1-2. nap: Kalandos indulás után vad hegymenet

Izgalmasan rajtolt az idei túra, ilyen még nem történt, ugyanis kétszer kezdődött el... Az első etapról nem szívesen mesélek: az úton súlyosan eltörött a váltóm, így 2 nap után haza kellett térnem biciklit cserélni. Jó pár napot vesztettem ezzel a manőverrel, így az útvonal is újratervezésért kiáltott. Annyira azért nem vittem túlzásba, úgy döntöttem, hogy az eredeti útvonalterv izgalmasabb, másik végéről kezdem, és jutok, ameddig jutok, visszafelé haladva. Így kerültem szerda délután a Keleti pályaudvarra, ahonnan Bécsen, majd  Milánó és Torinó városán keresztül vonatozva vettem célba Észak-Olaszország Cuneo névre keresztelt települését. Bécstől Milánóig hálókocsiban szunnyadtam, majd később megismertem a legkisebb távon is legalább 10 percet késő olasz vasutat... 20 percen belüli csatlakozásokkal ne tervezzetek, ha erre jártok... A becsomagolt biciklit trükkösen már Torinóban összeszereltem. Cuneo pályaudvaráról elrugaszkodva, rekkenő hőségben kezdtem meg a tekergést csütörtök délután 4-től. Már az elején defektet javítottam, Lidl boltot fosztogattam, szőlőt és pizzát dézsmáltam. Hamarosan megjelentek az Alpok óriási masszívumai: nem kellett sok, máris egy festői völgyben találtam magam, vakító naplementével karöltve. A sok megpróbáltatás és kihívás után alig hittem el, hogy itt vagyok. Az örömtekerés bő 30 kilométerig, egészen Vinadio faluig tartott, ahonnan este 7 körül máris  vad hegymenet következett. Elsőként a Col de la Lombarde szerepelt az étlapon, 904 méterről 2350 méterre kellett felmászni, 22 kilométer alatt. Egyből bitang meredek szerpentinhalmazt kaptam, épphogy be tudtam melegíteni, kb. a 15. hajtűkanyarnál hagytam abba a számolást... Egyre csak gyűrtem az emelkedőket, magasabbnál magasabbra talicskáztam a nyugvó, mély völgyben, mire szürkülni kezdett. Egy szervizút füves kanyarjában, kicsit megszeppenve és fáradtan vetettem sátrat, majd a zubogó hegyi folyó morajlására szenderültem el...

Másnap kicsit gyűrödten ébredtem, a fekvőcsontjaimnak nem tett jót a kemény föld. Rutinos mozdulatokkal összepakolva már reggel kilenckor falni kezdtem a kaptatókat. Ilyen mély völgyben még sosem jártam, a fenyvesekkel díszített hegyóriások egészen 11 óráig nem engedték be a napot a katlanba. Utána viszont elég gyorsan kicsapódott az agyvizem a perzselő napsugaraktól a csodaszép időben. Iszonyat nehéz emelkedők váltották egymást, rendre új hegyek és völgyek tárultak a szemem elé. Közben nagyon óvatosan lépkedtem, nehogy baj legyen, igyekeztem kímélni a kissé sajgó térdemet. Rövidesen gyönyörű, tobozokban, tüskékben és erdőillatban gazdag fenyődzsungelben találtam magam, rajzolni sem lehetett volna szebbet. Eszméletlen magassságokba kerültem, szédítő volt visszanézni a nemrég elhagyott utakat.

2000 méter felett vöröses és zöldes, véletlenszerűen rendezett kőtengerből álló, tarajos hegycsúcsokkal védett, lankás fennsík következett. A szintemelkedés továbbra is kíméletlenül dolgoztatta a lábaimat, úgy tűnt, pályafutásom egyik legnehezebb hegyét fogtam ki bemelegítésképp. Cserébe kaptam a kedves köszöntéseket, biztatásokat bajtársaimtól, valamint az állandó fényképezés/kamerázás is segített legyőzni a fáradalmakat. Délután fél 4 körül sikerült meghódítani a Col de la Lombarde 2350. méterét!! A szokásos örömujjongás, jutalomjégkrém, sajtófotózás, völgyszemle után nekiveselkedtem a lejtőknek.

