11-12. nap: Aiguille du Midi (3842m) meghódítása, majd kísérletezés az özönvízzel

Vasárnap reggel 6 és 7 között, mint a kakukk az órában, úgy rongyoltam ki a sátorból, majd sajnos vissza is menekültem. Az időjárás-előrejelzéssel ellentétben szörnyűséges idő fogadott, bűnronda felhők gyülekeztek, majd az ég is többször leszakadt. Hogy lesz ebből Mont Blanc mustra és csúcshódítás? Aludtam tovább, körülbelül 9, fél 10 magasságában keltem fel, az idő továbbra is csúnyán bánt velem. Beültem a kemping klubházába, ahol megreggeliztem, rácsatlakoztam az áramra és az internetre, írtam tovább az elmaradt élménybeszámolókat, miközben francia gyerkőcök visítva társasjátékoztak mellettem. Már-már lemondtam a Mont Blanc fehér csodájáról, míg egyszer csak 11 és dél között kisütött a nap, szakadozni kezdett a felhőzet. Rohantam is a sátorhoz, gyorsan összecuccoltam, és berongyoltam Chamonix központjába. 55 euróért vettem retúr jegyet az űrfelvonóra, ami - szinte függőlegesen mászva a fenyvesek, majd ormos sziklák felett - 20 perc alatt ér fel az Aiguille du Midi nevű, eszméletlen hegyes csúcsra (1100 méterről 3842 méterre).

Az utazás nem volt zökkenőmentes, a kabin úgy távolodott el a várostól, mintha kilőtték volna, a tartóoszlopokon átrongyolva himbálózott is egy sort a sikongató gyerkőcök legnagyobb örömére. Fej nagyságú ablakon át videóztam, mégis néhol úgy féltem, mintha ki tudnék rajta esni. A párhuzamosan lezúgó kabin úgy vágtatott, mintha zuhant volna.  A csodálatos völgypanoráma radírozta a félelmemet menet közben. 3000 méter fölé érve teljesen függőlegesen haladtunk, alább éles, havas sziklák csiklandozták a kabin alját, míg oldalt óriási gleccser és hófedte lankák jelentek meg. Eszméletlen élményt okozott az út. Felérve a csúcsra  kíméletlenül jeges hideg (0°C) és masszív szél üdvözölt, persze, hogy én viseltem egyedül rövidnadrágot. Mentségemre szóljon, hogy felül öt réteg, kesztyű és széldzseki óvott az alpesi légáramlatoktól. Az első teraszra felsietve valami felfoghatatlan mélység és magasság fogadott, több ezer méter szintkülönbség mutatta magát mind lefelé Chamonix völgyébe, mind felfelé a sziklás-rojtos, hóval megrakott hegyekre.

Előbukkant végre a Mont Blanc is, 4800 méteres gyönyörű havas dűnéivel, kisebb felhőkaréjjal díszítve a napsütésben szenzációs látványt nyújtott. Délután 1 órától 5 óráig szinte elrepült az idő, látványos kiállítással a hegymászók életéről, rohangászással a teraszokat összekötő acél lépcsőkön, egy gyors ebéddel a panoráma-étteremben és persze fotózással, videózással az élmények megörökítése érdekében. Visszafele félúton még eltöltöttem egy kis időt egy 2300 méteres, fennsíkos, kilátós, vadszamarakkal ellátott állomáson, majd 6, fél 7 felé megfáradtan, örömmámorosan tértem vissza a völgybe.

A biciklim és a csomagok a felvonóállomás parkolójában sértetlenül várták a folytatást, melyet egy kalóriadús, gyümölcsös-csokis-sütis ébresztő után kezdtem meg a koraesti napsütésben. A következő hegyecske a Col des Montets névre hallgatott, 24 óra pihenés után lazán vettem a pár kilométeres, 1461 méteres hágót. Elbúcsúzva a havas hegyektől és Franciaországtól levetettem magam a szürkülő, zord felhőktől hemzsegő völgybe, majd a határon átkelve Svájc útjaira hajtottam. Vadkempingkeresésbe fogtam, ami nem volt egyszerű a szakadékkal és kőfallal védett szerpentineken, ám végül egy csendes kis patak mellé lehajtva állítottam sátrat. Még kb. 90 km maradt Lausanne-ig, korán reggelre állítottam ébresztést.

Másnap délelőtt cudar idő fogadott, 11 óráig vártam, mire elállt a szakadó eső. Elég komoly zivatar kerekedett, aminek a következtében a patak is megáradt. Kicsit félelmetes volt, először azt hittem/reménykedtem, hogy egy autó jön... Valójában patakcunami közelített a sátram felé nagy robajjal, szenvedélyesen zubogó, köveket gördítő folyót varázsolva az addig nyugodtan csordogáló víztömegből. Szerencsére pár méterre a sátortól megállt a vízszint, pedig már katasztrófavédelmi-menekülési-üzemmódba kapcsoltam. Az utolsó emelkedőre szemerkélő esőben ráhajtva kezdtem meg a végső csúcshódítást, a Col de la Forclaz 1527. méteréért hajtva. Az idei 13. csúcsot is meghódítottam, felhős-párás, de kandikáló napsütésben. Innentől már csak egy kellemes, lejtős 20 kilométernyi távra feküdt Martigny, az egyik gyakori svájci kereszteződésem - itt is háromszor megfordultam már, három különböző irányból.

