emelkedő) szakaszok, valamint nagy szerencsére közbeékelt, laposabb, elnyújtott részek. Előbbi esetében köpni-nyelni nem tudtam: több ezer hegyi kilométer van már a lábamban, de ilyen meredek utakat, mint az utóbbi napokban, nem nagyon pipáltam. Lehet, hogy én nem vagyok formában, vagy Ausztria meredekebb mint Svájc és Franciaország együttvéve. Lassan, de biztosan, nyugodtan lépkedtem a pedálokon, két kilométerkő között hangosakat káromkodtam. Persze egy idő után az alpesi, havas-sziklás-völgyes táj feledtette a nehézséget, fotózással pihentettem a lábizmaimat. Fél hét felé már zordon felhők gyülekeztek, még mindig csak a 23. kilométernél jártam, 2000 méter körül, kiállva a nyeregből küzdöttem vállalhatalan átlagsebességgel. Ekkor már azt hittem nincs sok, viszont megjelent egy sokemeletes szerpentinhalmaz-szörnyeteg, és azzal a lendülettel betette a kaput. Levánszorogtam a kopár hegyoldalon, és az ötcsillagos panorámára nézve, felcsaptam a sátrat egy kőmentes dombon - miközben többszáz méter völgy tátongott alattam. Jókor dobtam be a törölközőt, ugyanis 20 perc múlva esni kezdett az eső.

Az esőcseppek nem zavartak az alvásban, annál inkább a kissé lejtő szálláshelyem. Mindenféle pózzal próbálkoztam, csak hogy ne csússzak lefelé. Egész délelőtt esett az eső, míg végül koradélután kisütött a nap, sok fényképet készítettem. Nem volt egyszerű menet felhordani a csomagjaimat a hegyoldalon, csak több körben sikerült. Meghódítottam a félelmetes szerpentinhalmazt, majd egy tiroli sonkászsemle, egy fél kilométeres alagút, jeges hóbuckák és hegyoldalon kacskaringózó szerpentineken át eljutottam a közel 2500 méteres Timmelsjoch csúcsig, nem semmi menet volt, alaposan kifáradtam Jeges levegő, pislákoló nap, lobogó osztrák zászló, egy sas szobor és embermagasságban szaladgáló felhők fogadtak. Részletesen körbefotóztam a tájat, majd felöltve a szélálló egyenruhámat, lerobogtam a következő állomásra, Sölden faluba, kb. 1300 méterre. Kempingbe kanyarodtam, ahol azonnal lecsaptam az áramra, a wifire és a fürdőszobára. Egy gyors hazatelefonálás után iparkodtam a hálózsákba, másnap várt az Ötztaler Gleccser-út, mely során tovább emelve a tétet, 12 kilométeren keresztül szeretnék felügetni, majd visszanyargalni 1300 méterről 2800 méterre, ahol vár a Tiefenbach-gleccser. Természetesen ez a mutatvány minimális csomaggal és maximális izgatottsággal fog történni, ilyen magasan eddig csak egyszer jártam - nagy élmény lesz.

55,5 km
5 óra 14 perc
10,6 km/h átlag
73,8 km/h max

1-2. nap: Újra nyeregben

A fenti képen Innsbruck városa látható biciklitávlatból. Ide érkezett a vonatom, pénteken, délután 2 órakor, mintegy 8 óra zakatolás után. Nem sokat aludtam, hajnalig sikerült pakolászni, de az első napi izgalom mindig feledteti a készülődés fáradalmait.  Lelkesen vettem birtokba a buszpályaudvar egyik padját, ahol szerszámokkal, csavarokkal, gumipókokkal és csomagokkal zsonglőrködve, immáron 7. éve megszokott mozdulatokkal szereltem össze a drótszamarat. Az ünnepélyes sebességmérő lenullázás is megtörtént, egyből a tartalék kütyühöz kellett folyamodnom, ugyanis fura, egyiptomi karaktereket mutatott az eszköz a kilométerek helyett. Egy órányi szerelés után, 3 óra körül nyakamba vettem Innsbruck utcáit, gyönyörű időt fogtam ki, erősen tűzött a nap. Egy gyors jégkrém, egy naptejes alapozás, majd városi sajtófotózás után máris jöttek az emelkedők, nem sok bemelegítést hagytam a hegyek előtt. Az első bukkanó, a Brenner-hágó 700 méter hegymászással, 1372 méteren várt a 40. kilométerkőnél. Hipp-hopp elemelkedtem Innsbrucktól, egyre magasabbról szemléltem a várost, mígnem behuppantam az első völgybe, ahol kacskaringózó úton egyre feljebbb jutottam. Egyszer csak egy óriási viadukt jelent meg hihetetlen magasságban és szélességben, 1-200 méteres, masszív oszlopokkal megtámogatva szelte át a völgyet, utat biztosítva a kamionoknak. Kóstolgattam a kaptatókat, kíméltem az izmaimat, nehogy lerobbanjak a minimális alvás miatt. Közben lassan lebukott a nap - még csak este hét körül járt az idő, de borzasztó fáradt lettem, laposakat pislogtam, bele-beleásítottam a panorámába. Bár már csak 10 kilométerre feküdt a csúcs, bölcsebbnek láttam nyugovóra térni. Nagyon meredek völgyet és szakadékokat építettem ki magam mellett, így nem bizonyult könnyűnek a vadkemping vadászat. Végül egy falu közepén kibukkanó dombon szállásoltam el magam pofátlanul, a dombtető pont takarásban védte a sátramat a járókelők elől. A korai fekvéshez korai ébredést terveztem - nem kellett sokáig altatni egyébként...

Fél hétre állítottam a vekkert, ami természetesen nem keltett, mivel kikapcsoltam a telefonom. Ehelyett a nap ébresztett, fél 8 körül kezdte égetni a sátram oldalát és közvetve a fejemet. Gyorsan összepakolva és a maradék müzlit is elpusztítva fél kilenckor már az úton robogtam. Könnyedén megmásztam az első hágót, címeres nevén a Passo del Brennero (1372 méteres) csúcsot. Egy sokvágányos, olasz bemondásoktól zengő pályaudvaron végeztem némi tisztálkodást, fogmosással, minden jóval. Ezután vad lejtmenet következett, már Olaszországban. Tettem a kereket rendesen, ha nem vágtam volna le hajam, akkor lobogott volna a bukósisak alatt. Túra alatt elég véleményes a bicikliút használata, eddig sokszor bejött, de most 4 kilométeres / 10 perces kerülőt köszönhettem a választásnak. Vipiteno faluban, 1000 méter alá ereszkedve ért véget a száguldás. Következő hágóutnak a Jaufenpass nevű csodát néztem ki, 1100 méter szintemelkedéssel, 18 kilométeres emelkedővel. Nem tettem zsebre, amit délután 1 órától kaptam hegymászás címén. Alpesi pályafutásom egyik legnehezebb kaptatóját fogtam ki, a 35-40 kilós csomagomat csak kiállva a nyeregből tudtam rendesen megtekerni. Ráadásul még melegebbé vált az idő, mint előző napon. Tömtem a gyümölcsöket, csokikat, nyakaltam a sportitalt és a vizet, közben annyi hajtűkanyart húztam be, hogy számolni sem volt egyszerű. Egyes kanyarokban megjelentek a magasságadatok is, ez is motivált az ütem tartásában. Nagyon meredek völgyben tekertem megint, tikkasztó hőség és napsütés nedvesítette a homlokom. Megismerkedtem egy kedves svájci párral, 3 napos hegyi maratont tartottak itt, de szegény srác folyamatosan 1-2 km hátrányban, tüdőt kiköpve tekert a barátnőjéhez képest. Kisvártatva kipusztultak a fenyvesek, 5 és 6 óra között megjelent a távolban az utolsó hegygerinc és megvillant a csúcs is a gyengülő koraesti napsütésben. Óriási panoráma, terebélyes völgyzugoly és tekergő szerpentinek vezették fel a célállomást, ahova este 7 felé gurultam be. A második csúcsot is meghódítottam - legyőztem a Jaufenpass hágóutat, 2094. méterével együtt! Nem maradhatott el a szokásos örömfotozás, jutalomjégkrémezés és rácsodálkozás a hegy másik oldalán pompázó látképre. Fél 8 körül nekiveselkedtem a lejtőknek, ami nem semmi élményt jelentett, lefelé a másik oldalon is könyörtelenül meredek ez a hágó. Egészen Szt. Leonardo faluig ereszkedtem, ismét 700 méter környékére. Még a város feletti kilátóból, helikopter nézetből választottam ki a vadkemping placcomat, ami egy öntözőrendszerrel teleszurkált, folyómenti mezőt jelentett ezúttal. A bevásárlás/kajabeszerzés kapcsán jól eltaktikáztam magam - minimálisra csökkent a tartalékom, és másnap vasárnap. Semmi nem lesz nyitva, veszélybe került a következő hegy meghódítása... Folyt. köv.

