14-15. nap: Európa tetején - a Jungfraujoch meghódítása

Nagyon-nagyon-nagyon-nagyon korán keltem pénteken: 6 óra 20 perckor csörrentek meg a telefonjaim. Nem kellett aggódni a kemping népének felveréséért, ugyanis ekkor már elég sokan sürögtek-forogtak, reggelit majszoltak. Azért pattantam fel ilyen botrányos időpontban, mert igen sok teendő jutott erre a napra: 1. Grosse Scheidegg 18 kilométeres megmászása, majd legurulás Grindelwaldba (625m > 1961m > 1003m) 2. Vonatozás a Jungfraujoch állomásra Kleine Scheideggen keresztül, majd visszatérés ugyanide (1003m > 2062m > 3571m > 2062m) 3. Hat kilométer séta a Mannlichen-csúcsra (2062m > 2343m) 4. Az utolsó, 17:30-as felvonóval visszatérés Grindelwald faluba (2343m > 1003m). Az egyes pont legalább 4-5 órás elfoglaltság, a kettes pont 3-4 órát tesz ki, míg a hármas pont kb. 1 óra.

A grandiózus tervet előző este eszeltem ki, már csak meg kellett valósítani... A kulcspont az utolsó felvonó elérése 17:30-kor. B terv egyelőre nem készült, max. nehéz szívvel, de kihagyom a tavaly már megcsodált Mannlichen-csúcsot.7 óra után kicsivel nyakamba vettem a Grosse Scheidegg izmos kaptatóit, Mannlichenért és az időért küzdve... csomag nélküli hegyikerékpárosokkal lépést tartva tettem rendesen a kereket, miközben lassan ébredezett a hegy és völgy élővilága. Egy országúti kerekes bácsitól kaptam is egy "Bravo!" kiáltást, a szemben érkező turisták/helyiek pedig szinte egytől egyig mosolyogva üdvözöltek (Svájcban mindig előre szokás köszönni). A Gr. Scheidegg nem hivatalos, kertek alatt, egy sávban surranó hágójától mindig féltem egy kicsit (tavaly ki is hagytam), mivel kegyetlenül gyorsan és keményen emelkedik. A svájci bringás körversenyt is elhozták már ide egyébként. Fél 10 után már 1500 méteren kocogtam, de a java még csak ezután jött. Gyilkos egy hágó ez, egyre rövidebb távon, egyre nagyobb mértékben emelkedik...  Küzdöttem is keményen kiállva a nyeregből, majd kb. 50 méterenként megpihentem. Délkeletről érintőre vettem a Wetterhorn négyezres, elképesztő magas, függőleges falát, majd fél 12 tájékán, 4 órás elvetemült mászás után felértem az 1961. méterre is!

Az idei 12. csúcsról csodálatos kilátás nyílt Grindelwald völgyére, mellyel szemben óriási négyezres, havas hegykavalkád tornyosult: Wetterhorn, Schreckhorn, Eiger, Mönch, Jungfrau, hogy csak a legnagyobbakat említsem. Ismét csodás időt kaptam, 4. napja nincs egy szál felhő sem az égen... Gyorsan leiszkoltam Grindelwaldba, megcélozva a 12:47-es vonatot.. több kilométert gurultam, miközben szájtátva ámultam a panorámán, melyet természetesen videóra vettem. :)

Kisvártatva bekövetkezett az, aminek nagyon nem kellett volna: első defekt... ráadásul a forró kövön, álló helyzetben. Itt olyat tettem, amit otthon tilos kipróbálni!! Lapos első kerékkel gurultam tovább az időveszteség elkerülése érdekében... úgyis a hátsón van a súlypont. Hamar a pályaudvarra érve folytatódott a pechsorozat, minden jegy elkelt a Jungfraujoch-ra!!! Részleges, Kleine Scheideggig érvényes jegy vásárlása, majd egy pillanatnyi sokk után nem hagytam annyiban a dolgot, és megtalálva a kiskaput: az automatából sikeresen kibányásztam a 160 frankos menettérti jegyet a Jungfraujoch-ig. Szuper! A biciklit lekötöztem, az értékeket/kütyüket és a teljes elemózsiát a hátamra dobva felpattantam a vonatra. Kleine Scheideggen átszállva a fogaskerekű vasútra, a hegy belsejében folytattam az utam, fél 3-kor pedig meg is érkeztem a 3571 méteres, havas csúcsra. Egyből a hóra rohantam, szenzációs látvány fogadott: előttem hevert fél Svájc, a hátam mögött az Alpok leghosszabb, 25 kilométeres gleccsere az Aletsch, körülöttem pedig négyezer méteren hömpölygő hótömegek és sziklás masszívumok figyeltek. Ekkora magasságban még sosem jártam! Nem is volt olyan hideg, kb. 10 fok lehetett. A Jungfraujoch létesítményében végigszaladva a túraútvonalon több érdekességgel találkoztam: kiállítást láttam a vasút  építéséről, az alpesi népek és a hegymászók életéről, fagyos jégbarlangban próbáltam talpon maradni, valamint a Szfinx-torony lukacsos acél erkélyén kapaszkodtam a mélységtől igencsak megrettenve... 2000 méter szakadék tátongott alattam!

A mesteri tervhez képest jóval később, élménytúladagolással felvértezve, 16:40-kor indultam vissza vonattal, fél 6-ra értem le a Kleine Scheidegg állomásra. Itt az ördögi tervemtől teljesen eltérve, a gyönyörű időtől megtébolyodva visszaváltottam a jegyeimet, elengedtem az utolsó vonatot, majd mégis elindultam Mannlichen felé... Abban a tudatban tettem ezt, hogy csak gyalog fogok tudni lejutni, 14 kilométeren át, sötétben érkezve. Éljen a kalandtúra! :) Rengeteg fotó és mozgókép készítése után fél 8 körül érkeztem meg a Mannlichen-csúcsra, ahonnan ismét megcsodáltam a bitang négyezreseket, előtérben a Tschuggen-heggyel és a menedékházzal, ahol tavaly megszálltam. Felejthetetlen panorámaélmény! A csúcson többször beleintegettem a webkamerába, majd csaptam egy bőséges lakomát a naplementében. Lelkiekben készültem a 14 kilométeres, esti lejtmenetre, mely során 1400 métert kellett gyalog leküzdenem. A csúcson egy autó parkolt csak, a fuvar esélye egyenlő volt a nullával.