50-60 km/órával hasítva 1 órán belül leértem a 800 méteren fekvő Isola faluba, ahol akkora bevásárlást csaptam, hogy szatyor helyett kartondobozt kaptam ajándékba. Egy gyors kerékszerviz, térképszemlélés, majd vacsorapusztítás után kipréseltem még pár kilométert a napból, egészen St. Etienne faluig. A fáradtság és a dörgések közepette leszakadó eső, valamint a vészjósló műholdkép kempingbe űzött, szerencsére csak 10 euróm bánta. Este 10 felé forró zuhany és bőséges vacsora után hajtottam párnára a fejem a másnapi Col de la Bonette hágóra gondolva. Eddigi kalandjaim és Európa szempontjából is rekordmagasságú, 2800 méteres hegycsúcs következik..

93 km
6 óra 31 perc
14 km/h átlag
54 km/h max

20. nap: 2646 méteres csúcshódítás vendégszeretettel feltöltve

Folytatva a félbeszakított történetet megnyugtathatom az illetékeseket, nem kannibálokhoz kerültem és a veséim is megmaradtak :-) A több emeletes csudaszép házikóhoz érve egy idősebb, ősz hajú, szemüveges úr nyújtotta a kezét az ajtóban. Bernard a családfő, 5 gyermek édesapja, foglalkozását tekintve orvos, kedvesen invitált a nappaliba, míg Isabelle a konyhában pakolta ki az aznap vásárolt holmikat. Hamarosan a 24 éves Bruno is előkerült a házmonstrum egyik szobájából, 2 éve Helsinki városából tekert hazáig, volt bőven közös témánk. A többiek sajnos elköltöztek már vagy elutaztak, így négyen beszélgettünk a nappaliban. Bár néhol kicsit döcögősen, de egész jól tudtak angolul, a közös nyelvhasználatot segítve előkerült a francia-angol szótár, egy óriási térkép és egy kis/nagy-állat-határozó is.
Elmutogattam nekik az útvonalam egy rövid beszámoló keretében. Ezután Bernard vette át a szót, és lelkesen mesélt Savoie megye nevezetességeiről, a közeli hegycsúcsokról, híres eseményekről és helyi állatfajtákról. Érdekesség, hogy a Decathlonban vásárolt Opinel túrakésemet itt készítették először a völgyben, a házban volt is belőle egy tucat. Vacsora előtt engedélyt kaptam egy forró zuhanyra, még törölközőt is adtak. Óriási lakoma keretében folytattuk a további eszmecserét alpesi élményeinkről, a biciklizésről, és egyéb általános témákról. Közben több fogás lement: zöldségkrémleves, tészta kolbásszal, saláta, sajtkavalkád, erdei/házi gyümölcspüré. Igen jó hangulatban telt az este, nem gondoltam volna, hogy ilyen élményekben lesz részem. Az est lezárásaként megmutattam nekik a túra weboldalát, a fényképeket és a nyomkövetést, míg Bruno elővarázsolta a Helsinki-Valloire túra képeit. Közben a völgyben dörgés-villámlással ömlött az eső, szép kihívás lett volna a szabadban aludni. Végül saját ágyat kaptam a 3. emeleten, nem győztem megköszönni. Elalvás előtt rendületlenül bűvöltem a műhold/radarképeket, úgy néz ki kora délutánra elvonul a hidegfront. Másnap délelőtt sokáig aludtam, már csak Bruno maradt a házikóban, a többiek dolgozni mentek. Előkészített reggeli várt az asztalon, még mindig nem hittem el, hogy mekkora szerencse és vendégszeretet ért. A felhők többé-kevésbé szakadozni kezdtek, így egy gyors reggeli után dél körül neki is indultam a Col du Galibier 2646 méteres masszívumának 1450 méterről. Búcsúzóul egy kis levelet, és egy Svájcból levadászott "Köszönöm" csokit hagytam a konyhaszekrényen. Remélem, örültek neki.

180 km maradt vissza 2,5 napra, 3 db 2300 méter fölötti hegycsúccsal (Galibier, Izoard, Agnel). Végállomásnak a Torinótól 50 kilométerre fekvő Savigliano nevű várost szemeltem ki. Innen kell Milánóba vonatoznom szombaton legkésőbb este 18:00 órakor a 21:35-kor induló bécsi éjszakai vonat eléréséhez. Nem lesz egyszerű menet, jól kell gazdálkodnom majd az idővel és az emelkedőkkel. Viszonylag könnyedén indult az enyhe kanyarokkal teletűzdelt hágóút, csupasz, csúcsos hegyek és koromsötét-bárányvilágos váltásban vonuló felhők között. Szerencsére már nem esett az eső, és a napsütés sem feledkezett meg rólam. Egyszer csak az előző nap megismert, 72 éves, lendületes holland bácsi jött velem szembe örömteli mosollyal. Gyors eszmecserénk során mesélte, hogy sajnos vissza kellett fordulnia 5 kilométerrel a csúcs előtt, mivel leszakadt az ég. Ebben a pillanatban is fekete felhőköntösben rejtőzött a hegy teteje.