101 km
6 óra 51 perc
14,7 km/h átlag
66,2 km/h max

11-12. nap: Aiguille du Midi (3842m) meghódítása, majd kísérletezés az özönvízzel

Vasárnap reggel 6 és 7 között, mint a kakukk az órában, úgy rongyoltam ki a sátorból, majd sajnos vissza is menekültem. Az időjárás-előrejelzéssel ellentétben szörnyűséges idő fogadott, bűnronda felhők gyülekeztek, majd az ég is többször leszakadt. Hogy lesz ebből Mont Blanc mustra és csúcshódítás? Aludtam tovább, körülbelül 9, fél 10 magasságában keltem fel, az idő továbbra is csúnyán bánt velem. Beültem a kemping klubházába, ahol megreggeliztem, rácsatlakoztam az áramra és az internetre, írtam tovább az elmaradt élménybeszámolókat, miközben francia gyerkőcök visítva társasjátékoztak mellettem. Már-már lemondtam a Mont Blanc fehér csodájáról, míg egyszer csak 11 és dél között kisütött a nap, szakadozni kezdett a felhőzet. Rohantam is a sátorhoz, gyorsan összecuccoltam, és berongyoltam Chamonix központjába. 55 euróért vettem retúr jegyet az űrfelvonóra, ami - szinte függőlegesen mászva a fenyvesek, majd ormos sziklák felett - 20 perc alatt ér fel az Aiguille du Midi nevű, eszméletlen hegyes csúcsra (1100 méterről 3842 méterre).

Az utazás nem volt zökkenőmentes, a kabin úgy távolodott el a várostól, mintha kilőtték volna, a tartóoszlopokon átrongyolva himbálózott is egy sort a sikongató gyerkőcök legnagyobb örömére. Fej nagyságú ablakon át videóztam, mégis néhol úgy féltem, mintha ki tudnék rajta esni. A párhuzamosan lezúgó kabin úgy vágtatott, mintha zuhant volna.  A csodálatos völgypanoráma radírozta a félelmemet menet közben. 3000 méter fölé érve teljesen függőlegesen haladtunk, alább éles, havas sziklák csiklandozták a kabin alját, míg oldalt óriási gleccser és hófedte lankák jelentek meg. Eszméletlen élményt okozott az út. Felérve a csúcsra  kíméletlenül jeges hideg (0°C) és masszív szél üdvözölt, persze, hogy én viseltem egyedül rövidnadrágot. Mentségemre szóljon, hogy felül öt réteg, kesztyű és széldzseki óvott az alpesi légáramlatoktól. Az első teraszra felsietve valami felfoghatatlan mélység és magasság fogadott, több ezer méter szintkülönbség mutatta magát mind lefelé Chamonix völgyébe, mind felfelé a sziklás-rojtos, hóval megrakott hegyekre.

Előbukkant végre a Mont Blanc is, 4800 méteres gyönyörű havas dűnéivel, kisebb felhőkaréjjal díszítve a napsütésben szenzációs látványt nyújtott. Délután 1 órától 5 óráig szinte elrepült az idő, látványos kiállítással a hegymászók életéről, rohangászással a teraszokat összekötő acél lépcsőkön, egy gyors ebéddel a panoráma-étteremben és persze fotózással, videózással az élmények megörökítése érdekében. Visszafele félúton még eltöltöttem egy kis időt egy 2300 méteres, fennsíkos, kilátós, vadszamarakkal ellátott állomáson, majd 6, fél 7 felé megfáradtan, örömmámorosan tértem vissza a völgybe.

A biciklim és a csomagok a felvonóállomás parkolójában sértetlenül várták a folytatást, melyet egy kalóriadús, gyümölcsös-csokis-sütis ébresztő után kezdtem meg a koraesti napsütésben. A következő hegyecske a Col des Montets névre hallgatott, 24 óra pihenés után lazán vettem a pár kilométeres, 1461 méteres hágót. Elbúcsúzva a havas hegyektől és Franciaországtól levetettem magam a szürkülő, zord felhőktől hemzsegő völgybe, majd a határon átkelve Svájc útjaira hajtottam. Vadkempingkeresésbe fogtam, ami nem volt egyszerű a szakadékkal és kőfallal védett szerpentineken, ám végül egy csendes kis patak mellé lehajtva állítottam sátrat. Még kb. 90 km maradt Lausanne-ig, korán reggelre állítottam ébresztést.

Másnap délelőtt cudar idő fogadott, 11 óráig vártam, mire elállt a szakadó eső. Elég komoly zivatar kerekedett, aminek a következtében a patak is megáradt. Kicsit félelmetes volt, először azt hittem/reménykedtem, hogy egy autó jön... Valójában patakcunami közelített a sátram felé nagy robajjal, szenvedélyesen zubogó, köveket gördítő folyót varázsolva az addig nyugodtan csordogáló víztömegből. Szerencsére pár méterre a sátortól megállt a vízszint, pedig már katasztrófavédelmi-menekülési-üzemmódba kapcsoltam. Az utolsó emelkedőre szemerkélő esőben ráhajtva kezdtem meg a végső csúcshódítást, a Col de la Forclaz 1527. méteréért hajtva. Az idei 13. csúcsot is meghódítottam, felhős-párás, de kandikáló napsütésben. Innentől már csak egy kellemes, lejtős 20 kilométernyi távra feküdt Martigny, az egyik gyakori svájci kereszteződésem - itt is háromszor megfordultam már, három különböző irányból.

Fantasztikus látványt nyújtott felülről a völgyben hosszan elnyúló város. Leérve a főútra, egyből szembejött egy Meki, "Four cheeseburgers, please" szóltak a jól bejáratott szavak. Miközben a sajtburgert majszoltam komoly vihar kerekedett, úgy tűnt mégsem adja magát olyan könnyen a hidegfront. A pályaudvaron ennivalót, jégkrémet, vonatjegyet és svájci frankot bezsebelve folytattam az utat a még bő 70 kilométerre lévő célállomásig, Lausanne városáig. Kicsit szoros befutót terveztem, délután 2 órakor még négy-öt órám lett volna teljesíteni a távot a völgyön át sík terepen a Genfi-tó partján. Sajnos azonban begyűrűzött a hegyek közé a hidegfront, szakadni kezdett az eső, nem kicsit. Közdöttem a természet ellen, de patakokban folyt rólam a víz, majd hömpölygött a cipőmben, lassan kezdett elázni mindenem. Ekkor egy csínyt kieszelve vonatra pattantam St. Maurice állomásnál és meg sem álltam a tóparti Montreux városig. Megkerülve a hidegfront közepét, már csak borús, néhol napkikacsintós időben tettem meg a maradék 30 kilométeres távot, miközben a Genfi-tó vadul hullámzott mellettem.

