8. nap: Meteorológiai ínyencségek

Pénteken reggel nyolckor cipzároztam ki magam a sátorból. Izgatottan pakolásztam ugyanis ezen a napon Liechtenstein szerepel az étlapon, sosem jártam még itt - pedig kerülgettem már párszor. Tudom, hogy mindig elmondom, de megint már reggel dögmeleg kerekedett, erre a napra kánikulát, 36 fokot jósoltak! Az már rég rossz, ha a reggeli összepakolásban is leizzad az ember. A szokásos csomagok utaznak velem egyébként, hátsó oldaltáskák ruhákkal, hátsó felsőtáska ennivalóval és tisztálkodási szerekkel, elsőtáska elektronikus kütyükkel, nyeregtáska szerszámokkal, valamint a sátor és az óriáspumpa becsomagolva a 2x2 méteres biciklihuzatba (ez egyébként vastag lepedőnek is kiváló). Fél tíz felé kicsekkoltam Ausztriából, nekiveselkedtem a forró völgynek. Hamar megérkeztem Liechtensteinbe, érdekes látványt nyújtott ez a kis miniállam itt a hegyoldalban. Kedvenceim a fehér rendszámok fekete alapon, és az, hogy ha elhagysz egy falut, rögtön következik egy másik (az áthúzott falutábla alatt máris kiírják a következőt). Halkan jegyzem meg, hogy a szikrázó napsütéses forróságtól patakokban folyt rólam a víz, a kilométeróra is megsült pár pillanatra, hirtelen minden számot egyszerre akart mutatni. Vaduz fővárosba érve természetesen nem hagyhattam ki a vár megtekintését.

Csomagjaimat elrejtve egy bozótban 2 kilométeren kapaszkodtam fel a hegyoldalra, ahonnan körbefotóztam a várat és a völgypanorámát a rekkenő melegben. Persze a McDonalds sem maradhatott ki a sorból, két sajtburgerrel, ingyen wifivel és „fürdőszobával". Mire kiléptem (kb. 30 perc) fura dolog történt, bár az Alpokra jellemző: beborult minden több tíz kilométerre hegyekkel, völgyekkel együtt, majd dörgések kezdődtek. A messzi távolban felhúzták az esőfüggönyt is... szuper! Nem kellett sok, a lejtőzés során versenyezni kezdtem az esőcseppekkel, egyelőre megúsztam. Délután 2 felé átértem Svájcba, ahol egészen magasra vitt fel egy csendes, erdei országút egy laktanyából épült váron át, miközben a természet halkan, lélegzetvisszafojtva várta az esőt. Meg is kaptam a nyakamba, először kisebb szemerkéléssel, majd viharos széllökésekkel, bukósisakon kopogó cseppekkel. Még éppen be tudtam menekülni fák alatt, szőlők között robogva a 10 kilométerre fekvő Landquart város pályaudvarára - ezen belül is egy kávézóba. Itt 2 és fél órát töltöttem internetezéssel, élménybeszámoló írással, útvonaltervezéssel, miközben buszokról nyúltam az internetet. Közben megfagyott a levegő, szakadt az eső, leszállt a köd, süvített a szél, dörgött-villámlott. A lenti képen látszik a horror, én a kis kék pötty vagyok a közepén!

Este hatkor állt meg az égzengés, melynek örömére időfutamot kezdve végigzakatoltam a völgyön egészen Bonaduz településig. Közben egy kicsit kockáztatva szupercellába, szembeszélbe és ködbe bicikliztem bele, de a naplemente gyorsan elpárologtatta a festői csatatérnek tűnő látképet. Érintettem szívemnek kedves Chur városát, ahova (pontosabban a Media Marktba) az elmúlt években kétszer vonatoztam vissza nagy rohanásban elektronikai problémák, elhagyott tartozékok miatt. Ez a város mindig emlékeztet arra, hogy vigyázzak az értékeimre (friss hír: következő nap el fogom hagyni a telefonom, a sorsa legyen most meglepetés...). Egy új völgybe bekanyarodva, egy kis hullámvasút után este fél 10 felé  alapítottam vadkempinget egy útmenti dombvájatban, magas fűben, fákkal takarva. Másnap ismét emelkedők várnak, nem tudok szabadulni a hegyektől.