Ennek ellenére folytattam tovább a mászást, majd egy étterem mellett belakmározva elvetemülten meredek szerpentinkáoszba fogtam. Seperc alatt 2000 méter fölé zsonglőrködtem magam, miközben nem győztem fotózni a mélységet. 4 óra körül végre szétrobbantak a felhők, előbukkantak a tekintélyt parancsoló, éles sziklatetők. Háromnegyed hatkor már 2300 méteres magasságban jártam, amikor egyszer csak ismét eltűnt a nap, fátyolos köd úszott a tájra és az arcomba. A felhők egyszer csak körülöttem kezdtek el masírozni. Az utolsó kilométereket akkora bitang ködben tettem meg, hogy 10-20 méternél tovább semmit sem lehetett látni. Félelmetes és egyben hangulatos volt így tekerni. A csúcsra, 2646 méterre este 7 körül sikerült feltalicskázni, ahol kb. negyedórás napsütés után ismét embertelen köd és jeges szél kerekedett.

Több réteg szélálló ruhát és fejvédőt magamra öltve fejvesztve menekültem a fagyos, ködös hegylepel alól, egyenesen a melegebb völgy mélységes lejtőire. Meg sem álltam Briancon városáig (~1300m), miközben a tájat aranysárgára festette a nap mögöttem. Nem árt néha a hátunk mögé is nézni, ezt a vad tekerésben gyakran elfelejtem, pedig ott is akad bőven látnivaló. Este 8 és 9 között 4 db sajtburger elpusztítása után újra nekiestem a következő csúcsnak, a Col d'Izoard 2350. métere kedvéért. Nem akartam nulláról kezdeni a pénteket, éreztem a lábaimban az erőt is az esti tekergéshez. Kertek alatt, házak mögött folytatódott a városból kivezető, kellemes emelkedő. Zenével segített 5 kilométernyi kaptatót lenyomva egy domboldalba fészkeltem be magam este 10 után. A rejtekhelyem remek reggeli kilátást sejtető, pislákoló lámpákkal dúsított, nesztelen völgykatlan peremén feküdt. Következő nap irány a Col d'Izoard hágó 2360 méteres csúcsa, melyet 1400 méterről indulva, 15 kilométeren át kell majd leküzdenem. Ezen a napon jó lenne megkezdeni a Col Agnel nevű 2746 méteres nagyra nőtt monstrumot is, hogy ne az utolsó napra maradjon a teljes hegy. Már csak két nap van hátra a nagy kalandból!

58 km

4 óra 9 perc

14 km/h átlag

65 km/h max

18-19. nap: Vad hegymenet után váratlan fordulat az esőben

Ismét beszámolóhegesztéssel telt a reggel, ilyenkor mostanában jobban megy az írás, mint este, fáradtan. Ellenőriztem az időjárást is, sajnos a következő 5 napból 2 nap szinte végig esni fog az eső. Nem lehetetlen előre ledolgozni ezt a 2 napot egy hamarabbi vonatra szállással karöltve. Eddig majdnem 200 kilométert faragtam a Genftől számított, hátralévő 500 egységből. Egyébként Aix-les-Bains-ban léptem át az idei 1000. kilométert! 11 körül, egy gyors szendvicsfesztivál után kezdtem meg a Col de la Madeleine hágóutat, rengeteg mászás várt rám ezen a napon: összesen 33 kilométert kellett leküzdenem a kempingtől a csúcsig, 400 méterről kereken 2000 méterig. Elképesztően nehezen ment az első néhány kanyar, 10-12% emelkedőkkel indult egyből a móka (= 1 km alatt 100-120 méter szintemelkedés). Ráadásul a fülledt melegben egyszerűen ömlött rólam a víz. Kezdtem azt hinni, hogy kimerültem vagy csak elszoktam a hegyektől három laposabb szakasz után. Később szerencsére enyhült a meredekség, pörgősebben tudtam hajtani a pedált, de így is több holtponton kellett átküzdenem magam, mint eddig. Jöttek-mentek a sötétebb-világosabb felhők, ez azonban nem akadályozta a szép napsütést. Délután 4 körül már 1500 méter fölött gurulgattam, ismét egyre durvább emelkedők jöttek, nagyon lassan haladtam. Az ennivalóm is fogytán volt, a kalóriacsemegék (pl. banán, csoki, stb.) már régen elpusztultak. Egy biciklis csóka tekerés közben lefotózott, egy francia ipse pedig utánam rohanva buzdított, majd a szintkülönbség-grafikonom alapján fejből elsorolta, hogy mely hegyeken fogok még tekerni a hátralévő napokban.