Fantasztikus látványt nyújtott felülről a völgyben hosszan elnyúló város. Leérve a főútra, egyből szembejött egy Meki, "Four cheeseburgers, please" szóltak a jól bejáratott szavak. Miközben a sajtburgert majszoltam komoly vihar kerekedett, úgy tűnt mégsem adja magát olyan könnyen a hidegfront. A pályaudvaron ennivalót, jégkrémet, vonatjegyet és svájci frankot bezsebelve folytattam az utat a még bő 70 kilométerre lévő célállomásig, Lausanne városáig. Kicsit szoros befutót terveztem, délután 2 órakor még négy-öt órám lett volna teljesíteni a távot a völgyön át sík terepen a Genfi-tó partján. Sajnos azonban begyűrűzött a hegyek közé a hidegfront, szakadni kezdett az eső, nem kicsit. Közdöttem a természet ellen, de patakokban folyt rólam a víz, majd hömpölygött a cipőmben, lassan kezdett elázni mindenem. Ekkor egy csínyt kieszelve vonatra pattantam St. Maurice állomásnál és meg sem álltam a tóparti Montreux városig. Megkerülve a hidegfront közepét, már csak borús, néhol napkikacsintós időben tettem meg a maradék 30 kilométeres távot, miközben a Genfi-tó vadul hullámzott mellettem.

Az utolsó kanyarokban jót beszélgettem egy bringás sráccal, akivel oda-vissza előzgetük egymást. Azt mesélte, hogy mindig is az volt az álma, hogy egy hasonló, kalandos biciklitúrán vegyen részt. Bíztattam őt, hogy élje meg az álmait, nem kerül sokba egy ilyen túrát megszervezni, cserébe pedig rengeteg élménnyel gazdagodik az ember. Így történt ez velem is immár 6. éve... bár akadt sok probléma, de ezen bátran felülkerekedve nagyon jól éreztem magam, ismét csodás tájakon tekerhettem, amiért hálás vagyok a sorsnak. Idén 700 kilométeren és több mint 15000 méter szintemelkedésen keresztül 13 bukkanót sikerült meghódítani, a következő hegytetőkön jártam: Col de la Lombarde (2350m), Col de la Bonette (2802m), Briancon vára (1342m), Col de Montgenévre (1854m), Col du Mont Cenis (2083m), Col de la Madeleine (1765m), Col de l'Iserán (2770m), Cormet de Roselend (1965m), Megéve (1027m), Vaudagne (1200m), Aiguille du Midi (3842m), Col des Montets (1461m), Col de la Forclaz (1527m). Vonatra pattanva Lausanne, majd Zürich városán át jutottam el Budapestre kedden délben.

Köszönöm mindenkinek a kitartó olvasást és szurkolást, hamarosan újra találkozunk - lehetséges, hogy más formában, de ez még a jövő zenéje... :)

92 km

5 óra 24 perc

17 km/h átlag

62 km/h max

9-10. nap: Hegyi időfutam a Mont Blanc lábáig

Napsütötte völgyben ébredtem péntek délelőtt, gyönyörű szép időre, patakcsobogásra - utóbbit a telefonom játszotta le természetesen. Gyorsan összehajtogattam a cókmókot, majd folytattam a Cormet de Roselend hágóutat, még 7 km volt hátra ekkor. Sajnos előző nap koraeste elvesztettem a térerőt, így akárhogy is bűvészkedtem a telefonommal, nem tudott hálózatra csatlakozni. Ilyennel ritkán találkoztam eddig az Alpokban, az utóbbi években szinte mindenhol kiépítették a hang- és adathálózatot. Könnyedén kezdtem az emelkedőket, egy gleccserfalu és havas csúcsok jelentek meg, majd tűntek el a völgypanorámában. Néhány kanyar múlva egy kis patak melletti hídon reggeliztem, már nem lepett meg, hogy megint leejtettem valamit a vízbe, egyből utánamásztam. Ezután megint csoportos állatbűvölést hajtottam végre. A Kecske-hadművelet után ezúttal 8-10 bocit duruzsoltam káoszból tornasorba, egymással viaskodtak az első sorért, azt hiszem pályát tévesztettem...

A kaptatók lassan kilaposodtak, enyhébb szintemelkedés, és egy fennsík következett. 12 előtt kicsivel gurultam át a Cormet de Roselend 1965. méterén. A csúcson egy német biciklis úrral cseréltem eszmét és fényképezőgépet egy-egy emlék erejéig. Az ürge itt él a völgyben, napi 50 kilométert teker - éljenek az aktív nyugdíjas hétköznapok! Sokáig nem jött meg a vágyott térerő, miközben össze-vissza nyomkodtam a telefonom, az otthoniak lassan 20 órája nem tudtak rólam... Végre a csúcson el tudtam küldeni néhány üzenetet. A hegytetőn találkoztam még egy kedves, mosolygós, félkezű bácsival, aki saját kis utánfutón árulta a portékáját. Vettem is tőle pár dolgot, azt viszont nem mondhatom el, hogy mit, ugyanis meglepetés.