78,2 km
4 óra 41 perc
16,8 km/h átlag
67,3 km/h max

6-7. nap: A Silvretta-hágóút meghódítása

Izgalmasan indult a 6. nap, ugyanis miután délelőtt 10 körül kikecmeregtem a rejtekhelyemről, egy fura kattanás hallatszott az első váltón. Úgy nézett ki, hogy elvesztettem a 3. sebességi fokozatot, ami a lapos, extra lejtős, gyors szakaszon elengedhetetlen. Megpróbáltam megszerelni, már majdnem sikerült is, amikor egyszercsak végérvényesen elromlott a helyzet. Szerencsére egy egész nagy város, becses nevén Imst feküdt a közelben 700 méteren, ahol röpke 15 euróért jól meg is javították a szerkezetet. Ijedtségemben megettem 4 sajtburgert, valamint csaptam egy nagybevásárlást. Rekkenő hőségben, szép időben folytattam a kivételesen elnyújtott emelkedőket - a következő kiszemeltem a Silvretta nevű magashegyi hágóút, melynek teteje a 2036 méteres Bielerhöhe csúcs. 1000 méteren, See nevű faluban egy nagyot ebédeltem, majd lassan, de határozottan haladtam előre. Koradélutántól fogvicsorító szembeszelet kaptam, amely jelentősen megnehezítette a haladást az egyre meredekebb úton - 8-10 km/órával tudtam csak gurulni. Egyébként ha nem lett volna szél és hosszú, hideg alagutak, valószínűleg elpárologtam volna a melegben. Este 6 és 7 között kipurcanva érkeztem meg az 1600 méteren fekvő Galtür faluba, ami az utolsó civilizált település a hágóút előtt. Feltankolva vízzel és gyümölccsel megcéloztam egy kempinget, ami két különböző helyen feküdt, a Google szerint ITT, a helyi térkép szerint pedig OTT. Természetesen a helyinek hittem, még jó hogy mindig megnézegetem ezeket a plakátokat. Viszont hüledeztem, mikor kiderült, hogy a szálláshely további 300 méter magasan fekszik. 3 kilométeres eszméletlen meredek utat kelett leküzdenem a naplementében, meglepetés-csúcshódítással, az 1800 méteres Zeinisjoch kedvéért - mi mást kívánhatna az ember így a nap végén. Este 8 körül állítottam sátrat a Zeinissee nevű tó melletti vadregényes placcon, melyet magas, kopasz hegyek, fenyvesek és vízesések vettek körül.

Másnap reggel a nap gyorsan üvegházat csinált a sátramból, elég kábán szabadultam ki belőle. Két órába telt, mire elkészültem, elég súlyos meleg lett már 11 körül. Folytattam a mászást a Silvretta hágón, már csak 7 km maradt. Ütközben lovakat szelidítettem, sziklán piknikeztem, balról is, jobbról is megörökítettem a tájat. Vennem kell majd egy újabb 32 gigás memóriakártyát, mert nem fogok elférni. Egyszercsak vállalhatatlan módon meredekké vált az út, megérkeztem a gát tövébe. 1 és 2 óra között futottam át a célvonalon a 2036 méter magas, Bielerhöhe nevű csúcson. Szenzációs gátrendszerrel találkoztam, két fodrozódó, türkizkék hegyi tó is le volt védve, víztömegük pedig erőművekbe került elvezetésre. Nem kell félteni ezeket az alpesi népeket, a természet minden adottságát kihasználják. Ahogy telt az idő, úgy el is romlott, cudar felhők jöttek. Nyakamba vettem a lejtőket, több mint 50 km gurulást kezdtem meg, miközben a felhők is elmenekültek. Senkinek nem ajánlom ezt a hágóutat az ellenkező irányból, valami elmerobbant módon meredek, sosem láttam még ilyet - kapaszkodtam is a fékbe rendesen lefelé. A lejtőzés során több benzinkutat megcsapoltam (vízzel, jégkrémmel, hideg élelemmel), majd elbicikliztem a naplementébe. A terepet a tegnap már megszokott és megutált szembeszél nehezítette 10-15 km/órát és jelentős szénhidrátmennyiséget veszítettem emiatt. Este 8 körül zuhantam be Feldkirch óriási sziklákkal körülvett városába, az utolsó településbe Liechtenstein előtt. Északnak kanyarodva a valaha látogatott legnagyobb kempingbe sikerült becuccolni dupla áramforrással és ingyen internettel. Kemény két napon vagyok túl, a szembeszél jó sok energiát igényelt, ezért lassabban készültek a beszámolók. Következő nap irány Liechtenstein, majd Svájc következik 4 darab kétezer méter feletti hágóval.