Háromnegyed 9-kor zenével a fülemben nekiveselkedtem a több órás menetnek. Árkon, bokron, mezőn, legelőn, turistaúton, sziklákon át szökdécseltem, szedtem a lábaimat az egyre sötétebb éjszakában, Grindelwald fényei mutatták az irányt a mélységes mélyben. Koromsötétben már nem mertem ösvényre lépni, a hosszabb betonúton kacskaringóztam. Tömtem magam csokival és vízzel, majd hosszú gyaloglás után végre megjelentek az első közvilágításból származó fények, innen már könnyebben ment a lépdelés. Az utolsó métereken már csak úgy vonszoltam magam, pont a hegyi tekerésnél fontos, belső combizmaimat nyúztam széjjel a lejtmenetben. 3 órás, brutális túragyaloglás után értem vissza a pályaudvarra éjfél előtt nem sokkal. A defektes kereket megjavítva, összecuccolás és egy kis pihenés után, fél 2 körül ért az álom egy legelő tetején Grindelwaldtól nem messze.. Nem semmi nap volt, a túra egyik legkalandosabb élménye!

Szombaton jó hosszú alvás után, kora délután ébredtem, majd izomújraindítás, bevásárlás, frank-euro váltás után Bernig gurultam Interlaken városán át, majd a Thunersee nevű tó mentén, ahol már harmadszorra jártam. Ez az egyik, szép emlékekkel teli, kedvenc vidékem az Alpokban! A berni főpályaudvaron jegyet váltottam, majd a biciklit atomjaira szedve felültem a Genfig közlekedő 21:04-es gyorsvonatra. 2 órával később a bicikli összeépítése és egy hatékony Google Navigációs városból kisurranás után Genftől 7 kilométerre, egy búzatábla sarkában építettem ki a szokásos vadkemping létesítményemet éjfél körül, majd a francia hegyekkel álmodva durmoltam át az éjszakát.

Biciklizés:

113 km

7 óra 28 perc

15 km/h átlag

57 km/h max

Gyaloglás:

20 km, ~ 4-5 óra

12-13. nap: Csodahágók - Szent Gotthárd és a Sustenpass!

Izgatottan pattantam ki a sátorból szerda reggel fél 9 körül, 1100 méteres magasságban. Kíváncsian vártam a reggeli panorámát, nem csalódtam.. Az előző napon meghódított, domboldalban fekvő réten pont a hegycsúcsok felé nézett a kuckóm. A Nüfenen-hágó havas sziklái mellett látni lehetett a Szent Gotthárd-hágó (2091m) óriási magasságokban cikázó szerpentinjeit, lebegő felüljáróit, amelyeken ezen a napon fogok tekeregni. Hét ágra sütött a nap, egy felhő sem zavarta az eget, a hétfői vihar óta gyönyörű az idő. Visszagurultam Airolo faluba (1175m), majd egy gyors pályaudvari tisztálkodás után feltankoltam a helyi közértből (kedd este pont az orrom előtt zárt be). A szokásos hegymászós csomagon túl (3 liter ásványvíz, fél kiló szőlő, 4 banán, alma és sportital) feltöltöttem a csomagom szendvicshez való alapelemekkel (párizsi, sonka, szalámi, sajt, paradicsom) és kalóriabombákkal is (chips, csoki, kóla, jégkrém). 10 előtt nem sokkal kezdtem meg a Szent Gotthárd-hágó nem kis meredekséggel induló emelkedőit. Két nyomvonal kacskaringózott párhuzamosan, egymást többször keresztezve: egyik a tradicionális hágóút, néhány szakaszon macskakővel, másik az elnyújtott autópálya száguldó autókkal.

Egyre feljebb és feljebb érve jutalomként menetrendszerűen érkezett a pazar kilátás, melyet egy katonai támaszpont mellett ebédelve csodáltam meg. Délutánra tikkasztó hőség kerekedett, a hegyi szellő mentett csak meg az elpárolgástól. Egyszer csak elbúcsúztam a mellettem fekvő völgytől, bevetődve a sziklák közé újabb szakasz következett... nem is akármilyen!! Eddig csak elvétve, néhány száz méteren át felbukkanó macskakő lett az út kizárólagos alapja, aminek annyira nem örültem, mivel így csak 4-5 km/h átlagsebességet tudtam kicsiholni a 6-8 km/h rendes mászótempóval szemben. Az ízületeimnek sem tett jót a pattogó terep, az combizmaimat is duplán megdolgoztatta. Ezt leszámítva szenzációs útszakasz tárult elém: több tucat emeletből, 27 db hajtűkanyarból, téglákból  kirakott felüljárókból és hidakból álló, vadregényes szerpentinkavalkádon kellett átverekednem magam. A hágó már a vaskorban szolgálta a kereskedőket, a 13. században már igen forgalmas útvonalként tartották számon. Az Alpok nagy gerincén sokáig ez az egy út vitt át közvetlenül, mindenhol máshol legalább 2 db hágón kellett áthurcolkodni.

Délután 2 fele kezdtem meg a macskakőrengeteget, órákon át kanyarogtam, fotózkodtam, bámészkodtam ezen az útszakaszon. 2000 méter környékére érve lassan már 7 órája másztam ezt a hágómonstrumot, ami alpesi kalandozásaim egyik legszebb és egyben legnehezebb kihívása lett végül! Rendületlenül tűzött a nap még este 5 után is, a csúcsközelben azonban felerősödött a szél. Az utolsó kanyarokat is nagy nehezen lenyomva fél 6 körül ünnepélyesen átgurultam a Szent Gotthárd-hágó tetején, 2091 méteren, nagy élmény volt feltekerni ide! Fent mélykék tavak, tekintélyes sziklák és menedékházak vártak. Összeálltam a csúcsot jelző táblával néhány fotó erejéig, majd a kiskabátot felhúzva megkezdtem a lejtőzést egészen Andermatt faluig, amely 1500 méteren feküdt. Tavaly már jártam itt, így jó érzéssel gurultam be a központba. Innen pár km lejtmenet után kezdődött a következő hágóút, így fontos lett volna vásárolni hegyrevaló tápanyagot, azonban a helyieket is meglepő, eltérő nyitva tartással a bolt 2 órával korábban bezárt... Sebaj, majd a következő faluban... Miközben a nap lassan lebukott a hegyek mögé, szállásra vadásztam, sajnos kevés sikerrel. A kempingben nem adtak áramot, a vendégházak megteltek, a hotelek pedig nagyon drágán adták a szobákat. Végül a pályaudvaron vadásztam magamnak néhány konnektort, melyekre rácsatlakozva megírtam az előző napi élménybeszámolókat. Miután már az utolsó utáni vonat is elment, és a lámpát is rámkapcsolták, éjfél felé tovább lejtőztem vak sötétben, vadkempinget keresve... Egy ablakokkal teletűzdelt alagút után, a hajtűkanyarból felmászva találtam egy kis tisztást a turistaút mellett, állítottam is a sátrat. Félelmetes volt ilyen sötétségben, egy-két kósza autó világította be bizarr módon völgyhasadékot az alagút ablakain keresztül.. jobban nézett ki, mint a sarki fény! :) A sátorban elhelyezkedve nem kellett sokáig altatni ezután a fárasztó, de élménydús nap után...