A Madeleine után jön még a Col du Telégraphe (715m > 1566m), a Col du Galibier (1475m > 2646m), majd a Col d'Izoard (1250m > 2350m), végül pedig a Col Agnel (1390m > 2744m). Nem lesz egyszerű, főleg a Galibier nagyon nehéz. Visszatérve a Madeleine hágóútra - ahol éppen küzdöttem - a kezdeti, egyszerű fenyves-lombos táj végre megkomolyodott 1800 méter feletti magasságban. Előbukkantak az éles, sziklás vonulatok, már csak néhány fenyő díszítette a tájat. Az utolsó pár kilométerre egy zamatos halkonzerv letolása után visszatért az erőm, könnyedén lenyomtam a végső szerpentinhalmazt, majd 6 körül felmasíroztam a csúcsra. A kötelező emlékrögzítés nem maradhatott el: sima fénykép, panorámakép, 3D fotó, videó, külön fényképezés a telefonnal az élménybeszámolóhoz - rutinosan kattogtattam már..

A csúcson egy vagány svéd-magyar sráccal és angol bandájával találkoztam. Sajnos Róbert nem tudott magyarul, még kisbaba korában költöztek ki Svédországba. Ettől függetlenül jókat viccelődtünk, sztorizgattunk a csúcson. Ők is megjegyezték, hogy őrült vagyok ekkora csomaggal, ennyi szintemelkedéssel... Elköszönést követően, valamint egy óriási Magnum + Cola kombináció után nekirongyoltam a lejtmenetnek, ahol az idei Tour de France mezőnye épp ellenkező irányban, felfelé versenyzett. Még látni lehetett az aszfaltra rajzolt szurkolói remekműveket. Kisvártatva nagy mázlival találtam egy nyitott boltot lejjebb egy üdülőparadicsomban, jól fel is töltöttem a teljesen kiürült puttonyomat.
A csomagtartóm megint rendetlenkedett, a lejtőkön a bukkanók hatására többször kiugrott a helyéről, aminek nagyon nem örült a hátsó kerék és én sem. Háromszor kellett le-felcuccolnom a csomagjaimat, és helyretennem az elfáradt tartószerkezetet. 8-9 felé értem be La Chambré nevű városkába, ahol a pályaudvaron megpihenve sötétedett rám. Még szeretem volna egy kis távot beletenni ebbe a napba, így sátorfelállítási lokáció keresése közben gurultam még egy nagyot. Már igen kifinomult orral szaglászom a vadkemping helyeket, a legjobbak mindig elhagyatott országutak mellett, útelágazásoknál, folyók mentén vagy erdő mélyén lapulnak. Többször sátraztam már pofátlanul lakott területen is. Ezúttal egy útkereszteződés mellett egy domb alján alapítottam egyszemélyes kempinget. A következő két nap az esőről fog szólni...

Szerdán sokáig aludtam, reggel és délelőtt esőcseppek kopogása közben. Elgondolkodtam egy olyan B terven is, miszerint levonatozom a tengerpartra, de a szívem az Alpokban tartott. Dél körül kecmeregtem ki a sátorból nagy meglepetésre szakadozó felhőzet és enyhe napsütés mellett. Gyorsan összedrótozva a holmimat folytattam a lejtőzést egészen Saint-Michel-de-Maurienne faluig, ahol utántöltöttem az édességeimet, gyümölcseimet. Délután 1 és 2 között kezdtem meg a mászást a Col du Galibier hágó irányába, félúton azonban a Col du Telégraphe csúcson kellett átverekednem magam - 12 km alatt 715-ről 1566 méterig eljutva. Nagyon könnyedén ment a szerpentinfogyasztás, jó erőben éreztem magam, az út is igen kellemesen, kacskaringózva emelkedett. A csúcsmenetet piknikezéssel, és újabb küllőállítással/kerékegyenesítéssel szakítottam meg... Elég nagy terhelést kap a hátsó kerék, kb. 40-50 kilométerenként kell újrahúzni a küllőket. Úton-útfélen találkoztam egy 72 éves holland bácsival, aki fiatalokat, és néhol az én tempómat is megszégyenítő lendülettel kapaszkodott felfelé megrakott drótszamarával. Kiválóan beszélt angolul, így jól elcsevegtünk a túrázásról, a hegyekről és kétkerekű inspirálta terveinkről. Közben sajnos beborult az ég, néhol csöpögött, majd szitált, egy rövid ideig szakadt is az eső - megérkezett a hidegfront. Ez nem zavarta a lendületem, már induláskor esőre készítettem a járművet, a csomagokat és a ruházatomat. Egymást váltották a hajtűkanyarok, egyre nagyobb lett a völgy alattam, míg végül fél 4 felé értem fel az idei legkönnyebb csúcsra, ahol ennek örömére kisütött a nap is egy rövid időre.