6. nap
68,5 km
5 óra 12 perc
13,2 km/h átlag
55,1 km/h max

7. nap
86,5 km
4 óra 23 perc
19,7 km/h átlag
61,9 km/h max

15. nap: Zug - Walenstadt - Sargans (- Feldkirch)

Már korán reggel kopogtak az esőcseppek a sátramon, megérkezett a hidegfront :-( Úgy döntöttem, inkább várok, nem volt kedvem esőben sátrat bontani. Jól tettem, ugyanis 10 körül elvonultak a felhők, kisütött a nap :-) Zug felé vettem az irányt, kempingre (= áramra) vadászva.. Találtam is egyet a város szélén, kitámasztottam a bicajt, és beosontam... majd egy éles kanyarral bevetődtem a fürdőszobába :D gyorsan rádugtam a mobilt a konnektorra, közben pedig zuhanyoztam egy jót. Ezután blogot írtam, majd bő egy óra múlva távoztam a kempingből :-) Zürich felé tekertem, majd két banán és egy kóla, no meg egy kis mászás után átbuktam a dombon. A Zürich melletti tónál kelet felé fordultam Walensee irányába. Eközben megint sűrű, sötét felhők gyülekeztek a hátam mögött, nem sok jót kecsegtetve..Kicsivel a tó vége előtt rámszakadt az ég, gyorsan be is húzódtam egy kapualjba, és kihasználva az alkalmat, ettem egy jót. 

Kb. este 5 óra lehetett, amikor a vízállo felszerelésemet felöltve, csepergő esőben folytattam az utat. Nagyon bele kellett húzni, mivel még 80 km hátra volt ekkor, veszélybe került a 0:16-os feldkirch-i vonat elérése. Este 6 körül már elég sötét kerekedett, elsősorban a zord felhőknek köszönhetően.. Walensee előtt zavaros útkereszteződések jöttek, a térkép pedig nem volt elég részletes, így gps nélkül nem tudtam pontosan, merre kell menni. Niederurnen szélén megálltam vizet vételezni.. az utat szemléve meglehetősen magas emelkedők várakoztak a folytatásra. Egyszer csak odajött hozzám egy ősz szakállas, bortól kicsit mámoros, de jókedvű bácsi. Németül kezdett el faggatni, hogy honnan jöttem, merre tartok. Kaptam egy kis útbaigazítást is, még jó, hogy tudok németül :-) Hasznos tudás ez ilyen kis eldugott svájci falvakban, mint amilyen Niederurnen is.. A kedves bácsi elmondta, hogy, ha legurulok Weesenig, akkor onnan jobbra lesz egy bicikliút, ami szinte sík terepen visz végig a tóparton. Különben 1200-1300 méterekre kellene felmászni. Cserébe én is eldaloltam neki, hogy milyen kalandos utakon jutottam el Firenzétől idáig, majd megköszönve a segítséget, lerongyoltam a lejtőn. Tényleg ott várt a kerékpárút (9-es számú), 35 km Sargans városáig, ahol megáll a vonatom Feldkirch előtt. Úgy döntöttem, hogy csak addig megyek, mivel sötétedett, és elég komoly esőfelhők gyülekeztek megint keleten, pont ahova tartottam.. Feldkirch elérése időben  kockázatos lett volna, és az időjárás sem kedvezett. Rátértem tehát a bringaútra, ami zseniális volt, mindenfelé elvitt a tó (Wallensee) partján: be az erdőbe, fel a sziklák közé, le a partra, át a roskadozó fahídon, be az 1 km hosszú barlangos(!!!) alagútba, ez utóbbi nagyon izgalmas volt.

Bent nagy köd terjengett, lámpák 5 méterenként mutatták az irányt.. Össze vissza kanyarodva vezetett az alagút, ami hol kibukott, hol bebukott a sziklák közé.. Olyan élmény volt ez a bicikliút, mintha valami kalandparkban lettem volna :D Közben csendes homály ült a tóra, a felhők mozdulatlanul, lesben állva takarták a magas sziklákat, melyek körülvették a vidéket. Már csak 10 km várt Sargansig, amikor is besötétedett, és csöpörögni kezdett az eső, pattogtak a vízcseppek a szemüvegemen. Az utolsó kilométereket még alaposan meghúztam, és végül a célba érés örömével este 9 körül gurultam be a városba, majd a pályaudvarra. Valamivel több, mint 2 órám volt szétszedni a járgányt, átöltözni, vásárolni, előkészülni a 14 órás vonatozásra a Wiener Walzer fedélzetén egészen Budapestig. 23:37-kor kigyúltak a távolban a mozdony vakító fényei, majd pár másodperc múlva hangos csikorgással süvített be a vonatom a 4-es vágányra, ahol véget ért a nagy kaland....

...legalábbis erre az évre. ;)

114 km
5 óra 45 perc
átlag: 19,6 km/h
max: 52,7 km/h