A csúcsot elhagyva következtek az izgalmas lejtők, kapaszkodtam is a kormányba rendesen. Egyszer csak szembejött a várva várt hegyi tó, gáttal, híddal, fenyvesekkel, sziklákkal és minden jóval. A lejtmenetben találkoztam egy hasonló kalandvágyó házaspárral, az apuka utánfutóval vitt egy kisfiút, az anyuka meg egy kislánnyal, valamint egy speciális, ultranehéz, kormányos-gyerektartós cangával közlekedett egészen Velencétől. Ilyenkor megnyugszom, hogy vannak nálam őrültebbek. 750 méterre ereszkedve meg sem álltam Beaufort városig, ahol egy kávézóban toltam egy magnum-kóla kombinációt, majd miután 2 órás (!) ebédszünet után kinyitott a szupermarket, alaposan bevásároltam. Este ötkor már Albertville városában jártam 500 méteren, a parkban vacsoráztam egy bőségeset, majd zuhanyoztam egy jót egy nyilvános fürdőhelységben, mert itt ilyen is van. Az utolsó kilométereken az eső elől fejvesztve menekültem kb. 30-40 km/órával, majd rohamléptekben állítottam sátrat egy bevásárlóközpont parkolója mögötti dombon fekvő bozótosban, Ugine határában. Aztán leszakadt az ég, az esőcseppek kopogására aludtam el.

Másnap sokáig lustálkodtam, pótbevásárlással együtt csak 11-12 fele sikerült vitorlát bontani. A szombati nap célja 70 kilométer bevasalása, majd megérkezés a Mont Blanc lábánál fekvő Chamonix városába, 1200 méter magasságra.

Elnyújtott, kényelmes dombokon talicskáztam fel Megéve hegytetőig, vissza/fel egészen 1100 méterre, majd a jól megérdemelt sportital után újfent le 500 méterre. Egész nap jöttek, mentek a felhők, de délutánra olyan meleg lett, hogy ömlött rólam a víz. Egyszer csak szembejött velem egy pizza-automata sarok, hát ilyet még nem pipáltam... Egy óriási gépen válogathattam össze a pizzám hozzávalóit, majd 3 percen belül kézhez is kaphattam a csodát. Ezt nem hagyhattam ki, degeszre ettem magam egy "kannibál" nevű szalámis-baconos-sajtos-húsdarás költeménnyel. 

Miután alig tudtam mozdulni, jöhettek az újabb emelkedők, ezúttal igen gonoszak. A főutakat csúnyán elkerülve, extra mászásokkal és kilométerekkel dúsított kerülőúton tudtam csak átkelni Chamonix völgyébe, egy Vaudagne nevű, mesébe illő házakból, kertekből és szerpentinekből álló, 1300 méteren fekvő varázsfalun keresztül. A nagy mászás közepette megpillantottam a Mont Blanc fehér csúcsát és a körülötte hemzsegő tornyokat. Egész nap felhők mögött szégyellősködött a hegycsoport, most végre szemtől szembe szemlélhettem ezt a csodálatos panorámát. Kiszúrtam 3800 méteren, a Mont Blanc mellett közvetlenül éktelenkedő Aigulle du Midi nevű, eszméletlen magas, hegyes ormon épített kilátót, ahova jó idő esetén terveztem egy vizitet felvonó segítségével.

Este 8 körül húztam be a féket Chamonix városába érve, ahol kempingért loholtam. 18 euróért találtam egy 3 csillagos helyet, vezeték nélküli internettel természetesen. A jó idő reményében hajtottam párnára a fejem, igen koránra állítva az ébresztést, hogy elkerüljem a tömeget a felvonós csúcsszörnyetegen..

131 km

8 óra 20 perc

16 km/h átlag

58 km/h max

7-8. nap: Mélység és magasság

Szerdán fél 8-kor ugrottam ki a sátorból, majd iszkoltam is vissza, olyan fagyos hideg fogadott a napot nélkülöző szántóföldön, 1800 méteren. A pakolást inkább a testmeleggel fűtött jurtám mélyén végeztem el. A nap csak 9 óra felé volt hajlandó bekukucskálni a völgybe... Addigra bár kissé vacogva, de teljes menetfelszerelésben, kütyükkel megrakott első táskával, ruhákkal telepakolt alsó-hátsó csomaggal, ennivalóval megtömött felső-hátsó batyuval, összehajtogatott sátorral és a teljes puttony tetejére pókozott egyéb holmikkal ügettem ki az országútra. Pár kilométer maradt hátra Bonneval-sur-Arc faluig, ahonnan 1800 méter magasságból kezdtem meg a Col de l'Iseran hágóutat 2770 méterig tartó szerpentineken, mintegy 13 kilométeren keresztül. A takaros, pindur falu az 1900-as évek elején épült, tele réges-régi épületekkel és egy vándorcirkusszal. A színes pavilon alól kiszűrődött a lónyerítéstől kezdve az éneklésen és tapsoláson keresztül a dobpergésig minden, aminek egy ilyen mulatságban lennie kell. 10 óra tájékán már az első kemény emelkedőket gyűrtem, félúton jól be is lakmároztam egy kis szalámis-sajtos-paradicsomos-tonhalkonzerves-csokis csodát. Az első sziklákhoz érve percekig bűvöltem 5 db kecskét, mindenféle állathangokkal és különböző frekvenciákon kiadott énekhangokkal. Addig zaklattam őket, amíg gyönyörű tornasort alkottak egy meredélyen, SZENZÁCIÓS kép lett belőle. A fejüket füttyszóval távirányítottam.