Az utolsó kanyarokban jót beszélgettem egy bringás sráccal, akivel oda-vissza előzgetük egymást. Azt mesélte, hogy mindig is az volt az álma, hogy egy hasonló, kalandos biciklitúrán vegyen részt. Bíztattam őt, hogy élje meg az álmait, nem kerül sokba egy ilyen túrát megszervezni, cserébe pedig rengeteg élménnyel gazdagodik az ember. Így történt ez velem is immár 6. éve... bár akadt sok probléma, de ezen bátran felülkerekedve nagyon jól éreztem magam, ismét csodás tájakon tekerhettem, amiért hálás vagyok a sorsnak. Idén 700 kilométeren és több mint 15000 méter szintemelkedésen keresztül 13 bukkanót sikerült meghódítani, a következő hegytetőkön jártam: Col de la Lombarde (2350m), Col de la Bonette (2802m), Briancon vára (1342m), Col de Montgenévre (1854m), Col du Mont Cenis (2083m), Col de la Madeleine (1765m), Col de l'Iserán (2770m), Cormet de Roselend (1965m), Megéve (1027m), Vaudagne (1200m), Aiguille du Midi (3842m), Col des Montets (1461m), Col de la Forclaz (1527m). Vonatra pattanva Lausanne, majd Zürich városán át jutottam el Budapestre kedden délben.

Köszönöm mindenkinek a kitartó olvasást és szurkolást, hamarosan újra találkozunk - lehetséges, hogy más formában, de ez még a jövő zenéje... :)

92 km

5 óra 24 perc

17 km/h átlag

62 km/h max

9-10. nap: Hegyi időfutam a Mont Blanc lábáig

Napsütötte völgyben ébredtem péntek délelőtt, gyönyörű szép időre, patakcsobogásra - utóbbit a telefonom játszotta le természetesen. Gyorsan összehajtogattam a cókmókot, majd folytattam a Cormet de Roselend hágóutat, még 7 km volt hátra ekkor. Sajnos előző nap koraeste elvesztettem a térerőt, így akárhogy is bűvészkedtem a telefonommal, nem tudott hálózatra csatlakozni. Ilyennel ritkán találkoztam eddig az Alpokban, az utóbbi években szinte mindenhol kiépítették a hang- és adathálózatot. Könnyedén kezdtem az emelkedőket, egy gleccserfalu és havas csúcsok jelentek meg, majd tűntek el a völgypanorámában. Néhány kanyar múlva egy kis patak melletti hídon reggeliztem, már nem lepett meg, hogy megint leejtettem valamit a vízbe, egyből utánamásztam. Ezután megint csoportos állatbűvölést hajtottam végre. A Kecske-hadművelet után ezúttal 8-10 bocit duruzsoltam káoszból tornasorba, egymással viaskodtak az első sorért, azt hiszem pályát tévesztettem...

A kaptatók lassan kilaposodtak, enyhébb szintemelkedés, és egy fennsík következett. 12 előtt kicsivel gurultam át a Cormet de Roselend 1965. méterén. A csúcson egy német biciklis úrral cseréltem eszmét és fényképezőgépet egy-egy emlék erejéig. Az ürge itt él a völgyben, napi 50 kilométert teker - éljenek az aktív nyugdíjas hétköznapok! Sokáig nem jött meg a vágyott térerő, miközben össze-vissza nyomkodtam a telefonom, az otthoniak lassan 20 órája nem tudtak rólam... Végre a csúcson el tudtam küldeni néhány üzenetet. A hegytetőn találkoztam még egy kedves, mosolygós, félkezű bácsival, aki saját kis utánfutón árulta a portékáját. Vettem is tőle pár dolgot, azt viszont nem mondhatom el, hogy mit, ugyanis meglepetés.

A csúcsot elhagyva következtek az izgalmas lejtők, kapaszkodtam is a kormányba rendesen. Egyszer csak szembejött a várva várt hegyi tó, gáttal, híddal, fenyvesekkel, sziklákkal és minden jóval. A lejtmenetben találkoztam egy hasonló kalandvágyó házaspárral, az apuka utánfutóval vitt egy kisfiút, az anyuka meg egy kislánnyal, valamint egy speciális, ultranehéz, kormányos-gyerektartós cangával közlekedett egészen Velencétől. Ilyenkor megnyugszom, hogy vannak nálam őrültebbek. 750 méterre ereszkedve meg sem álltam Beaufort városig, ahol egy kávézóban toltam egy magnum-kóla kombinációt, majd miután 2 órás (!) ebédszünet után kinyitott a szupermarket, alaposan bevásároltam. Este ötkor már Albertville városában jártam 500 méteren, a parkban vacsoráztam egy bőségeset, majd zuhanyoztam egy jót egy nyilvános fürdőhelységben, mert itt ilyen is van. Az utolsó kilométereken az eső elől fejvesztve menekültem kb. 30-40 km/órával, majd rohamléptekben állítottam sátrat egy bevásárlóközpont parkolója mögötti dombon fekvő bozótosban, Ugine határában. Aztán leszakadt az ég, az esőcseppek kopogására aludtam el.

Másnap sokáig lustálkodtam, pótbevásárlással együtt csak 11-12 fele sikerült vitorlát bontani. A szombati nap célja 70 kilométer bevasalása, majd megérkezés a Mont Blanc lábánál fekvő Chamonix városába, 1200 méter magasságra.

Elnyújtott, kényelmes dombokon talicskáztam fel Megéve hegytetőig, vissza/fel egészen 1100 méterre, majd a jól megérdemelt sportital után újfent le 500 méterre. Egész nap jöttek, mentek a felhők, de délutánra olyan meleg lett, hogy ömlött rólam a víz. Egyszer csak szembejött velem egy pizza-automata sarok, hát ilyet még nem pipáltam... Egy óriási gépen válogathattam össze a pizzám hozzávalóit, majd 3 percen belül kézhez is kaphattam a csodát. Ezt nem hagyhattam ki, degeszre ettem magam egy "kannibál" nevű szalámis-baconos-sajtos-húsdarás költeménnyel. 

Miután alig tudtam mozdulni, jöhettek az újabb emelkedők, ezúttal igen gonoszak. A főutakat csúnyán elkerülve, extra mászásokkal és kilométerekkel dúsított kerülőúton tudtam csak átkelni Chamonix völgyébe, egy Vaudagne nevű, mesébe illő házakból, kertekből és szerpentinekből álló, 1300 méteren fekvő varázsfalun keresztül. A nagy mászás közepette megpillantottam a Mont Blanc fehér csúcsát és a körülötte hemzsegő tornyokat. Egész nap felhők mögött szégyellősködött a hegycsoport, most végre szemtől szembe szemlélhettem ezt a csodálatos panorámát. Kiszúrtam 3800 méteren, a Mont Blanc mellett közvetlenül éktelenkedő Aigulle du Midi nevű, eszméletlen magas, hegyes ormon épített kilátót, ahova jó idő esetén terveztem egy vizitet felvonó segítségével.

Este 8 körül húztam be a féket Chamonix városába érve, ahol kempingért loholtam. 18 euróért találtam egy 3 csillagos helyet, vezeték nélküli internettel természetesen. A jó idő reményében hajtottam párnára a fejem, igen koránra állítva az ébresztést, hogy elkerüljem a tömeget a felvonós csúcsszörnyetegen..