Másnap kicsit tovább aludtam... sokkal barátságosabbnak mutatkozott a völgy nappali fényben, mint a tegnap éjszakai lepelben. Boltvadászatra indulva célba is vettem a következő állomást: Göschenen falut. A Google Maps mutatott itt egy boltot, amit gyorsan meg is találtam, de a sokk csak ezután jött. Augusztus 1. ünnepnap, minden zárva van... meglepett, mert ezt a napot nem láttam az előzetesen ellenőrzött munkaszüneti napok között. A Susten-hágó (2224m) előtt utolsó kajatartalékaim feltöltésért kiáltottak.. Csokim és gyümölcsöm sem maradt már.. Innen kezdődött a pénztárcát nem kímélő ünnepnapi ámokfutásom, melynek legnépszerűbb elemei: fél liter ásványvíz = 1000 Ft, jégkrém = 700 Ft, egy szelet csoki = 500 Ft, 1 db banán = 250 Ft. Ezeket a kasszasikereket benzinkútban, vendéglőkben, bárokban sikerült elérni, az is csoda, hogy ezek nyitva voltak. 11 körül kezdődött a hegymászás 1200 méterről, igen könnyű, több kilométeren át elnyújtott, kanyarmentes emelkedővel. A távolban figyelő, hófedte csúcsok egyre közelebb kerültek, igen szép hátteret adva a völgynek.

Ezen a napon sem találtam felhőt az égen (már 3 napja!), ennek megfelelően borzasztó meleg kerekedett, ömlött rólam a víz. Nemcsak rólam, a hegyről is zúdult: ilyen sebességű, hangos zubogású, feltorlódva habzó vízeséseket még sosem láttam, keményen zakatolt a víz a völgyben evickélő folyóba. Könnyedsége ellenére ezen a hágóúton is elidőztem, ilyen szép időben bőven akadt anyag lencsevégre. Az utolsó néhány kilométer bekeményített, jöttek a hajtűkanyarok és az elvetemült szintkülönbségek, néhol alig mertem lenézni. Cserébe óriási panorámát kaptam, havas hegyek sora vonult fel az orrom előtt. Végül egy alagúton áthajtva érkeztem meg a Sustenpass 2224 méteres csúcsára este 5 felé, 6 órás mászás után.

A lejtmenet kezdetét a sisakomról videóra vettem, majd a fenyvesek közé bezuhanva nagyobb sebességre kapcsoltam. Egyszer csak behúztam a satuféket, ugyanis nyitott boltra akadtam, este 7 felé, egy eldugott kis faluban - hihetetlen! Egy kedves néni a garázsában komplett élelmiszerboltot futtatott, az utca túloldalán helyezkedő kiülős bárból szaladt át üdvözölve, amikor meglátott. Németül beszélgettünk, elmeséltem neki az útvonalam, valamint megtudtam, hogy ma nemzeti ünnepnap van, este tűzijáték is lesz. Nagyon jófej volt a néni, egy rejtett kamrát kinyitva a hűtött tejtermékeket, felvágottakat is elővarázsolta.. ez a kis garázs maga volt a mennyország, alaposan feltankoltam. Másnap korán akartam kezdeni a hegymászást, így 2 napos bolthiány után a 3. napon sem tudtam volna kaját szerezni, ami igencsak határeset. Búcsúzóul kaptam ajándékba egy házi csokis sütit, és 2 db kis svájci zászlót a biciklimre, nem győztem megköszönni a néni kedvességét, és persze nyitva tartását ebben a lehetetlen órában. 

A lejtmenetet folytatva, jött az, ami nagyon nem hiányzott: imbolygó kanyarbevétel és nehezebb gurulás hívta fel a figyelmem egy hátsó defektre... 20 perc alatt ki is cseréltem a belsőt, visszacuccoltam a csomagjaimat, majd meg sem álltam Innertkirchen faluig (625m), ahol egy családi ház kertjében fekvő kempingben húztam meg magam 16 frankért. Forró zuhannyal és korai fekvéssel készültem a pénteki grandiózus tervekre. A Grosse Scheidegg megmászása (1962m) után Grindelwald faluból (1003m) terveztem felvonatozni Európa legmagasabban fekvő vonatállomására és kilátótornyába, az Eiger és a Jungfrau négyezresei között fekvő Jungfraujoch 3571 méteres, havas csúcsára! Tervben van még egy tavaly utáni ismételt visszatérés a Mannlichen-fennsíkra, ahol csodálatos a panoráma a négyezres csúcskavalkádra! Izgalmas nap lesz!

97 km

8 óra 6 perc

12 km/h átlag

61 km/h max

Az olvasás folytatásához kattints ide: 2. etap.

10-11. nap: Kötelező pihenőnap után újra a hegyekben

Már éjjel megérkezett a hidegfront, hallottam, ahogy pattogtak az esőcseppek a sátor tetején. Nem állítottam be ébresztőt, így végig lustálkodtam a hétfő délelőttöt. 2 óránként jött egy újabb monszun, mely hatására úgy ömlött az eső, mintha dézsából öntötték volna. Ezenkívül a viharos szél összevissza rángatta a sátrat, csoda, hogy egy csepp víz sem jutott be hozzám. Eközben csak pislogtam, mint hal a szatyorban, hogy mi történik odakint. A radarképeken jól látszott: egy óriási esőtömeg közelítette meg a régiót, akkora volt mint Svájc maga. Amíg egész délután folytatódott a függőleges irányú cunami, addig kihasználva az időt, élménybeszámolót írtam, rendet raktam, tervezgettem az útvonalat. Lassan egyértelművé vált: a 2 napos hátrányt - bár jó esélyekkel indultam - nem tudom ledolgozni. Ezzel a nappal tovább nő a lemaradás, de ez nem is baj. Nem a kilométer-hajszolás a túra célja, hanem az út megélése, maradandó élmények begyűjtése. A francia riviéra ezúttal kimarad, 2011-ben amúgy is megjártam már azt a szakaszt. Nagy szerencse kell ahhoz, hogy tisztán, probléma nélkül átjusson az emberfia az Alpokon, ezért még inkább a hátralévő svájci és francia hegyi szakaszokra koncentrálok, tartaléknapokat betárazva. A tervek között szerepel még 7 db kétezres csúcs, melyeket egyre mélyebbről kell majd megmászni... izgalmas lesz! Este 6 körül az utolsó utáni esőcsepp is lepottyant, véget ért az apokalipszis. Gyorsan összecsomagoltam, majd meggyőződve, hogy még ebben a napban van pár kilométer, 7-kor nekiveselkedtem az országútnak. Lezúztam Luino központjáig, a Lago Maggiore nevű, elnyújtott tó északi részéhez.