Sajnos üröm is jutott az örömbe, miközben bohóckodtam egy fullánkos jószág akkorát csípett belém, hogy egyből a karomhoz kaptam, bónuszként még a szúrószerszámát is bennem hagyta, méreggel együtt - vivásban ez tízpontos szúrás... A fullánk kibányászása után szerencsére hamar elmúlt az éles fájdalom, de sajnos még egész nap éreztem. Siklóernyősöket csodálva tovább folytattam a mászást, miközben az erős szél szétkente az égen a felhőket, így napsütésből is jutott bőven. Az első fennsíkra érve majd kibújtam a bőrömből a fantasztikus panoráma okozta örömtől. Csodaszép havas hegyek, zubogó vízesések, tekintélyes sziklák, élénk zöld dűnék, festői híd, kanyargó szerpentinek, vakító kék ég, kell ennél több? Sűrűn kattintgattam a gépeimet, daráltam volna rendesen a filmtekercseket és filmszalagokat, ha hagyományos masinákat hoztam volna. Megint több óra ment el a művészkedéssel, nagyon inspiráló tud lenni ez a varázslatos táj. Az egyik hajtűkanyarban jól megvacsoráztam, majd 4 óra magasságban ráfordultam az utolsó, hegyoldalban, hidakon és alagutakon át vezető kilométerekre.

Egyszer csak nagy baj történt, nagyon nagy baj... leejtettem a drága tükörreflexes fényképezőgépemet, amely kétszer pattant a kőkemény aszfalton. Kezembe emelve, csavargatva, noszogatva a roncsolódott kütyüt eszméltem rá arra, hogy ezúttal nem élte túl a szerkezet. A keresője szilánkosra tört, semelyik objektívet nem érzékelte... nem fényképezett... kampec. Nagyon szomorú és mérges lettem, hiszen egyik pillanatról a másikra a túra egyik legfontosabb alappillére ment tönkre. Letörten folytattattam a tekerést a lemenő nap fényében, miközben az összes kütyüm és akkumulátorom lemerült, ennek tetejébe az okostelefonommal is küzdöttem, a kijelzője vibrált, állandóan újraindult. Ez a pár óra jelentette túráim egyik nagy mélypontját. Próbáltam legyőzni a kétségbeesésem, hiszen bár ezek hirtelen jött, nagy veszteségek, közel sem mérhetők a valódi élményekhez, az emberi élet értékéhez és a lehetőséghez, hogy Európa egyik legszebb hágóútján tekerhetek. A sors küldött pár jelet, hogy elég a technikából, a sok színesceruzából és többrétegű zsírkrétából, tisztán kell élvezni a a természetet és a kalandtúrát, megbecsülve és átélve minden percét, akárcsak az élet minden pillanatát. Az utolsó leheletemmel és megmaradt fényképezőmmel gurultam fel a jeges széllel, és hóbuckákkal megáldott hegytetőre 6 és 7 között. 2011 után másodszor hódítottam meg a Col de l'Iserán 2770 méterét! Fent egy bácsi fotózott le a csúccsal, majd megdicsérte a bedurrant combizmaimat...

A hidegben már-már reszketve kapkodtam fel a szélálló lejtmeneti ruhámat, majd lesprinteltem Val d'Isere völgyébe, 1900 méterre, miközben figyelmesen vettem minden kanyart. Miután az utolsó masinán is lemerült, a síparadicsomban olcsó hotelt kerestem, ami egyáltalán nem volt egyszerű, 1-2-300 eurót nem szívesen adtam volna egy éjszakáért. Végül a város szélén, egy maszek tábla alapján találtam egy egész korrekt helyet, 50 euróért, saját fürdőszobával, franciaággyal, wifivel, reggelivel és egy angol (!!) házigazdával. Ja és a legfontosabb a szobában a lámpákat kihúzkodva összesen 4 db konnektorral!!! Szükségem van azért az elektronikára, hogy legyen mit mutogatni az unokáknak. Jól esett végre activity mozdulatok nélkül, normálisan angolul beszélni, elnyújtózni a fürdőkádban, belehuppanni a puha ágyba, és elfelejteni a nap veszteségeit, miközben a pozitív dolgokra koncentráltam...