131 km

8 óra 20 perc

16 km/h átlag

58 km/h max

7-8. nap: Mélység és magasság

Szerdán fél 8-kor ugrottam ki a sátorból, majd iszkoltam is vissza, olyan fagyos hideg fogadott a napot nélkülöző szántóföldön, 1800 méteren. A pakolást inkább a testmeleggel fűtött jurtám mélyén végeztem el. A nap csak 9 óra felé volt hajlandó bekukucskálni a völgybe... Addigra bár kissé vacogva, de teljes menetfelszerelésben, kütyükkel megrakott első táskával, ruhákkal telepakolt alsó-hátsó csomaggal, ennivalóval megtömött felső-hátsó batyuval, összehajtogatott sátorral és a teljes puttony tetejére pókozott egyéb holmikkal ügettem ki az országútra. Pár kilométer maradt hátra Bonneval-sur-Arc faluig, ahonnan 1800 méter magasságból kezdtem meg a Col de l'Iseran hágóutat 2770 méterig tartó szerpentineken, mintegy 13 kilométeren keresztül. A takaros, pindur falu az 1900-as évek elején épült, tele réges-régi épületekkel és egy vándorcirkusszal. A színes pavilon alól kiszűrődött a lónyerítéstől kezdve az éneklésen és tapsoláson keresztül a dobpergésig minden, aminek egy ilyen mulatságban lennie kell. 10 óra tájékán már az első kemény emelkedőket gyűrtem, félúton jól be is lakmároztam egy kis szalámis-sajtos-paradicsomos-tonhalkonzerves-csokis csodát. Az első sziklákhoz érve percekig bűvöltem 5 db kecskét, mindenféle állathangokkal és különböző frekvenciákon kiadott énekhangokkal. Addig zaklattam őket, amíg gyönyörű tornasort alkottak egy meredélyen, SZENZÁCIÓS kép lett belőle. A fejüket füttyszóval távirányítottam.

Sajnos üröm is jutott az örömbe, miközben bohóckodtam egy fullánkos jószág akkorát csípett belém, hogy egyből a karomhoz kaptam, bónuszként még a szúrószerszámát is bennem hagyta, méreggel együtt - vivásban ez tízpontos szúrás... A fullánk kibányászása után szerencsére hamar elmúlt az éles fájdalom, de sajnos még egész nap éreztem. Siklóernyősöket csodálva tovább folytattam a mászást, miközben az erős szél szétkente az égen a felhőket, így napsütésből is jutott bőven. Az első fennsíkra érve majd kibújtam a bőrömből a fantasztikus panoráma okozta örömtől. Csodaszép havas hegyek, zubogó vízesések, tekintélyes sziklák, élénk zöld dűnék, festői híd, kanyargó szerpentinek, vakító kék ég, kell ennél több? Sűrűn kattintgattam a gépeimet, daráltam volna rendesen a filmtekercseket és filmszalagokat, ha hagyományos masinákat hoztam volna. Megint több óra ment el a művészkedéssel, nagyon inspiráló tud lenni ez a varázslatos táj. Az egyik hajtűkanyarban jól megvacsoráztam, majd 4 óra magasságban ráfordultam az utolsó, hegyoldalban, hidakon és alagutakon át vezető kilométerekre.

Egyszer csak nagy baj történt, nagyon nagy baj... leejtettem a drága tükörreflexes fényképezőgépemet, amely kétszer pattant a kőkemény aszfalton. Kezembe emelve, csavargatva, noszogatva a roncsolódott kütyüt eszméltem rá arra, hogy ezúttal nem élte túl a szerkezet. A keresője szilánkosra tört, semelyik objektívet nem érzékelte... nem fényképezett... kampec. Nagyon szomorú és mérges lettem, hiszen egyik pillanatról a másikra a túra egyik legfontosabb alappillére ment tönkre. Letörten folytattattam a tekerést a lemenő nap fényében, miközben az összes kütyüm és akkumulátorom lemerült, ennek tetejébe az okostelefonommal is küzdöttem, a kijelzője vibrált, állandóan újraindult. Ez a pár óra jelentette túráim egyik nagy mélypontját. Próbáltam legyőzni a kétségbeesésem, hiszen bár ezek hirtelen jött, nagy veszteségek, közel sem mérhetők a valódi élményekhez, az emberi élet értékéhez és a lehetőséghez, hogy Európa egyik legszebb hágóútján tekerhetek. A sors küldött pár jelet, hogy elég a technikából, a sok színesceruzából és többrétegű zsírkrétából, tisztán kell élvezni a a természetet és a kalandtúrát, megbecsülve és átélve minden percét, akárcsak az élet minden pillanatát. Az utolsó leheletemmel és megmaradt fényképezőmmel gurultam fel a jeges széllel, és hóbuckákkal megáldott hegytetőre 6 és 7 között. 2011 után másodszor hódítottam meg a Col de l'Iserán 2770 méterét! Fent egy bácsi fotózott le a csúccsal, majd megdicsérte a bedurrant combizmaimat...

A hidegben már-már reszketve kapkodtam fel a szélálló lejtmeneti ruhámat, majd lesprinteltem Val d'Isere völgyébe, 1900 méterre, miközben figyelmesen vettem minden kanyart. Miután az utolsó masinán is lemerült, a síparadicsomban olcsó hotelt kerestem, ami egyáltalán nem volt egyszerű, 1-2-300 eurót nem szívesen adtam volna egy éjszakáért. Végül a város szélén, egy maszek tábla alapján találtam egy egész korrekt helyet, 50 euróért, saját fürdőszobával, franciaággyal, wifivel, reggelivel és egy angol (!!) házigazdával. Ja és a legfontosabb a szobában a lámpákat kihúzkodva összesen 4 db konnektorral!!! Szükségem van azért az elektronikára, hogy legyen mit mutogatni az unokáknak. Jól esett végre activity mozdulatok nélkül, normálisan angolul beszélni, elnyújtózni a fürdőkádban, belehuppanni a puha ágyba, és elfelejteni a nap veszteségeit, miközben a pozitív dolgokra koncentráltam...

Másnap sokáig aludtam, hatalmasat reggeliztem, kihasználtan a hotel minden kényelmét és áramforrását. Közben csodával határos módon sikeresen megbütyköltem a telefonom operációs rendszerét, így abbamaradt a vibrálás/újraindulás és az időközben megjelenő töltési probléma, valamint a tükörreflexes fényképezőmet is meghegesztettem!!!! Nagyon sánta lett szegénykém, az autófókusz elszállt, rekeszt és mélységélességet nem lehetett állítani, csak manuális (csavargatós) élességállítás maradt, de legalább képeket csinált - alig hittem el. Délután 1 körül, egy nagybevásárlás után hagytam el a várost, folytatva a lejtőzést további 1000 méter szintcsökkenésen keresztül. A problémák megoldásától olyan jókedvem lett, hogy elég sokat énekeltem gurulás közben, a helyi lakosok legnagyobb (?) örömére az egyik visszhangzó alagútban Pavarotti szólamaira is rázendítettem. Türkizkék tavak, hófedte hegyek, ablakos alagutak, sziklás hajtűkanyarok szálltak tova a napsütésben, mire leértem Bourg-St.-Maurice városába, 800 méteres magasság alá.

Elcsábultam 4 db sajtburgerre, mely után újabb csúcshódításba kezdtem. 20 km hegymenet várt a Cormet de Roselend hágóút (1965m) meghódítása előtt. Ez egy újabb légbőlkapott útvonalterv, reggeli közben találtam ki. Könnyedén faltam a kaptatókat az óriási fenyővölgyben, mindenki leelőzött, de ez nem zavart abban, hogy egyre feljebb és feljebb kapaszkodjak a szerpentineken. Este 7 közeledtével csúnya felhők és viharos szél kerekedett, így korai táborépítés mellett döntöttem 1400 méteren, egy széles folyóparti dombon, vaskos hegyfalakkal körülvéve. Megírtam a 2 nappal ezelőtti naplót, majd technikai kiütéssel álomba estem.

85 km
6 óra 33 perc
13 km/h átlag
55 km/h max

6. nap: Mont Cenis meghódítása

Korán, reggel 7 órakor keltem kedden a hajtűkanyar melletti, magas fűben gazdag vadkempingben. Szerettem volna minél szebb időben felérni a Mont Cenis csúcsra, 2083 méterre, amitől még 25 masszív kilométer választott el. Pár percen belül gyönyörű napsütés tört utat a falevelek között, bevilágítva a frissen megkaparintott tisztást. 8 körül indultam útnak, tapostam az emelkedőket, sorra végeztem ki a hajtűkanyarokat, nyakaltam az ásványvizet, faltam a gyümölcsöket, pusztítottam a csokit, nem volt könnyű tekerni a nagy melegben. Dél körül elértem egy nagy víztározót és egy ugatástól hangos kutyamenhelyet, innen eszméletlen emelkedők következtek 2011-ből már ismerős terepen. Egy fennsíkra kellett felkapaszkodnom egy 5 emeletes, kanyarokkal dúsított, kőkockákkal és vízesésekkel díszített szerpentinhalmazon keresztül.