Mivel megint feléltem a tartalékaimat, élelmiszer után néztem. Nagy nehezen találtam is egy Carrefour nevű áruházat, ami este 10-ig nyitva állt, szuper! 8 után, majd sötétedést követően is folytattam a tekerést, Bellinzona városát tűztem ki célnak. Este kicsit félek tekerni, mivel tavaly pont sötétben történt a baj (váltótörés), ezért zenével űztem el a rossz gondolatokat. Kertek alatt, árkon, bokron át gurultam, faltam a fekvőrendőröket, utóbbit olyan ügyesen tettem, hogy sikerült  észrevétlenül elhagyni 1,5 liter ásványvizet. Végül fél 11 tájékán, Bellinzona peremén, egy felüljáró oldalában húztam meg magam éjszakára.

Másnap már fél 10 körül raktam a kereket Airolo irányába (1175m), ahol kezdetét veszi majd a Szent Gotthárd csodahágó (2109m). Továbbra is a 2010-es útvonalon zakatolok, azzal a különbséggel, hogy most nem a Nüfenenpass (2435m) a cél, mint 3 éve. Igen nehézre sikeredett a bejutás Bellinzona központjába, állandóan letereltek a táblák a főútról.. nem is értem miért. Dacból rajta maradtam az utolsó kilométereken, és pár dudaszó ellenére nem bántam meg, nem kellett összevissza kacskaringóznom. A városba érkezve egy bácsi énekelni kezdett, miután meglátott, kedves a fogadtatás! Miután friss gyümölcsöt és vizet vételeztem, a főútról nyugodalmas faluvégre térve, folyó mellett, óriási fák árnyékában folytattam Biasca felé. A forró napsütésben erős szembeszél támadt, ami bár jól esett, haladni igen nehezen tudtam, néhol alig mentem 15 km/h fölé... Az egyik festői kis faluban csaptam egy szokásos szendvicsfesztivált, majd megcsodáltam a szomszédos hegy oldalát teljes mértékben lecsapoló kőfejtő létesítményt. A szél és a meleg teljesen legyengített, toltam is magamba a jégkrémet, kólát, csokit, hogy legyen mit elégetni.. :) Biasca után végre kezdődtek az emelkedők, egy szűkebb völgybe vetődtem. 2010-ben ugyanitt esőfelhők között harapdáltam a ködöt, így most végre felfedezhettem a tájat, melyet jelenleg még dús növényzettel ellátott, egyre magasodó hegyláncok alkottak. A szintkülönbség is egyre durvult, miközben az autópálya és a vonatsínek félelmetes magasságokban cikáztak a fejem fölött, hol robusztus betontömbökön, hol a hegyek oldalában.

Végül kilaposodott az út, este 6 felé megérkeztem az 1200 méteren fekvő Airolo városába, a szupermarket pont az orrom előtt zárt be. Innen már nem láttam értelmét belekezdeni a Szent Gotthárd-hágóba, holnap is van nap, melyet hamar elkezdhetek egy korai lefekvéssel. Nosztalgiából és rejtőzési céllal kicsit felkocogtam a Nüfenenpass kaptatójára, majd 3 km után egy csodás réten állítottam sátrat egy tehénparkoló (tetővel ellátott, fal nélküli istálló) mellett. Innen szépen rá lehetett látni az orrom előtt heverő havas hegyekre és a mögöttük lemenő napra, valamint a Gotthárd-hágó eszméletlen meredek, betontömbökön mesterségesen vezetett, kanyargós szerpentinjeire. Nem akármilyen nap következik!

115 km

7 óra 48 perc

15 km/h átlag

55 km/h max

9. nap: You are crazy!

9 körül ébredtem a mezőn, kicsit fáradtan, de annál nagyobb lelkesedéssel. Igyekezve a tavakhoz 10 órakor már folytattam is a lejtőzést a Comói-tó felé, Lugano a 75. kilométernél várt rám, késő délután terveztem odaérni. Ismét csodálatos idő fogadott, már délelőtt nagy melegben tekertem. Egy Lidl-ben felmartam a szokásos kétszer 1,5 liter ásványvizemet, egy kis kóla és pizza kíséretében. A várva várt tó északi csücskében jó sokat forgolódtam a kereszteződésekben a sztrádák között, mire rátaláltam a tó nyugati partján vezető útra dél körül.


A part elérését egy jóízű ebéddel ünnepeltem. Rekkenő hőség kerekedett délutánra, az egyik kijelzőn 36 fokot láttam, a hűtött vizeim ilyenkor hamar megbuggyannak. Szeretem az olasz bringásokat, mindegyik rendre köszön egy jól irányzott "Ciao"-val. Egy versenybringás fazon mellém érve, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, átnyújtotta a kulacsát egy "Aqua?!" felkiáltással! Jól esett a hideg folyadék, nem győztem megköszönni.




A meleget tovább enyhítve csobbantam is a tóban egy nagyot, kb. fél órát úszkáltam a kellemes vízben. Egy francia pasas érdeklődött az agydinamós kerekem működéséről, így egy kis fizika óra keretében mutattam meg neki az USB átalakítós fekete dobozt. Ezenkívül elmeséltem neki az útvonalam, lelkes amatőr kiejtéssel felsoroltam a tervezett francia hágók neveit, és megmutattam a szintkülönbségeket jelző grafikonomat is. A rácsodálkozáson és mosolygáson kívül a rövid és tömör reakció a következő volt: "You are crazy!" (fordítás: "Őrült vagy!").

Délután 2 felé értem Menaggio városába, ahova a 2010-es túrám során kompoztam át, innen 150 km korábbról ismerős terep következett. Igen magasra kellett felmászni ezután, a Lugano felé vezető út kedvéért átbuktam a tó mellett fekvő hegyecskén. Búcsúzóul még visszatekintettem a pompás tóvidékre, ahol szép villák között, kertek alatt és felett, alagutakban és kikötők mentén hullámvasutaztam. Felfelé menet már a sokadik vízvételezést követtem el, ezen a napon vagy 7-8 liter lecsúszott. Sajnos aranyáron (1 eurókért) jutottam hozzá a fél literes hűsölésekhez, vasárnap csak a bárok voltak nyitva, benzinkút sem akadt. A víz mellett toltam jégkrémeket is, valamint egy pár napja vásárolt, táblányi olvadt Milka csokit is összekanalaztam. A lejtőzést követően újabb tavakba botlottam, majd hosszas alagutas, szerpentines, sziklahasadékos tekergés után fél 5-kor ereszkedtem le Lugano kikötőjébe.