Másnap sokáig aludtam, hatalmasat reggeliztem, kihasználtan a hotel minden kényelmét és áramforrását. Közben csodával határos módon sikeresen megbütyköltem a telefonom operációs rendszerét, így abbamaradt a vibrálás/újraindulás és az időközben megjelenő töltési probléma, valamint a tükörreflexes fényképezőmet is meghegesztettem!!!! Nagyon sánta lett szegénykém, az autófókusz elszállt, rekeszt és mélységélességet nem lehetett állítani, csak manuális (csavargatós) élességállítás maradt, de legalább képeket csinált - alig hittem el. Délután 1 körül, egy nagybevásárlás után hagytam el a várost, folytatva a lejtőzést további 1000 méter szintcsökkenésen keresztül. A problémák megoldásától olyan jókedvem lett, hogy elég sokat énekeltem gurulás közben, a helyi lakosok legnagyobb (?) örömére az egyik visszhangzó alagútban Pavarotti szólamaira is rázendítettem. Türkizkék tavak, hófedte hegyek, ablakos alagutak, sziklás hajtűkanyarok szálltak tova a napsütésben, mire leértem Bourg-St.-Maurice városába, 800 méteres magasság alá.

Elcsábultam 4 db sajtburgerre, mely után újabb csúcshódításba kezdtem. 20 km hegymenet várt a Cormet de Roselend hágóút (1965m) meghódítása előtt. Ez egy újabb légbőlkapott útvonalterv, reggeli közben találtam ki. Könnyedén faltam a kaptatókat az óriási fenyővölgyben, mindenki leelőzött, de ez nem zavart abban, hogy egyre feljebb és feljebb kapaszkodjak a szerpentineken. Este 7 közeledtével csúnya felhők és viharos szél kerekedett, így korai táborépítés mellett döntöttem 1400 méteren, egy széles folyóparti dombon, vaskos hegyfalakkal körülvéve. Megírtam a 2 nappal ezelőtti naplót, majd technikai kiütéssel álomba estem.

85 km
6 óra 33 perc
13 km/h átlag
55 km/h max

6. nap: Mont Cenis meghódítása

Korán, reggel 7 órakor keltem kedden a hajtűkanyar melletti, magas fűben gazdag vadkempingben. Szerettem volna minél szebb időben felérni a Mont Cenis csúcsra, 2083 méterre, amitől még 25 masszív kilométer választott el. Pár percen belül gyönyörű napsütés tört utat a falevelek között, bevilágítva a frissen megkaparintott tisztást. 8 körül indultam útnak, tapostam az emelkedőket, sorra végeztem ki a hajtűkanyarokat, nyakaltam az ásványvizet, faltam a gyümölcsöket, pusztítottam a csokit, nem volt könnyű tekerni a nagy melegben. Dél körül elértem egy nagy víztározót és egy ugatástól hangos kutyamenhelyet, innen eszméletlen emelkedők következtek 2011-ből már ismerős terepen. Egy fennsíkra kellett felkapaszkodnom egy 5 emeletes, kanyarokkal dúsított, kőkockákkal és vízesésekkel díszített szerpentinhalmazon keresztül.

Miután felérve kiköptem a kis tüdőmet, megpillanthattam a gleccsertavat védő óriási gátat, körülötte hatalmas, ormos hegyekkel, valamint a sziklákon álló hotelt, ahol három éve szálltam meg. Egyből meg is rohamoztam az éttermet ásványvízért és egy kis kóláért vágyakozva, ugyanis teljesen megcsappantak a vízkészleteim. Ezután előbukkant belőlem a mániákus fotóművész, aki minden fűt-fát-bokrot megörökít, lehetőleg tucatszor, több szögből és különböző beállításokkal. Ezen az elvetemültségemen a délután 2 körül előbukkanó, türkizkék gleccsertó sem segített. Több órát ütöttem el fényképezéssel, videózással, de sebaj, a túra erről is szól. 4 órakor értem el a csúcsot a tó oldalában... a Col du Mont Cenis (2083 méter) az idei 4. hegytető! A célban csaptam egy hatalmas lakomát egy piramis alakú kőtemplom és egy sokszínű botanikus kert mellett.

Miközben a sajtot majszoltam, egy idős, francia hölgy jelent meg mellettem, mosolyogva, tapsolva gratulált a sikeres hegymászáshoz. Nagyon lelkesen magyarázott, kérdezte, hogy boldog vagyok-e, hogy ilyen szép időben, ilyen magasra jutottam. A helyes válasz jutalma egy karamellás cukorka lett! 5 óra után nyakamba vettem a völgyet megcélzó lejtőket, az utat a biciklire erősített állványon csüngő kamerával örökítettem meg. 1200 méterre, Lanslebourg faluba érve újabb nagybevásárlás következett, csurig töltöttem a csomagtartót. 6 és 8 között, hegyi időfutam keretén belül ismét meghódítottam egy kisebb hágót, a Col de la Madeleine 1765. méterét. Ezt követően egészen Bessans faluig zakatoltam, ahol a kihalt főtéren szemtelenül fogat mostam a szökőkútban, majd hazatelefonáltam. Innen pár kilométerre, egy szántóföld sarkában, sötétedés előtt kicsivel ünnepélyes vadkemping megnyitót tartottam. Fáradtan csúsztam bele a hálózsákomba. Szerdán irány az egyik legszebb alpesi hágóút, a Col de l'Iseran, amely egészen 2770 méterig visz majd...