Miután felérve kiköptem a kis tüdőmet, megpillanthattam a gleccsertavat védő óriási gátat, körülötte hatalmas, ormos hegyekkel, valamint a sziklákon álló hotelt, ahol három éve szálltam meg. Egyből meg is rohamoztam az éttermet ásványvízért és egy kis kóláért vágyakozva, ugyanis teljesen megcsappantak a vízkészleteim. Ezután előbukkant belőlem a mániákus fotóművész, aki minden fűt-fát-bokrot megörökít, lehetőleg tucatszor, több szögből és különböző beállításokkal. Ezen az elvetemültségemen a délután 2 körül előbukkanó, türkizkék gleccsertó sem segített. Több órát ütöttem el fényképezéssel, videózással, de sebaj, a túra erről is szól. 4 órakor értem el a csúcsot a tó oldalában... a Col du Mont Cenis (2083 méter) az idei 4. hegytető! A célban csaptam egy hatalmas lakomát egy piramis alakú kőtemplom és egy sokszínű botanikus kert mellett.

Miközben a sajtot majszoltam, egy idős, francia hölgy jelent meg mellettem, mosolyogva, tapsolva gratulált a sikeres hegymászáshoz. Nagyon lelkesen magyarázott, kérdezte, hogy boldog vagyok-e, hogy ilyen szép időben, ilyen magasra jutottam. A helyes válasz jutalma egy karamellás cukorka lett! 5 óra után nyakamba vettem a völgyet megcélzó lejtőket, az utat a biciklire erősített állványon csüngő kamerával örökítettem meg. 1200 méterre, Lanslebourg faluba érve újabb nagybevásárlás következett, csurig töltöttem a csomagtartót. 6 és 8 között, hegyi időfutam keretén belül ismét meghódítottam egy kisebb hágót, a Col de la Madeleine 1765. méterét. Ezt követően egészen Bessans faluig zakatoltam, ahol a kihalt főtéren szemtelenül fogat mostam a szökőkútban, majd hazatelefonáltam. Innen pár kilométerre, egy szántóföld sarkában, sötétedés előtt kicsivel ünnepélyes vadkemping megnyitót tartottam. Fáradtan csúsztam bele a hálózsákomba. Szerdán irány az egyik legszebb alpesi hágóút, a Col de l'Iseran, amely egészen 2770 méterig visz majd...

52 km
4 óra 46 perc
11 km/h átlag
59 km/h max

4-5. nap: Embrun tóvidéke és hullámvasút Olaszországba

Vasárnap 10 után sikerült kikászálódni a mezőről, sajnos masszív felhőrendszer fogadott, némi napsütéssel. Folytattam a lejtőzést, ez az egyik kedvenc részem (kinek nem az), amikor csak néha/néha kell beletekerni, visz a gravitáció. Ettől függetlenül azért teszek rá egy lapáttal, hogy haladjak.. Az egyik kevésbé kedvenc részem, amikor kengyelfutó gyalogkakukk sebesség mellett tüsszentenem kell - de már ezt is kigyakoroltam... Egész gyorsan bezuhantam Barcelonette városkába, ahol megint egy óriási bevásárlást csaptam. Már kétnaponta szükségem van töltésre, meglehetősen gyorsan fogy a kaja, pedig nem kevés mennyiséget vásárolok.

Az örömlejtőzés közben szépen lassan elhagytam a masszív hegyeket, miközben igen meleg kerekedett, a felhők is eliszkoltak. Néhány óra múlva elértem az idei egyik legszebb állomást: Embrun tóvidékét. Egy lóhere alakú, masszív, érdes sziklákkal körbevett, fenyőkkel díszített, gyönyörű türkizkék tó körbebiciklizése következett. Rengeteg képet, videót rögzítettem, nem tudtam betelni a látvánnyal. Ez a hely a tökéketes párosítása az alpesi látványvilágnak és a nyári strandélménynek. Kellemes, néhol gyötrő hullámvasút kalauzolt körbe a vidéken, melynek csúcspontjául természetesen egy mini hágóút szolgált, kb. 1000 méter feletti magassággal. Innen megint jöhetett a lejtmenet, egészen Embrun városáig, ahol a délutáni napfényben köszönhettem el a tó fodrozódó vizétől.

Briancon felé fordítottam a kormányt, a hegyoldalban folytattam a tekergést egyszer fel, egyszer le, míg lassan sötétedni kezdett, így kempingvadászatba kezdtem. Nagy szükségem volt az áramra, mivel minden kütyüm és akkumulátorom lemerült. Este 8 körül gurultam be a szállásra Gillestre határában, egy kedves néni mutatta meg a sátorhelyemet, amely ezúttal 18 euróba került. Késő estig írtam a naplómat, majd nyugovóra tértem.

Hétfőn már hasamra sütött a nap, 10 és 11 között kecmeregtem ki a sátorkapun. Gyorsan összedobáltam a cuccaimat, dél lett mire el tudtam indulni, pedig elég nagy távot terveztem erre a napra. Briancon városát tűztem ki első állomásnak (30. km, 1100m), majd Montgenévre  bukkanóján (45. km, 1900m) keresztül az olaszországi Susa lenne (90. km, 600m) a végállomás. Tettem is rendesen a kereket, kezdetben elnyújtot lejtők és kiváló napsütéses idő járult a segítségemre. Néhány tucat kilométer után komolyan elkezdett emelkedni az út, ezzel pedig egyenes arányban nőtt a táplálékbevitelem intenzitása. A meleg miatt nyakaltam a vizet is rendesen. Délután 2 körül érkeztem Brianconba, az egyik kedvenc francia városomba, ahova már szinte haza járok - harmadszor lyukadtam ki ide túráim során, most egy harmadik féle irányból. Az ismerős terep kedves emlékeket idézett meg tavalyról és 2011-ből. Kicsit változtattam az útvonalon, 2011-hez hasonlóan Montgenévre után a Col de l'Iserán hágóút (2770m) következik, az francia Alpok egyik csiszolatlan, számomra kedves emlékekkek teli gyémántja. Túl lapos lett volna az út eredetileg, és ha már itt vagyok, miért ne térnék vissza! Brianconban megint egy bődületes bevásárlást csaptam, csak hogy legyen némi tőkesúly nagyobb szélvihar esetén. Apropó: sajnos elég csúnyán beborult és hűvös is lett, lógott az eső lába. Ez nem szegte kedvemet, nagy lendülettel talicskáztam fel a várnegyedbe, majd tovább a meghódítandó hegy lábához. Bemajszoltam egy marok csokit, banánt és kajszibarackot, majd nekiestem az emelkedőnek. Menet közben sajnos rámszakadt az ég, de esőálló öltönyben ment még a tekerés.

Este 5 felé értem fel a közel 2000 méteres Montgenevre sí- és golfközpontba, ahol rendesen megnyíltak az égi csatornák, fedezékbe kellett szaladnom. Kisvártatva megkezdtem a nedves lejtőzést, bő 40 kilométeren keresztül, immár Olaszországban. Közben felszakadoztak a felhők, a lemenő nap megvilágította a vacsorámat, amelyet egy útmenti padon fogyasztottam el. Este 8 körül, több kisebb meglepetésmászás, majd lejtőzés után értem el Susa utcáit, 600 méter magasság alá süllyedve A 100. kilométer felé közeledve még mindig maradt bennem lendület az újabb emelkedő megkezdéséhez. A következő hegyecske a Col du Mont Cenis (2083m), innen még kegyetlen 30 km várt. 10 órakor már a jól megérdemelt durmolásomat töltöttem egy hajtűkanyar mögötti tisztáson a hegyoldalban. Másnapra a potenciális délutáni felhők korai kelést terveztem.