A város egy igazi riviéra, elnyújtott, öblös partvidékével, jachtokkal, hangulatos sétálóutcákkal, pálmafákkal és persze rengeteg turistával. A szokásos fotós kitérők után következett az általam csak Luganói-körnek nevezett félsziget körbetekerése, ami a parton sokkal egyszerűbb és gyorsabb (no és persze szebb), mint felmászni a hegyekbe. A körút során nyugodt és csendes hangulatot árasztottak a kiürült kikötők, elhagyatott villák és a tükörsima tó, miközben a lassan lemenő nap mindent narancssárga színűre festett.

Lugano tóvidékének elhagyása után Monteggio felé kanyarodtam, ahol 2010-ben már kitapasztalt, hangulatos kis kemping felé vettem az irányt. Kis eltévedéssel, este 8 után nem sokkal kanyarodtam be a recepcióra. Az akkor bormámoros bácsi ugyanolyan jókedvűen fogadott mint 3 éve... örült is nekem, amikor bevallottam, hogy visszatérő vendég vagyok. Hazatelefonálás, forró zuhany és elmaradt beszámolóírások után éjfélkor hunytam le a szemem. Azért ilyen későn, mert közben kiderítettem, hogy másnap egész nap szakadni fog az eső egy masszív vihar miatt. Kötelezően választandó pihenőnap következik... a svájci hegyek még várhatnak egy kicsit.

112 km

5 óra 58 perc

19 km/h átlag

48 km/h max

8. nap: Livigno és Bernina, lejtőzés Olaszországban

Szombat reggel ismét korán keltem, hogy átpakoljam és megszárítsam az elázott cuccaimat. Körbeterítettem a sátor környékét ruhákkal, a kemping lakói lestek is hogy mi ez a zsibvásár itt.. :) Amíg száradtak a holmik, hasznosan töltöttem az időt, megírtam egy napi élménybeszámolót, rendet raktam a szárazon maradt csomagjaimban. 11 körül sikerült elindulni, rögtön boltot keresve, hogy feltöltsem készleteimet a két csúcs előtt. Livigno egy óriási síparadicsom, igen sok turistával, ami azt jelenti sajnos, hogy előbb talál az ember sportáruházat, ruhaboltot, mint élelmiszerüzletet. Végül az utolsó kanyarok egyikében találtam is egy boltot, nem is akármilyet: egy konnektor volt a falán! Egyből rá is cuppantottam a telefonom! Bevásárlás után bele is kezdtem a Forcola di Livigno nevű hágóba, 1800 méterről kellett felpedálozni 2315 méterre. Ismét szép időt fogtam ki, a szint is elég komótosan emelkedett. Miután kikopott a növényzet, elém tárult a hegyoldalban vezető, hajtűkanyarmentes peremút, amely egészen a csúcsig vitt. Az egyik kanyarban egy boci pózolt egyet nekem és a kamerának, nem lehetett kihagyni a fotósorozatot, több szögből és különböző távolságokból. Szárítás közben elhagytam az egyik új kesztyűm egy darabját, sajnos minden évben eltűnik valami.. Távozás előtt mindig többször átvizsgálom a parkolóhelyemet, ellenőrzöm a csomagokat, de ennyi holmi és távolság mellett fel kell készülni az ilyenekre. 

Miután elmorzsoltam egy virtuális könnycseppet a kesztyűért, néhány méter múlva már az utolsó, legmeredekebb részen tekertem, majd 3 óra előtt kicsivel begyűjtöttem az újabb trófeát! A Forcola di Livigno hágóút 2315. méterénél örvendeztem a célba érésnek. Több motoros is segítségemre sietett a sajtófotózásban, cserébe én is kattintgattam róluk pár képet.A lejtmenetben szembejött velem egy hatalmas havas hegycsoport, a tátva maradt szám miatt leginkább a szemből érkező muslicák szomorkodhattak. 300-400 méter ereszkedés után gyorsan le is értem a svájci határhoz,  ahol egy kis kitérővel terveztem meghódítani a Bernina-hágót (2330m). Tüstént le is pakoltam mindent a bicikliről, és elrejtettem a csomagokat egy bozótban, csak az értékek maradtak az első táskával. Ezt egyébként elfelejtettem megcsinálni a Stelvio előtt, ahol csak az utolsó kanyarok egyikében esett le, hogy feleslegesen cipeltem fel-le 30 kg csomagot körforgalomban... 

A lábaim egyébként egész jól bírják a tempót, tegnapelőtt nyikorogtak csak kicsit, az 1300 méteres mászás és a Stelvio végén. Igyekszem óvatosan tekerni a hegyen, még mindig elég hosszú út áll előttem, most kezdődik csak a kaland második harmada. A könnyítés után sokkal lendületesebben kapaszkodtam az újabb szerpentineken, melyek most jóval hosszabban tekergőztek, mint a Stelvio, 1-2 óra biztosan lesz oda-vissza, fotózgatással együtt. Felfelé egyre közelebb kerültem a korábban már látott havas hegycsoporthoz, egyre meredekebb út vezetett a magasba. Cserébe olyan kilátást kaptam a délutáni nap meleg, felhőszegény fényében, hogy megint bőven jutott anyag a lencsevégre. Fél 6-ra sikerült felérni a tetőre, ahol meghódítottam az első hegyi szakasz utolsó, 9. hegycsúcsát: a Passo del Bernina hágót 2330 méteren. Örömfotózás és távolba merengés után rögzített felvétellel, jókedvűen szlalomoztam vissza leparkolt csomagjaimhoz.

Felpakolás közben vettem észre, hogy a csomagtartó szerkezet kipattant a helyéről, a sárvédő pálcái és a váz tartotta meg az ebben a szituációban igen komolyan imbolygó csomagrengeteget. Kb. negyed óra alatt visszapattintottam és becsavaroztam mindent, most már újra stabilan feküdt a puttony. Egy jó paradicsomos halkonzervet némi vajas kenyérrel betolva nekiugrottam a lejtmenetnek, melyet már régóta várok: kb. 100 km semmittevős gurulás következik! Ezzel búcsúzom az első hegyi szakasztól, melynek mind a 9 kétezres csúcsán sikeresen túljutottam. Örömmel fogok visszagondolni, erre a majd 500 km-re és a megcsodált hágókra: Flüelapass, Albulapass, Ofenpass, Umbrail Pass, Passo dello Stelvio, Passo Foscagno , Passo Eira, Forcola di Livigno, Passo del Bernina egytől egyig fantasztikus teremtmények.. :) A lejtőzés után egy 120 km-es, többnyire sík szakasz jön majd a Comói-tóval, Lugano riviérára emlékeztető vidékével és tavaival. Jól jönnek már ezek a könnyebb szakaszok, sokat lehet így pihenni, valamint esélyt kapok a felhalmozott hátrány ledolgozására. Erről még eddig nem írtam, de 8 nap alatt sikerült összehozni egy 2 napos lemaradást, amiben kétszer fél nap rossz idő és kétszer fél nap technikai probléma a ludas elsősorban. Este 6-kor még csak 25 km-nél jártam, így nagy elánnal kezdtem meg a lejtőzést.