52 km
4 óra 46 perc
11 km/h átlag
59 km/h max

4-5. nap: Embrun tóvidéke és hullámvasút Olaszországba

Vasárnap 10 után sikerült kikászálódni a mezőről, sajnos masszív felhőrendszer fogadott, némi napsütéssel. Folytattam a lejtőzést, ez az egyik kedvenc részem (kinek nem az), amikor csak néha/néha kell beletekerni, visz a gravitáció. Ettől függetlenül azért teszek rá egy lapáttal, hogy haladjak.. Az egyik kevésbé kedvenc részem, amikor kengyelfutó gyalogkakukk sebesség mellett tüsszentenem kell - de már ezt is kigyakoroltam... Egész gyorsan bezuhantam Barcelonette városkába, ahol megint egy óriási bevásárlást csaptam. Már kétnaponta szükségem van töltésre, meglehetősen gyorsan fogy a kaja, pedig nem kevés mennyiséget vásárolok.

Az örömlejtőzés közben szépen lassan elhagytam a masszív hegyeket, miközben igen meleg kerekedett, a felhők is eliszkoltak. Néhány óra múlva elértem az idei egyik legszebb állomást: Embrun tóvidékét. Egy lóhere alakú, masszív, érdes sziklákkal körbevett, fenyőkkel díszített, gyönyörű türkizkék tó körbebiciklizése következett. Rengeteg képet, videót rögzítettem, nem tudtam betelni a látvánnyal. Ez a hely a tökéketes párosítása az alpesi látványvilágnak és a nyári strandélménynek. Kellemes, néhol gyötrő hullámvasút kalauzolt körbe a vidéken, melynek csúcspontjául természetesen egy mini hágóút szolgált, kb. 1000 méter feletti magassággal. Innen megint jöhetett a lejtmenet, egészen Embrun városáig, ahol a délutáni napfényben köszönhettem el a tó fodrozódó vizétől.

Briancon felé fordítottam a kormányt, a hegyoldalban folytattam a tekergést egyszer fel, egyszer le, míg lassan sötétedni kezdett, így kempingvadászatba kezdtem. Nagy szükségem volt az áramra, mivel minden kütyüm és akkumulátorom lemerült. Este 8 körül gurultam be a szállásra Gillestre határában, egy kedves néni mutatta meg a sátorhelyemet, amely ezúttal 18 euróba került. Késő estig írtam a naplómat, majd nyugovóra tértem.

Hétfőn már hasamra sütött a nap, 10 és 11 között kecmeregtem ki a sátorkapun. Gyorsan összedobáltam a cuccaimat, dél lett mire el tudtam indulni, pedig elég nagy távot terveztem erre a napra. Briancon városát tűztem ki első állomásnak (30. km, 1100m), majd Montgenévre  bukkanóján (45. km, 1900m) keresztül az olaszországi Susa lenne (90. km, 600m) a végállomás. Tettem is rendesen a kereket, kezdetben elnyújtot lejtők és kiváló napsütéses idő járult a segítségemre. Néhány tucat kilométer után komolyan elkezdett emelkedni az út, ezzel pedig egyenes arányban nőtt a táplálékbevitelem intenzitása. A meleg miatt nyakaltam a vizet is rendesen. Délután 2 körül érkeztem Brianconba, az egyik kedvenc francia városomba, ahova már szinte haza járok - harmadszor lyukadtam ki ide túráim során, most egy harmadik féle irányból. Az ismerős terep kedves emlékeket idézett meg tavalyról és 2011-ből. Kicsit változtattam az útvonalon, 2011-hez hasonlóan Montgenévre után a Col de l'Iserán hágóút (2770m) következik, az francia Alpok egyik csiszolatlan, számomra kedves emlékekkek teli gyémántja. Túl lapos lett volna az út eredetileg, és ha már itt vagyok, miért ne térnék vissza! Brianconban megint egy bődületes bevásárlást csaptam, csak hogy legyen némi tőkesúly nagyobb szélvihar esetén. Apropó: sajnos elég csúnyán beborult és hűvös is lett, lógott az eső lába. Ez nem szegte kedvemet, nagy lendülettel talicskáztam fel a várnegyedbe, majd tovább a meghódítandó hegy lábához. Bemajszoltam egy marok csokit, banánt és kajszibarackot, majd nekiestem az emelkedőnek. Menet közben sajnos rámszakadt az ég, de esőálló öltönyben ment még a tekerés.

Este 5 felé értem fel a közel 2000 méteres Montgenevre sí- és golfközpontba, ahol rendesen megnyíltak az égi csatornák, fedezékbe kellett szaladnom. Kisvártatva megkezdtem a nedves lejtőzést, bő 40 kilométeren keresztül, immár Olaszországban. Közben felszakadoztak a felhők, a lemenő nap megvilágította a vacsorámat, amelyet egy útmenti padon fogyasztottam el. Este 8 körül, több kisebb meglepetésmászás, majd lejtőzés után értem el Susa utcáit, 600 méter magasság alá süllyedve A 100. kilométer felé közeledve még mindig maradt bennem lendület az újabb emelkedő megkezdéséhez. A következő hegyecske a Col du Mont Cenis (2083m), innen még kegyetlen 30 km várt. 10 órakor már a jól megérdemelt durmolásomat töltöttem egy hajtűkanyar mögötti tisztáson a hegyoldalban. Másnapra a potenciális délutáni felhők korai kelést terveztem.