Amíg felmásztam a közeli kilátóba, a fények hamar tovatűntek, egy gigantikus felhőrengeteg bukott át a hegyen, harapnivaló, vastag köddel díszítve a tájat. Ezután Valloire üdülőtelepülésig gurultam 100 méter szintcsökkenéssel. Itt szakadt le az ég... a főtéren, majd egy bolt mellett melegedve ellenőriztem a műholdképet, egy óriási hidegfront söpör végig az Alpokon másfél napon keresztül... Csak következő nap délután lesz újra emberi az idő. Mindezek ellenére az eső enyhülése után makacsul megkezdtem a Col du Galibier kaptatóit, tudva, hogy újra égszakadás-földindulás fog következni... Miután ez pár km múlva dörgéssel-villámlással meg is történt, egy megállóba húzódtam le, egy autó pedig közvetlenül mellém állt. A járműből kiszólva egy kedves francia hölgy kezdett faggatni, hogy hova megyek, hol fogok aludni ebben a cudar időben így egyedül. Ismertetve az őrült tervemet és a vadon alvást, a hölgy elsápadva próbált lebeszélni az igen "nehéz és veszélyes" hágó meghódításáról, majd meglepetésszerűen felajánlotta, hogy alhatok a házában. Kérdeztem, mennyiért, erre az volt a válasz, hogy semennyiért, nagy a ház, bőven elférünk benne. Nem szoktam befurakodni mások otthonába, de ezúttal elfogadtam az invitálást. Sarkon fordultunk, elkezdtem követni a kocsit, majd kisvártatva egy nagy, több emeletes családi házhoz érkeztünk. Hogy ezután mi történt, arról a következő beszámolóban mesélek...