4. nap
83 km
4 óra 17 perc
19 km/h átlag
58 km/h max

5. nap
95 km
5 óra 15 perc
18 km/h átlag
69 km/h max

3. nap: Col de la Bonette, a francia szörnyeteg

Reggel nyolckor pattantam ki az ágyból, nagy feladat várt rám szombaton: a híres Col de la Bonette hágó megmászása. Az 1000 méteren fekvő St. Etienne faluból mintegy 25 km hosszú, ádáz emelkedő választott el a 2800 méteres hegytetőtől. Vaklármának bizonyult a tegnapi műholdkép, a front elkanyarodott, és már messze járt. A tűző napsütésben bárányfelhők rohangásztak csak az égen. Összepakoltam és elköszöntem a kedves, kicsit hibbant recepcióstól, aki végig "Monsieur"-ként szólított... Fél 10 körül már a kaptatókon ügettem izgatott lendülettel.

Egy hídon, zubogó vízesés kíséretében sikerült csapni egy korai ebédet, csípős paprikás halkonzervvel, és szalámis-vaníliás kenyérrel (tudom, hogy kicsit furán hangzik, de finom volt!). Ezen a napon az emelkedőkön túl a kaját is pusztítottam rendesen, a mogyorós étcsokitól a kólán és csipszen át fél kiló gyümölcsöt (banánt, szőlőt, almát, kajszibarackot) is betoltam - kellett a benzin! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek a francia hágóutak nemcsak tekintélyesen gyönyörűek, hanem elvetemülten hosszúak és nehezek is, pláne ilyen melegben. Ismét ATB összes mixkölteménye és a kedves bringatársak buzdítása adta az ütemet. Egy bicajos srác egyszer csak mellém szegődve lelkes karcsapásokkal magyarázta el a szintemelkedés alakulását, az energia beosztásának lehetőségeit, valamint a főbb látványosságokat - nem győztem megköszönni. Közben előbukkant a hegytető is, viszont olyan nyakforgatóan távolinak és embertelen magasnak tűnt, hogy nem igazán hittem el, hogy ezen a napon felérek. A szerpentinek nem akartak elfogyni, lehetetlen helyekre kapaszkodtam fel, sokszor a csúccsal ellenkező irányban, közben repültek az órák. A sokadik fennsíkon egy elhagyatott, romos laktanya jelent meg a hegyoldalban, félelmetes látványt nyújtva a semmi közepén.

2500 méter felett, délután 4 után meglehetősen hűvös kerekedett, feltámadt a szél, sötét felhők gyülekeztek a hegygerincen. Kicsit aggódni kezdtem, hogy mi vár rám a csúcson. Gyorsan felkapdostam a melegítő felsőmet és a szélálló ruházatom. Kisvártatva jött az első pofon, leszakadt az ég... Szerencsére(?) nem áztam meg nagyon, ugyanis jégdarabok(!) estek, majd apró, de heves cseppekben folytatódott az alpesi frissítő, miközben a káromkodásom visszhangzott a völgyben... Még a ködös, párás időben is kiválóan látszott a felfoghatatlan mélység és több kilométernyi úthalmaz, ami alattam tátongott.

Az esőtől úgy megijedtem, hogy majdnem duplára gyorsultam 10-11 km/órával iszkoltam az utolsó métereken. Belebicikliztem a felhőbe, amely teljes ködgombócot ültetett a tájra, 5-10 méterre csökkent a látótávolság... A sötétbarna sziklákat is beleszámolva holdvilági tájon éreztem magam... Valamivel este 6 előtt, közel 8 óra elteltével, eksztázis közelében értem fel Európa legmagasabb hágóútjának csúcsára, a Col de la Bonette 2800. méterére!!! Egy óriási, emlékirattal vértezett kődarab jelezte a végállomást.

A célban jöttek, mentek a lakókocsik, maszek túrabuszok, biciklis pajtások és/vagy hasonló őrült szerzetek, utóbbiakkal pacsi után mentek a sztorizgatások, útvonal ismertetések és egyéb eszmecserék. Sokat, kb. 1-2 órát vártam, mire a gomolygó ködhalmaz csak részleteket mutatott a szakadék mélyén tátongó völgyből, majdnem beleszédültem. Fél 8 felé cudar hideg kerekedett, így alaposan felöltözve  nyakamba vettem a völgyet. 1 òra alatt, a hajtűkanyarokban szlalomozva ledaráltam 30 km-t. A felhők közül ki-kitörő naplementében nyugvó, csodaszép, sziklás völgyet pedig lencsevégre kaptam. A kispárnát ezúttal egy vadkempingben fújtam fel, két mező közötti erdős részre beosonva. Bár a végén elromlott az idő, óriási élmény volt ez a nap, sokáig nem kelett altatni..

54 km
4 óra 8 perc
13 km/h átlag
61 km/h max

1-2. nap: Kalandos indulás után vad hegymenet

Izgalmasan rajtolt az idei túra, ilyen még nem történt, ugyanis kétszer kezdődött el... Az első etapról nem szívesen mesélek: az úton súlyosan eltörött a váltóm, így 2 nap után haza kellett térnem biciklit cserélni. Jó pár napot vesztettem ezzel a manőverrel, így az útvonal is újratervezésért kiáltott. Annyira azért nem vittem túlzásba, úgy döntöttem, hogy az eredeti útvonalterv izgalmasabb, másik végéről kezdem, és jutok, ameddig jutok, visszafelé haladva. Így kerültem szerda délután a Keleti pályaudvarra, ahonnan Bécsen, majd  Milánó és Torinó városán keresztül vonatozva vettem célba Észak-Olaszország Cuneo névre keresztelt települését. Bécstől Milánóig hálókocsiban szunnyadtam, majd később megismertem a legkisebb távon is legalább 10 percet késő olasz vasutat... 20 percen belüli csatlakozásokkal ne tervezzetek, ha erre jártok... A becsomagolt biciklit trükkösen már Torinóban összeszereltem. Cuneo pályaudvaráról elrugaszkodva, rekkenő hőségben kezdtem meg a tekergést csütörtök délután 4-től. Már az elején defektet javítottam, Lidl boltot fosztogattam, szőlőt és pizzát dézsmáltam. Hamarosan megjelentek az Alpok óriási masszívumai: nem kellett sok, máris egy festői völgyben találtam magam, vakító naplementével karöltve. A sok megpróbáltatás és kihívás után alig hittem el, hogy itt vagyok. Az örömtekerés bő 30 kilométerig, egészen Vinadio faluig tartott, ahonnan este 7 körül máris  vad hegymenet következett. Elsőként a Col de la Lombarde szerepelt az étlapon, 904 méterről 2350 méterre kellett felmászni, 22 kilométer alatt. Egyből bitang meredek szerpentinhalmazt kaptam, épphogy be tudtam melegíteni, kb. a 15. hajtűkanyarnál hagytam abba a számolást... Egyre csak gyűrtem az emelkedőket, magasabbnál magasabbra talicskáztam a nyugvó, mély völgyben, mire szürkülni kezdett. Egy szervizút füves kanyarjában, kicsit megszeppenve és fáradtan vetettem sátrat, majd a zubogó hegyi folyó morajlására szenderültem el...

Másnap kicsit gyűrödten ébredtem, a fekvőcsontjaimnak nem tett jót a kemény föld. Rutinos mozdulatokkal összepakolva már reggel kilenckor falni kezdtem a kaptatókat. Ilyen mély völgyben még sosem jártam, a fenyvesekkel díszített hegyóriások egészen 11 óráig nem engedték be a napot a katlanba. Utána viszont elég gyorsan kicsapódott az agyvizem a perzselő napsugaraktól a csodaszép időben. Iszonyat nehéz emelkedők váltották egymást, rendre új hegyek és völgyek tárultak a szemem elé. Közben nagyon óvatosan lépkedtem, nehogy baj legyen, igyekeztem kímélni a kissé sajgó térdemet. Rövidesen gyönyörű, tobozokban, tüskékben és erdőillatban gazdag fenyődzsungelben találtam magam, rajzolni sem lehetett volna szebbet. Eszméletlen magassságokba kerültem, szédítő volt visszanézni a nemrég elhagyott utakat.