Sorra repültek el a falvak, jelentek meg majd tűntek el a hegyóriások, a fenyőillat elpárolgott, én pedig Sondrio, majd a Comói-tó felé száguldoztam. 800 méter alá érve rekkenő hőség csapott arcon, mintha szaunába érkeztem volna.. Sajnos a svájci-olasz váltás nemcsak a hőmérsékletben, hanem az utak minőségén és a falvak tisztaságán is látszott. A hőségre reagálva felkaptam 3 liter folyadékot egy Lidl-ben, majd folytattam a gurulást a naplementében, még sötétedés után sem álltam meg. Éreztem a lendületet, bár a lejtő meredeksége sokat csökkent - már tekerni is kellett a tempóért... :) Este 10 és 11 között ünnepeltem az idei 500. kilométert, majd a telefonom LED lámpájával kutattam sátorhelyet egy sötétbe burkolózó útelágazás mellett. Több lugasba benéztem, ám végül egy rét tövében dobtam fel a sátrat, nem messze az országúttól. Nem jutott erőm már beszámolót írni, sokáig nem kellett altatni. Következő napokban irány a tavak vidéke, majd utána jönnek a svájci hegyek!

103 km

5 óra 30 perc

19 km/h átlag

65 km/h max

Location : Address not available

6-7. nap: Egyszer fent, egyszer lent

Lustálkodással és felhőűzéssel telt a csütörtök délelőtt. Ebédidőben estem neki a kb. 15 kilométeres lejtőnek, ami az Ofenpass tetejéről (2149m) egészen Santa Maria Val Müster kicsiny faluig vitt (1375m). A zúzás megörökítéséhez felcsatoltam a sisakomra a fényképező masinámat, és Full HD minőségben rögzítettem minden egyes fűszálat. A faluba érkezve berontottam egy boltba friss gyümölcsért, vízért és sportitalért, felkészülve az újabb bitang hágó, az Umbrail Pass megmászására (2503m). Itt fekszik a Stelvio-hágóút csúcsa is (2758m), ide is fel terveztem kocogni. Egy óriási paradicsomos-halkonzerves-szendvicses-gyümölcsös lakoma után megkezdtem az Umbrail-hágó kanyargós kaptatóit. Hihetetlenül gyorsan emelkedett az út, semmi bemelegítésre nem hagyott lehetőséget. Ekkora, több emeletes szerpentinhalmazzal utoljára a Grimsel-hágón találkoztam tavaly... lenézve az egyik kanyarból 6-7 emeletet (egymás fölött vezető utakat) számoltam össze a fenyvesek közt.Szép idő érkezett délutánra, a tűző napsütés kegyetlen melegét azért enyhítette pár  felhőkupac. Lendületesen nyomtam fölfelé,  szokás szerint zene adta az ütemet, ezúttal is ATB összes költeményét magammal hoztam, beleértve pár friss mixet. 

A pörgős zene igen nagy segítséget nyújt felfelé. Tekerés közben intravénásan toltam magamba a Powerade sportitalt, és fél kiló szőlőt is bepusziltam a kormánytáskából szemezgetve. Nem maradhatott el persze a szokásos "minden kanyarban egy fényképet/videót" életérzés sem, lassan megtöltöm az első 32 gigás memóriakártyámat. Estefelé a nap már bujdosni kezdett a hegyek között, én pedig újabb fennsíkra érkeztem. Több kilométeren keresztül földút is vitt, amit annyira nem szeretett a járművem, de szerencsére viszonylag gyorsan lenyomtam. Mindig azt hiszem, hogy közel a vége, amikor újabb emeletekkel és hajtűkanyarokkal kínál meg a természet, ekkor már 2000 méter fölött zakatoltam. Hirtelen egy mormota testvérpár szaladt át előttem az úton, gyorsan lencsevégre is kaptam az egyik ebet, a másik eliszkolt. A távolban előbukkant a Stelvio-hágó és havas hegycsúcsa is, azonban nyugatról menetrend szerint érkezett az álomba ringató felhőtakaró. A csúcshódítás mindig a délelőtti fényekben a legszebb, így vadkemping lehetőségek feltérképezésébe fogtam. Találtam is egy takaros, vízszintes placcot a sziklás, füves hegyoldalban, ahol sátrat állítottam. A legjobb móka 2000 méter felett vadkempingezni, nem kell elrejtőzni, szabad a rablás az egész vidéken. Szemben gyönyörű kilátás nyílt a völgyre és a szemközt fekvő hegytetőre, amit lassan narancssárga színűvé varázsolt a lenyugvó nap. Ezzel a lendülettel én is álomba szenderültem. Péntek reggel fél 8 körül már buzgó, csúcshódítási lelkesedéssel pakolásztam, majd kisvártatva belecsaptam a hátramaradt néhány kilométerbe. A nap szépen lassan beragyogta a frissen ébredt völgyet, melyet immár igen magasról szemléltem. A gyönyörű időt kihasználva felcsatoltam a másfél méter hosszú, egylábú fotós állványomat és a fénygépemet a bicikli végére, hogy otthon újraélhessem ezeket a szép pillanatokat. Hihetetlen, de még mindig maradt hajtűkanyar, cserébe egyre közelebb került a Stelvio-hágó szájtátós panorámája, havas csúcsaival, és további 300 méter emelkedést tartalmazó szerpentindzsungelével.

Egyszer csak kilaposodott az út, megérkeztem az Umbrail-hágó tetejére, 2503 méterre. Egy kisebb lejtő és egy kiadós ebéd után nyakamba vettem a Stelvio emelkedőjét (2758m). Sűrű volt a forgalom, minden bringás és motoros ide akart feljutni ezen a napon... Az égbe tekerés nyomán pazar kilátást kaptam a vidékre, ahol eddig poroszkáltam felfelé, nem spóroltam a "filmszalaggal". Embertelen, havas magasságokba vitt az út, utoljára Franciaországban a Col de l'Iserán hágón tekertem 2700 méter fölött, még 2011-ben. Nagy lelkesedéssel és örömmámorosan faltam a métereket, eddig ez a szakasz a kalandtúra csúcspontja!!! Kb. 2 óra alatt, délután 1 körül sikerült meghódítani a Stelvio 2758. méterét!
Ez az ötödik 2000 méter feletti hágó idén! Elég sok időt töltöttem fent, ahol igen magasra rúgott az egy négyzetméterre jutó turisták, biciklisek, autók, árusok, éttermek, szerpentinek és persze a természet adta látványosságok száma. Délután 3-kor kezdtem meg a lejtőzést, Bormio városát megcélozva (1200m), ezen a napon még legalább 1 db kétezres vár rám, a Passo Foscagno (2291m). Tenni kellett rendesen a kereket, ugyanis emberi időben javasolt beesnem a Livigno völgyében fekvő kempingbe (1800m). Elhasználtam az összes akkumulátort, kipurcantak az agydinamós USB töltőim, és lemerülőben vannak a készülékeim, így nagyon kell az áram. 1 óra alatt lezúztam több tucat hajtűkanyart, átrongyoltam egy heves zivataron, majd délután négykor nekiveselkedtem a Foscagno-hágónak.