4. nap
83 km
4 óra 17 perc
19 km/h átlag
58 km/h max

5. nap
95 km
5 óra 15 perc
18 km/h átlag
69 km/h max

3. nap: Col de la Bonette, a francia szörnyeteg

Reggel nyolckor pattantam ki az ágyból, nagy feladat várt rám szombaton: a híres Col de la Bonette hágó megmászása. Az 1000 méteren fekvő St. Etienne faluból mintegy 25 km hosszú, ádáz emelkedő választott el a 2800 méteres hegytetőtől. Vaklármának bizonyult a tegnapi műholdkép, a front elkanyarodott, és már messze járt. A tűző napsütésben bárányfelhők rohangásztak csak az égen. Összepakoltam és elköszöntem a kedves, kicsit hibbant recepcióstól, aki végig "Monsieur"-ként szólított... Fél 10 körül már a kaptatókon ügettem izgatott lendülettel.

Egy hídon, zubogó vízesés kíséretében sikerült csapni egy korai ebédet, csípős paprikás halkonzervvel, és szalámis-vaníliás kenyérrel (tudom, hogy kicsit furán hangzik, de finom volt!). Ezen a napon az emelkedőkön túl a kaját is pusztítottam rendesen, a mogyorós étcsokitól a kólán és csipszen át fél kiló gyümölcsöt (banánt, szőlőt, almát, kajszibarackot) is betoltam - kellett a benzin! Nem győzöm hangsúlyozni, hogy ezek a francia hágóutak nemcsak tekintélyesen gyönyörűek, hanem elvetemülten hosszúak és nehezek is, pláne ilyen melegben. Ismét ATB összes mixkölteménye és a kedves bringatársak buzdítása adta az ütemet. Egy bicajos srác egyszer csak mellém szegődve lelkes karcsapásokkal magyarázta el a szintemelkedés alakulását, az energia beosztásának lehetőségeit, valamint a főbb látványosságokat - nem győztem megköszönni. Közben előbukkant a hegytető is, viszont olyan nyakforgatóan távolinak és embertelen magasnak tűnt, hogy nem igazán hittem el, hogy ezen a napon felérek. A szerpentinek nem akartak elfogyni, lehetetlen helyekre kapaszkodtam fel, sokszor a csúccsal ellenkező irányban, közben repültek az órák. A sokadik fennsíkon egy elhagyatott, romos laktanya jelent meg a hegyoldalban, félelmetes látványt nyújtva a semmi közepén.

2500 méter felett, délután 4 után meglehetősen hűvös kerekedett, feltámadt a szél, sötét felhők gyülekeztek a hegygerincen. Kicsit aggódni kezdtem, hogy mi vár rám a csúcson. Gyorsan felkapdostam a melegítő felsőmet és a szélálló ruházatom. Kisvártatva jött az első pofon, leszakadt az ég... Szerencsére(?) nem áztam meg nagyon, ugyanis jégdarabok(!) estek, majd apró, de heves cseppekben folytatódott az alpesi frissítő, miközben a káromkodásom visszhangzott a völgyben... Még a ködös, párás időben is kiválóan látszott a felfoghatatlan mélység és több kilométernyi úthalmaz, ami alattam tátongott.

Az esőtől úgy megijedtem, hogy majdnem duplára gyorsultam 10-11 km/órával iszkoltam az utolsó métereken. Belebicikliztem a felhőbe, amely teljes ködgombócot ültetett a tájra, 5-10 méterre csökkent a látótávolság... A sötétbarna sziklákat is beleszámolva holdvilági tájon éreztem magam... Valamivel este 6 előtt, közel 8 óra elteltével, eksztázis közelében értem fel Európa legmagasabb hágóútjának csúcsára, a Col de la Bonette 2800. méterére!!! Egy óriási, emlékirattal vértezett kődarab jelezte a végállomást.

A célban jöttek, mentek a lakókocsik, maszek túrabuszok, biciklis pajtások és/vagy hasonló őrült szerzetek, utóbbiakkal pacsi után mentek a sztorizgatások, útvonal ismertetések és egyéb eszmecserék. Sokat, kb. 1-2 órát vártam, mire a gomolygó ködhalmaz csak részleteket mutatott a szakadék mélyén tátongó völgyből, majdnem beleszédültem. Fél 8 felé cudar hideg kerekedett, így alaposan felöltözve  nyakamba vettem a völgyet. 1 òra alatt, a hajtűkanyarokban szlalomozva ledaráltam 30 km-t. A felhők közül ki-kitörő naplementében nyugvó, csodaszép, sziklás völgyet pedig lencsevégre kaptam. A kispárnát ezúttal egy vadkempingben fújtam fel, két mező közötti erdős részre beosonva. Bár a végén elromlott az idő, óriási élmény volt ez a nap, sokáig nem kelett altatni..