2000 méter felett vöröses és zöldes, véletlenszerűen rendezett kőtengerből álló, tarajos hegycsúcsokkal védett, lankás fennsík következett. A szintemelkedés továbbra is kíméletlenül dolgoztatta a lábaimat, úgy tűnt, pályafutásom egyik legnehezebb hegyét fogtam ki bemelegítésképp. Cserébe kaptam a kedves köszöntéseket, biztatásokat bajtársaimtól, valamint az állandó fényképezés/kamerázás is segített legyőzni a fáradalmakat. Délután fél 4 körül sikerült meghódítani a Col de la Lombarde 2350. méterét!! A szokásos örömujjongás, jutalomjégkrém, sajtófotózás, völgyszemle után nekiveselkedtem a lejtőknek.

50-60 km/órával hasítva 1 órán belül leértem a 800 méteren fekvő Isola faluba, ahol akkora bevásárlást csaptam, hogy szatyor helyett kartondobozt kaptam ajándékba. Egy gyors kerékszerviz, térképszemlélés, majd vacsorapusztítás után kipréseltem még pár kilométert a napból, egészen St. Etienne faluig. A fáradtság és a dörgések közepette leszakadó eső, valamint a vészjósló műholdkép kempingbe űzött, szerencsére csak 10 euróm bánta. Este 10 felé forró zuhany és bőséges vacsora után hajtottam párnára a fejem a másnapi Col de la Bonette hágóra gondolva. Eddigi kalandjaim és Európa szempontjából is rekordmagasságú, 2800 méteres hegycsúcs következik..

93 km
6 óra 31 perc
14 km/h átlag
54 km/h max

Útvonal és statisztika 2013

Véget ért tehát a nagy kaland! :) Köszi Mindenkinek a szurkolást és a lelkes olvasást! A lenti térképen láthatod (kattintásra megnő!), hogy pontosan merre kalandoztam, életre szóló élmény marad! A képekkel hamarosan (még idén :D) jelentkezem. Addig is a térkép alatt egy-két elvetemült adattal színesített statisztika található azok számára, akik inkább a számokat kedvelik.. :) Az idei év újításaként 10 percenként frissülő térképen lehetett követni a kalandot. A Mobilkövetés menüpontban megtekintheted a teljes útvonalat az összes koordinátaponttal!

Statisztika

1453 km
22 nap
99 óra tekerés!

átlag 14,6 km/óra
max. 69,5 km/óra!
átlag 66,1 km/nap
max. 112 km/nap
min. 29 km/nap

31453 m szintemelkedés!
33418 m szintcsökkenés
max. 2758 m magasság
min. 231 m magasság

5202 db fénykép!!!
3,6 db fénykép/km :-)
9 óra 19 perc videó
(Full HD, 1080p, 50 kép/mp)
Összesen: 106 GB tartalom

Szintkülönbség

21-22. nap: Izoard és Agnel - búcsú a hegyektől!

Pénteken 9-10 óra körül pattantam ki a sátorból, majd megcsodáltam a pompás napsütésben sütkérező völgyvidéket, melyben a háromezres hegyekkel körülvett Briancon feküdt. Elég közel, néhány méterre vadkempingeztem az aszfaltcsíktól, így a teljes utazó bagázs: biciklisek, autósok láthatták a reggeli készülődésemet. Rövidesen folytattam a tekerést a Col d'Izoard hágóúton, messze volt még az a 2360. méter. Lassan, de biztosan faragtam a métereket a tűző napsütésben, miközben több tucat bringás előzött meg. Néhányukkal szóba is elegyedtem, eszmét és útvonaltervet cserélve, néhányuktól pedig pár szavas: "Ciao!", "Bon jour!", "Bravo!", "Allez!" köszöntéseket, biztatásokat kaptam. Ebéd után már 2000 méteren tepertem, óriási fenyőerdőbe érkeztem. Mindenhol tüskék, tobozok hevertek, a fák pedig igen sűrű tornasorban díszítették a fenyőillatú vidéket. Olyan szép panoráma tárult elém, hogy megint elég sok percet töltöttem az emlékek megörökítésével. Fél kettő körül értem el a 2000 méteres szintet, majd nem sokkal később termetes, sárgás-szürkés, töredezett csúcsok által őrzött fennsíkra kerültem.

Innen már látni lehetett a célt, melytől már csak néhány hajtűfordulat, óriási sziklacsuszamlások, egy hangulatos menedékház és őrült, időzített felvételes kanyarban fotózkodás választott el. Fél 4 körül hódítottam meg az idei 17. masszívumot, a Col d'Izoard 2360 méteres hágóját, már csak egy hegyecske maradt az étlapon. Csúcstábla helyett egy óriási totem fogadott a tetőn, alig fért bele egy képbe, ilyet még nem pipáltam... Végül fél 5 körül zakatoltam le a völgybe, 1300 méterig. Menet közben olyan csúcsos sziklaképződmények és földcsuszamláson át vezető, szakadékos kanyarok jöttek szembe, hogy tátva maradt a szám. Este 6 felé értem le Ville-Vieille nevű faluba, ahol lett volna lehetőség kempingre.. 100 kilométert nem hagyhattam az utolsó napra, szombat este 5-kor már Savigliano pályaudvarán kellett lennem, hogy elérjem a csatlakozó vonataimat. Összeszedve minden energiámat, nagy lendülettel nekiestem az utolsó, Col Agnel nevű, nem kis termetű csúcsnak, 2746 méteren várt a cél, ahonnan még 78 km a pályaudvar. Folyamatosan és rendületlenül csökkentettem a távolságot a szürkülő, kopasz völgyben.
Az utolsó fényeket és a civilizációt is elhagyva, 12 km leküzdése után este fél 10-kor csaptam sátrat az út mentén a fenyvesek között rejtőzve, 2000 méteren. Felkészültem az esti hidegre és az utolsó 9 kilométeres búcsúmászásra. Szombat reggel 8-kor, miután letisztítottam a fagyott dér jégvirágait a sátramról, felcuccolva kezdtem meg a hátra maradt szerpentineket. Egy lelkes francia turistacsoport sütivel járult hozzá az indulásomhoz. A csupasz, sziklás völgy hajtűkanyarjai egyre feljebb és feljebb vittek, bitang havas hegyek emelkedtek ki a hátam mögött, lassan a hegy teteje is előbukkant. Legkésőbb dél, fél 1 magasságában kellett a csúcsra érnem, ezt nagyjából tartottam is. Lejátszottam a csúcshódító zenemixem, miközben egy csoport tapsolva buzdított az utolsó kanyarokban. Meghatódva, kicsit könnyes szemekkel, kiélvezve az utolsó magassághódítást, örömmel gurultam át az 18. óriáson, a Col Agnel 2746. méterén.
A Col de l'Iserán és a Passo dello Stelvio után életem harmadik 2700 méter feletti hágóját pipálhattam ki. Nehezen tudtam elszakadni a platótól, minden irányba körbefotóztam a mélyvidéket. Kissé megkésve, negyed kettőkor vágtam neki a völgynek, igen határeset volt a maradék 78 km lezongorázása 4 óra alatt. Így kicsit félve, de vadul tettem a kereket 50-60 km/h sebességgel száguldozva a lejtőkön. A legrosszabbkor kezdett el újra rendetlenkedni a puttonyom, a bukkanók hatására kétszer ugrott ki a csomagtartó, míg harmadszorra kiszakadt a helyéről az egész szerkezet... Szerencsére minden csavar megmaradt, így összesen 1 órás kényszerszerelés után, gyorsrögzítők segítségét bevetve újraépítettem az egész pakkot, immár üzembiztosra. 2-kor még 60 km volt hátra, majd a villámgyorsan összetörpülő hegyek után 3-kor már csak 30, míg végül megnyugodtam, a vonat elérése kikerült a kockázati zónából!