Innen még 40 hosszú kilométer Livigno, így toltam is neki, ahogy egy hegyi időfutamon kell, 8-10 km/h átlagsebességet csiholtam ki a megpakolt drótszamárból. A hágót elneveztem Vihar-hegynek, ugyanis egész végig esett az eső, hol csöpörgött, hol szakadt, de a távolban persze mindenhol kék ég fénylett. Csak az elvetemült égszakadás-földindulás állított meg néhány alkalommal, egyébként esőöltönyben adtam a pedálnak az iramot. 3 óra alatt sikerült megmászni ezt a viharos szörnyeteget, a Passo Foscagno-t (2291m), méltó jutalmam pedig az lett, hogy megint leszakadt az ég.. 

Néhány fotó után fejvesztve menekültem a csúcsról, egyenesen bele a dörgő, villámló esőfüggönybe... A lejtmenetben rommá áztam, pattogtak a cseppek rajtam, a cipőmben hömpölygött a víz, közben próbáltam egyenesben tartani a kormányt, mire nagy nehezen átjutottam az égzendülésen... Nem semmi élmény volt, eddig a túra mélypontja az elmúlt 3 órás mászással együtt. Nem számítottam erre a délelőtti csodaszakasz után, de ezen is túl kell lendülni. A megpróbáltatások után, este 8 felé már lejtőt vártam, hát a kis nedves gurulgatás után kaptam az arcomba még egy csúcsot, az Eira-hágót (2208m). Utolsó erőből ezt is lenyomva, végre levánszoroghattam Livigno város elnyújtott völgyébe (1800m), amit a vihar utolsó sötétkék láncolatai és a lemenő nap által sárgán megvilágított, oszladozó felhőhalmazai festettek meg bizarr kontrasztban. Ázott kutyaként huppantam a sátorba este 9-kor, majd a ruhák kiteregetése után nyugovóra tértem. A következő napon két utolsó monstrummal (Forcola di Livigno - 2315m és Passo del Bernina - 2330m) zárul a túra első hegyi szakasza, összesen 9 db kétezres hágóval és életre szóló élményekkel!

91 km

7 óra 12 perc

13 km/h átlag

65 km/h max

Location : Address not available

4-5. nap: Keréktortúra és dupla hágóhódítás

Lelkesen ébredtem kedden, egyből kipattantam a sátorból fél 8 körül. A szokásos indulási ceremónián túl (bepakolás, felszerelkezés) egy dupla külső gumicsere is a tervek között szerepelt. Ekkor még nem sejtettem, mekkora tortúra vár rám... Gyorsan bedobtam pár almás-áfonyás müzliszeletet, majd nekiestem a gépnek. Fejre állít, levegőt kiereszt, (innentől duplán számít): kereket kilazít - majd kivesz, régi külső gumit lehámoz, belső gumit kivesz, új külsőt félig felhelyez, belsőt behelyez - majd elegyenget, új külsőt bepattint, kereket visszatesz - majd felpumpál, ezután fékpofáktól egyenlő távolságra kereket beállít - majd rögzít. Egyszerű mint a pofon. No de az igazi pofonok menet közben érhetik az embert... Nagyon feszes volt az új külső, igen nehezen lehetett felpattintani a felnire, törtek rendesen a műanyag gumileszedő segédeszközök, melyek ezzel a lendülettel ki is hasították az eredeti belsőket. Sebaj,  úgyis van 4 tartalék. Következett a második felvonás. Ezután pumpálás közben eldurrant a hátsó belső, kilógott a külső alól, és becsípődött. Sebaj, úgyis van 2 tartalék. Harmadik felvonás. Erre a hátsó gumi reakciója: DURR..! A fél kemping felkapta a fejét.. :)  Oké, viszont már csak 1 tartalék belső maradt. Ha ez is eldurran, akkor kampec... szakmai nyelven NO GO. A negyedik felvonásban művészi módon hámoztam be az új belsőt, figyelve minden simításra, és lám kibírta 8 bar nyomásig. A fenti történet bő 2 órán át tartott....ezzel el is ment a fél délelőtt. Sietve összepakoltam, majd a kempingtől elbúcsúzva nyakamba vettem az Albula-hágóutat. Filisur faluból, 1000 méterről kellett felharcolni a járgányt 2300 méterre, nagyon hosszasan: 24 kilométeren át.

Megint tűző napsütésben, igen melegben kezdtem, de a kezdeti lendület egy jó kis zenei aláfestéssel szinte röpített felfelé. 5 km után megálltam volna reggelizni, de szörnyülködve vettem észre, hogy hiányzik a bukósisakom. Emelkedőn a csomagra szoktam rögzíteni, ami ezúttal nyilvánvalóan elmaradt. Rövid mérlegelés után lerongyoltam a kempingbe, ezzel 10 felesleges kilométert hajítottam ki elegánsan az ablakon.. Sebaj, a lényeg, hogy meglett a sisak, fontos eszköz. Akkor tiszta lappal, egy vaskos tízórai után, újra nekiestem a hegynek. Kicsit mérgesen tapostam, így az első 5 km-t 35 perc helyett 20 perc alatt nyomtam le másodszor.. :) Rekkenő hőségben pipáltam ki sorra hajtűkanyarokat, egyre mélyülő völgy mentén. Óriási sziklahasadékok és beláthatatlan mélységű szakadékok következtek, csak ámultam, bámultam a természet csodáin. Meg azon is, hogy rendre világűri magasságokba mutatott a látótávolságon belüli útszakasz. Sokféle fazon jött szembe, a legérdekesebb egy rocker kinézetű srác egy babakocsival, és benne egy 3 éves kissráccal. Lazán a semmi közepén szlalomoztak a szerpentineken. Remélem, nem lopta valahol a gyerkőcöt... :)

Közben eljött az ebédidő, egy hídról ebédeltem láblógatva. Egyszer csak beesett a patakba egy csomag szalámi. Kacifántos módon kellett lemásznom érte, egy motoros nézett is bambán, amikor a semmiből visszatarzankodtam a hídra... :) Délután gyülekeztek a felhők, hadrendben kezdtek szürkülni. Ettől még a táj továbbra is lélegzetelállító volt, feljebb a svájci vonat kacskaringózott, szebbnél szebb viaduktokon.Sajnos később eleredt az eső, mi több, szakadni kezdett, így egy pár méteres alagútban húztam meg magam a fenyvesek közt. A helyi bringásokat nem zavarta a csapadék, én nem szerettem volna vizes ruhák közt aludni éjjel. Az új rejtekhelyemen visszhangzott a hangom, amit kihasználva a helyzetet ki is eresztettem néhány dalrészlet formájában, vicces volt. Felerősítve egész vállalható.. :) Miután elállt az eső, tovább ügettem a kaptatókon... 