54 km
4 óra 8 perc
13 km/h átlag
61 km/h max

1-2. nap: Kalandos indulás után vad hegymenet

Izgalmasan rajtolt az idei túra, ilyen még nem történt, ugyanis kétszer kezdődött el... Az első etapról nem szívesen mesélek: az úton súlyosan eltörött a váltóm, így 2 nap után haza kellett térnem biciklit cserélni. Jó pár napot vesztettem ezzel a manőverrel, így az útvonal is újratervezésért kiáltott. Annyira azért nem vittem túlzásba, úgy döntöttem, hogy az eredeti útvonalterv izgalmasabb, másik végéről kezdem, és jutok, ameddig jutok, visszafelé haladva. Így kerültem szerda délután a Keleti pályaudvarra, ahonnan Bécsen, majd  Milánó és Torinó városán keresztül vonatozva vettem célba Észak-Olaszország Cuneo névre keresztelt települését. Bécstől Milánóig hálókocsiban szunnyadtam, majd később megismertem a legkisebb távon is legalább 10 percet késő olasz vasutat... 20 percen belüli csatlakozásokkal ne tervezzetek, ha erre jártok... A becsomagolt biciklit trükkösen már Torinóban összeszereltem. Cuneo pályaudvaráról elrugaszkodva, rekkenő hőségben kezdtem meg a tekergést csütörtök délután 4-től. Már az elején defektet javítottam, Lidl boltot fosztogattam, szőlőt és pizzát dézsmáltam. Hamarosan megjelentek az Alpok óriási masszívumai: nem kellett sok, máris egy festői völgyben találtam magam, vakító naplementével karöltve. A sok megpróbáltatás és kihívás után alig hittem el, hogy itt vagyok. Az örömtekerés bő 30 kilométerig, egészen Vinadio faluig tartott, ahonnan este 7 körül máris  vad hegymenet következett. Elsőként a Col de la Lombarde szerepelt az étlapon, 904 méterről 2350 méterre kellett felmászni, 22 kilométer alatt. Egyből bitang meredek szerpentinhalmazt kaptam, épphogy be tudtam melegíteni, kb. a 15. hajtűkanyarnál hagytam abba a számolást... Egyre csak gyűrtem az emelkedőket, magasabbnál magasabbra talicskáztam a nyugvó, mély völgyben, mire szürkülni kezdett. Egy szervizút füves kanyarjában, kicsit megszeppenve és fáradtan vetettem sátrat, majd a zubogó hegyi folyó morajlására szenderültem el...

Másnap kicsit gyűrödten ébredtem, a fekvőcsontjaimnak nem tett jót a kemény föld. Rutinos mozdulatokkal összepakolva már reggel kilenckor falni kezdtem a kaptatókat. Ilyen mély völgyben még sosem jártam, a fenyvesekkel díszített hegyóriások egészen 11 óráig nem engedték be a napot a katlanba. Utána viszont elég gyorsan kicsapódott az agyvizem a perzselő napsugaraktól a csodaszép időben. Iszonyat nehéz emelkedők váltották egymást, rendre új hegyek és völgyek tárultak a szemem elé. Közben nagyon óvatosan lépkedtem, nehogy baj legyen, igyekeztem kímélni a kissé sajgó térdemet. Rövidesen gyönyörű, tobozokban, tüskékben és erdőillatban gazdag fenyődzsungelben találtam magam, rajzolni sem lehetett volna szebbet. Eszméletlen magassságokba kerültem, szédítő volt visszanézni a nemrég elhagyott utakat.

2000 méter felett vöröses és zöldes, véletlenszerűen rendezett kőtengerből álló, tarajos hegycsúcsokkal védett, lankás fennsík következett. A szintemelkedés továbbra is kíméletlenül dolgoztatta a lábaimat, úgy tűnt, pályafutásom egyik legnehezebb hegyét fogtam ki bemelegítésképp. Cserébe kaptam a kedves köszöntéseket, biztatásokat bajtársaimtól, valamint az állandó fényképezés/kamerázás is segített legyőzni a fáradalmakat. Délután fél 4 körül sikerült meghódítani a Col de la Lombarde 2350. méterét!! A szokásos örömujjongás, jutalomjégkrém, sajtófotózás, völgyszemle után nekiveselkedtem a lejtőknek.

50-60 km/órával hasítva 1 órán belül leértem a 800 méteren fekvő Isola faluba, ahol akkora bevásárlást csaptam, hogy szatyor helyett kartondobozt kaptam ajándékba. Egy gyors kerékszerviz, térképszemlélés, majd vacsorapusztítás után kipréseltem még pár kilométert a napból, egészen St. Etienne faluig. A fáradtság és a dörgések közepette leszakadó eső, valamint a vészjósló műholdkép kempingbe űzött, szerencsére csak 10 euróm bánta. Este 10 felé forró zuhany és bőséges vacsora után hajtottam párnára a fejem a másnapi Col de la Bonette hágóra gondolva. Eddigi kalandjaim és Európa szempontjából is rekordmagasságú, 2800 méteres hegycsúcs következik..

93 km
6 óra 31 perc
14 km/h átlag
54 km/h max