97 km

8 óra 41 perc

11 km/h átlag

60 km/h max

16-17. nap: Keringő francia tavakkal

Vasárnap reggel 9-kor ébredtem... adós voltam jó pár élménybeszámolóval, így a délelőtt nagy részét írással és képszerkesztéssel töltöttem. Még nem említettem, de az izmaimat teljesen lenullázta a 3 órás, nem tervezett a Mannlichen-Grindelwald gyalogtúra. A lefelé lépdelés, lépcsőzés igen nehezen ment, még 2 nappal később is.. A tekeréssel szerencsére nem akadt gondom.. :) Ebédidő előtt még egy gyors szervizt is lebonyolítottam a járgányon, meghúztam a fékeket, átállítottam a váltót, a küllők meghúzásával pedig kiegyenesítettem a csomag alatt a kicsit elferdült hátsó kereket. 1 körül már gurultam is tova, egyelőre még svájci vidéken, de nemsokára jött is a határ, így egyből Franciaországban találtam magam. Át kellet kapcsolnom az agyamat euró árfolyamra, más színezésű úttáblákra, felderítetlen terepre és egy teljesen ismeretlen nyelvre. Amit franciául tudok, azt kb. a tévéből tudom... érdekes lesz így, főleg hogy az itteni népek nem nagyon tudnak/szeretnek angolul, pláne nem németül csevegni. Egy kis keresgélés után rácsatlakoztam az Aix-les-Bains nevezetű, tóparti városkába vezető útra, és nekiestem a dombvidéknek. Kisebb hegyek feküdtek csak errefelé, de a dombok tengere kellő mennyiségű hullámvasutat biztosított, hogy felkészült maradhassak a hegyekre. Eszméletlen meleget kaptam megint az arcomba, ismét 36 fokot olvastam le az egyik kijelzőről, döntöttem is magamba az ásványvizet, majd a kútvizet. Több domb megmászása és elhanyagolt francia főutak meghódítása után hosszas lejtőzéssel jutottam el az 1500 méteres hegyekkel körülvett Lac du Bourget nevű, tiszta világoskék színű tóhoz. Sziklahasadékok és töltések mentén érintettem a nyugodtan fodrozódó tavat. Ekkorra már az agyvizem is kicsapódott a bőrömre a tikkasztó melegben.
A vizeim rövid idő alatt megbuggyantak, de szerencsére rejtegettem a táskám mélyén egy extra nagy, 750 ml-es hidratáló sportlöttyöt. A tó mentén parkoló- és fürdőhelyet kerestem, azonban végül csak Aix-les-Bains kikötőjébe érve jártam sikerrel, este 6 óra felé. Sziklákról bemászva csobbantam egy hűsítőt, nagyon jól esett. Ami viszont nem esett jól: kicsúszott a zsebemből az új Samsung telefonom, és végigpattogva a köveken a tóban landolt..! Azonnal utánairamodtam, és rögtön kikaptam a vízből, sajnos így is 3 másodpercet pihent a hullámok alatt. Látszólag semmi baja nem lett, elsőre működtek tovább a fő funkciók. Szétszedtem és áttöröltem az egész kütyüt, egy francia néni is a segítségemre sietett a törölközőjével. Nem érdekelte, hogy egy árva mukkot sem értek a jajveszékeléséből, csak mondta és mutogatta, hogy ő miként járt be hasonló utat a telefonjával. Annyit kivettem a mondandójából, hogy kampec lett a készüléknek.. Az előlapra 3 db brutális sziklakarcolást sikerült begyűjtenem, de a védőfólia szerencsére felfogta az egészet, a kijelzőnek sem lett baja. Egyelőre úgy néz ki, megúsztam szárazon, csak a SIM-kártyát nem érzékeli a kütyü átmenetileg.

1 órás szárítkozás után végiggurulva a parton egy McDonald’s-ban nyugtattam meg magam két sajtburgerrel, majd a wc kézszárítójával cirógattam egy kicsit a telefonom. Egy éles visszafordulással Annecy és a következö tó felé tekertem a kormányt, majd a lemenő nap liláskék fényében faltam az újabb dombos emelkedőket. 15 km-rel Annecy előtt, egy autópálya-felhajtó bokros, fás tövébe fészkeltem be magam éjszakára. Kicsit lejtett a fekhelyem, de gondoltam túlélem. Gyűrötten ébredtem hétfő délelőtt, mégsem bizonyult olyan jó ötletnek a lejtőn alvás.. Kisvártatva tovább gurultam Annecy felé, ahol megérkezve kifosztottam egy Spar üzletet pont 3 perccel zárás előtt! 

A forróságot enyhítve fürdőztem egy nagyot a tóban, mely körül egyre masszívabb, sziklás hegyek jelentek meg.. közeledik újra az Alpok! Találtam egy zseniális, két sávos bicikliutat, amin teperhettem Albertville felé. A főutakat valamiért teleszórták a franciák éles kavicsokkal.. az oké, hogy esőben jobban tapad, de most igen csak akadályozott a súrlódása, ezért külön öröm volt a tükörsima, lejtős bicajos nyomvonal. A tavaktól egy szép partmenti várral elbúcsúzva bevetettem magam az erdőbe, ahol fel-felvillantak már végre a háromezres hegyek. Albertville után áthajtottam egy völgybe, innen kezdődik majd az első francia hágó, a Col de la Madeleine (2000m). Találtam egy díszes turistafalut, ahol 3 csillagos kempingek vetekedtek a vendégekért. A legszimpatikusabbat kiválasztva, egy kedves, vagány, beszédes nőci fogadott, perfekt angollal (Amerikában élt kint pár évet). Sajnos a kempingben már nem jutott hely, így a közeli háza kertjében szállásolt el, teljes körű belépést biztosítva a kemping területére, áramot a ház oldalfalából szivattyúztam. Így csak 8 euróba került a szállás, ami igen sovány összeg. Egy gyors zuhany után beszámolót írtam, majd alvásra adtam a fejem. Következő nap vár a Col de la Madeleine elvetemült hosszú, 26 kilométeres emelkedőjével...

Vasárnap - 16. nap

98 km, 5 óra 30 perc

18 km/h átlag

51 km/h max

Hétfő - 17. nap

89 km, 4 óra 41 perc

19 km/h átlag

55 km/h max