Kellemesebb tempóra váltva érkeztem meg a forró, észak-olasz síkságra, ahonnan az összes tengerparti és alpesi hegy már csak a messzi távolban figyelt. Kicsit szomorúan, ám büszkén szemléltem az északi vonulatokat, melyeken több mint 1400 kilométeren át, 35000 méter szintemelkedésen és 18 db hegyen keresztül küzdöttem át magam 3 hétig. Óriási élmény volt az egész túra, amely délután 5 órakor Savigliano pályaudvarán ért véget erre az évre. Milánóból Bécsen keresztül vonatozva ezeket a sorokat már Pesten írom! Jó érzéssel tölt el a hazatérés is, főleg ennyi idő után. Köszönöm Mindenkinek a biztatást, a kedves szavakat és a kitartó olvasást. Jövőre következik a folytatás, új kihívásokat keresve észak felé veszem majd az irányt!

133 km
8 óra 48 perc
15 km/h átlag
64 km/h max

Összesen: 1453 km!

20. nap: 2646 méteres csúcshódítás vendégszeretettel feltöltve

Folytatva a félbeszakított történetet megnyugtathatom az illetékeseket, nem kannibálokhoz kerültem és a veséim is megmaradtak :-) A több emeletes csudaszép házikóhoz érve egy idősebb, ősz hajú, szemüveges úr nyújtotta a kezét az ajtóban. Bernard a családfő, 5 gyermek édesapja, foglalkozását tekintve orvos, kedvesen invitált a nappaliba, míg Isabelle a konyhában pakolta ki az aznap vásárolt holmikat. Hamarosan a 24 éves Bruno is előkerült a házmonstrum egyik szobájából, 2 éve Helsinki városából tekert hazáig, volt bőven közös témánk. A többiek sajnos elköltöztek már vagy elutaztak, így négyen beszélgettünk a nappaliban. Bár néhol kicsit döcögősen, de egész jól tudtak angolul, a közös nyelvhasználatot segítve előkerült a francia-angol szótár, egy óriási térkép és egy kis/nagy-állat-határozó is.
Elmutogattam nekik az útvonalam egy rövid beszámoló keretében. Ezután Bernard vette át a szót, és lelkesen mesélt Savoie megye nevezetességeiről, a közeli hegycsúcsokról, híres eseményekről és helyi állatfajtákról. Érdekesség, hogy a Decathlonban vásárolt Opinel túrakésemet itt készítették először a völgyben, a házban volt is belőle egy tucat. Vacsora előtt engedélyt kaptam egy forró zuhanyra, még törölközőt is adtak. Óriási lakoma keretében folytattuk a további eszmecserét alpesi élményeinkről, a biciklizésről, és egyéb általános témákról. Közben több fogás lement: zöldségkrémleves, tészta kolbásszal, saláta, sajtkavalkád, erdei/házi gyümölcspüré. Igen jó hangulatban telt az este, nem gondoltam volna, hogy ilyen élményekben lesz részem. Az est lezárásaként megmutattam nekik a túra weboldalát, a fényképeket és a nyomkövetést, míg Bruno elővarázsolta a Helsinki-Valloire túra képeit. Közben a völgyben dörgés-villámlással ömlött az eső, szép kihívás lett volna a szabadban aludni. Végül saját ágyat kaptam a 3. emeleten, nem győztem megköszönni. Elalvás előtt rendületlenül bűvöltem a műhold/radarképeket, úgy néz ki kora délutánra elvonul a hidegfront. Másnap délelőtt sokáig aludtam, már csak Bruno maradt a házikóban, a többiek dolgozni mentek. Előkészített reggeli várt az asztalon, még mindig nem hittem el, hogy mekkora szerencse és vendégszeretet ért. A felhők többé-kevésbé szakadozni kezdtek, így egy gyors reggeli után dél körül neki is indultam a Col du Galibier 2646 méteres masszívumának 1450 méterről. Búcsúzóul egy kis levelet, és egy Svájcból levadászott "Köszönöm" csokit hagytam a konyhaszekrényen. Remélem, örültek neki.

180 km maradt vissza 2,5 napra, 3 db 2300 méter fölötti hegycsúccsal (Galibier, Izoard, Agnel). Végállomásnak a Torinótól 50 kilométerre fekvő Savigliano nevű várost szemeltem ki. Innen kell Milánóba vonatoznom szombaton legkésőbb este 18:00 órakor a 21:35-kor induló bécsi éjszakai vonat eléréséhez. Nem lesz egyszerű menet, jól kell gazdálkodnom majd az idővel és az emelkedőkkel. Viszonylag könnyedén indult az enyhe kanyarokkal teletűzdelt hágóút, csupasz, csúcsos hegyek és koromsötét-bárányvilágos váltásban vonuló felhők között. Szerencsére már nem esett az eső, és a napsütés sem feledkezett meg rólam. Egyszer csak az előző nap megismert, 72 éves, lendületes holland bácsi jött velem szembe örömteli mosollyal. Gyors eszmecserénk során mesélte, hogy sajnos vissza kellett fordulnia 5 kilométerrel a csúcs előtt, mivel leszakadt az ég. Ebben a pillanatban is fekete felhőköntösben rejtőzött a hegy teteje.

Ennek ellenére folytattam tovább a mászást, majd egy étterem mellett belakmározva elvetemülten meredek szerpentinkáoszba fogtam. Seperc alatt 2000 méter fölé zsonglőrködtem magam, miközben nem győztem fotózni a mélységet. 4 óra körül végre szétrobbantak a felhők, előbukkantak a tekintélyt parancsoló, éles sziklatetők. Háromnegyed hatkor már 2300 méteres magasságban jártam, amikor egyszer csak ismét eltűnt a nap, fátyolos köd úszott a tájra és az arcomba. A felhők egyszer csak körülöttem kezdtek el masírozni. Az utolsó kilométereket akkora bitang ködben tettem meg, hogy 10-20 méternél tovább semmit sem lehetett látni. Félelmetes és egyben hangulatos volt így tekerni. A csúcsra, 2646 méterre este 7 körül sikerült feltalicskázni, ahol kb. negyedórás napsütés után ismét embertelen köd és jeges szél kerekedett.

Több réteg szélálló ruhát és fejvédőt magamra öltve fejvesztve menekültem a fagyos, ködös hegylepel alól, egyenesen a melegebb völgy mélységes lejtőire. Meg sem álltam Briancon városáig (~1300m), miközben a tájat aranysárgára festette a nap mögöttem. Nem árt néha a hátunk mögé is nézni, ezt a vad tekerésben gyakran elfelejtem, pedig ott is akad bőven látnivaló. Este 8 és 9 között 4 db sajtburger elpusztítása után újra nekiestem a következő csúcsnak, a Col d'Izoard 2350. métere kedvéért. Nem akartam nulláról kezdeni a pénteket, éreztem a lábaimban az erőt is az esti tekergéshez. Kertek alatt, házak mögött folytatódott a városból kivezető, kellemes emelkedő. Zenével segített 5 kilométernyi kaptatót lenyomva egy domboldalba fészkeltem be magam este 10 után. A rejtekhelyem remek reggeli kilátást sejtető, pislákoló lámpákkal dúsított, nesztelen völgykatlan peremén feküdt. Következő nap irány a Col d'Izoard hágó 2360 méteres csúcsa, melyet 1400 méterről indulva, 15 kilométeren át kell majd leküzdenem. Ezen a napon jó lenne megkezdeni a Col Agnel nevű 2746 méteres nagyra nőtt monstrumot is, hogy ne az utolsó napra maradjon a teljes hegy. Már csak két nap van hátra a nagy kalandból!

58 km

4 óra 9 perc

14 km/h átlag

65 km/h max