A hegyek sajnos felhőköntösbe burkolóztak, látszott a következő zuhatag... Nemsokára újra szakadni kezdett, fedezékbe is vonultam egy fenyődzsungelbe 5 óra körül, 8 km-rel a csúcs előtt. A műholdképeket megvizsgálva úgy döntöttem, hogy tábort kiáltok, és korán reggel folytatom a mókát...Másnap reggel fél hétkor már a sátor körül sürögtem-forogtam, miközben a felkelő nap a szemben ágaskodó hegymamlaszokat ébresztgette.. Fél 8-kor már toltam is a szekeret egyenesen a csúcs felé, szuper időben. Egy kisebb, hegykerítéssel körbezárt, apró tóval díszített fennsíkra érkeztem... Annyira nem tudtam betelni a látvánnyal, hogy egy órát töltöttem az utókornak szánt képkockákkal. Lassan, de biztosan közeledtem a cél felé, közben kíváncsiskodó turistákkal beszélgettem, majd végül rákanyarodtam az utolsó méterekre. Az eddig alulról látott csúcsok most közeli, félelmetesen nagy hegyekként figyelték minden pedálfordulatom.

Megint beborult kicsit... morcos leszek, ha minden csúcshódításnál vadászni kell majd a kék eget.. Nagy lendülettel gurultam át a csúcson, a 2315 méteres Albula hágón, amely az idei második masszívum!A kötelező fotózás és sajtókonferencia után lezúztam a völgybe, Zernez felé véve az irányt. Itt újabb hágó kezdődik majd, 1400 méterről fogom meghódítani a 2149 méteres Ofenpass nevű hágóutat. A civilizációt kihasználva feltöltöttem a legfrissebb beszámolót, vettem ki pénzt, majd kifosztottam a helyi élelmiszerüzletet, felkészülve a további hegyláncolatra. A csúnya esőfelhőket látva betakartam a bicajt, esőálló fóliával. Délután 3-kor kezdtem meg az Ofen-hágóutat, ami nem kímélt, egyből az égbe vittek az emelkedők a hegy oldalában. Később ajándékba kaptam pár lejtőt, majd enyhébb meredekségű kanyarok következtek. A várva várt eső is tiszteletét tette, most nem igazán érdekelt, nyomtam neki keményen. A háttérben sütött azért a nap, így szivárvány lett a jutalmam, szinte az orrom előtt. Ezzel a lendülettel léptem be a Svájci Nemzeti Park területére, amely egy gyönyörű, közepes hegyekkel, hosszúkás fenyvesekkel dúsított, érintetlen terület. Az emelkedőket meglepően könnyedén leküzdve, este 7 felé értem fel az idei harmadik csúcsra, a 2149 méteres Ofen-hágóra. A felhők oszladozni kezdtek, de a következő völgyet esőfüggöny homályosította, így erre a napra be is fejeztem a kalandozást. Elvégre a csúcson kell abbahagyni... :)

86 km
6 óra 32 perc
13 km/h átlag
69 km/h max

Location : Address not available

3. nap: Flüelapass és a biciklidoktor

Hétfő reggel arra ébredtem, hogy a hasamra sütött a nap... :) szinte égette a sátor oldalfalát. Ezzel nem lehetett vitatkozni, így kikecmeregtem a búvóhelyemről, majd elkezdtem visszapakolni a cuccaimat a hajtűkanyarba, ami mintegy 5 méterrel feljebb feküdt. Elég sokat szöszöltem, csak 10 óra után sikerült folytatnom az elvetemült mászást a Flüela-hágó aszfaltcsíkjain. Sorra jöttek a kanyarok, szemben pedig egy tekintélyes, sziklás hegy nézett rám mogorván, szerencsére nem kereszteztük egymás útját. 1600 méterről 11 kőkemény kilométer várt a csúcsig (2383 méterig), majd még egy tucat Davos-ig. Majdnem elfelejtettem reggelizni, gyorsan be is toltam a szokásos szendvicskombinációt egy kis gyümölccsel, sajnos szinte az utolsó tartalékokból. Eltelt gyakorlatilag másfél nap, és nem találkoztam nagybevásárlásra alkalmas bolttal. Szerencsére van bőven fehérje/vitaminporom, amiből egy adag szinte teljes tápértékű étkezésnek felel meg. Persze nem helyettesíti az igazi lakomát, de kiegészítésnek tökéletes. Davos-ban terveztem amúgy csapni egy nagyobb beszerzést. Közben szépen lassan kezdtek kikopni a fenyvesek, ezzel el is tűntek a jól kihasznált árnyéklehetőségeim. Már megint 30 fokot kaptam az orcámba, amit az 5-8 km/h sebességgel összehozott hangyalábszárnyi menetszél sem enyhített...  Féltem, hogy elolvadok, szóval locsoltam magam rendesen, kaptam is hozzá kisebb-nagyobb vízeséseket.


A célhoz egyre közeledve, havas csúcsok mutatták meg magukat, nem győztem megint kattogtatni a pillanatmegörökítő rendszereimet. Többször hittem már, hogy végre felértem, azonban újabb és újabb, égbe vezető utakkal találkoztam. Cserébe akkora völgyet, majd gyönyörű hegyekkel körbezárt fennsíkot építettem ki magamnak, hogy öröm volt nézni. 3 óra felé végre szembejött velem az áhított tábla: "Flüelapass 2389 m", jessz! Nagyon jó érzéssel töltött el az idei első csúcshódítás, 180 kilométert másztam érte, a vége igen nehézre sikeredett... Egy gyors sajtófotózás és egy örömjégkrém után nyakamba vettem a lejtőt, irány Davos, 1500 méteren.

Közben beborult, potyogott az eső vagy talán jég... pattogott a szemüvegemen és a karomon. Nem volt kellemes 50-60 km/h mellett... Kicsit óvatosabban vettem a kanyarokat, ugyanis féltettem a külső gumit. Még nem mertem megírni, de szinte teljesen elhasználódtak. Otthon még minden rendben volt, itt viszont 200 km málhás menet után előbukkantak az apokalipszist jelző csíkok. Davos-i napsütésbe érve, délután 4 körül elsődleges célként egy bringaszerviz felkutatását tűztem ki. Nagyon kedves arcokat találtam, angolul-németül vegyesen diskuráltunk. Kaptam is egy pár szuper Schwalbe Marathon túragumit, 100 frankért (otthon is hasonló áron lehet beszerezni). Rákérdeztem egy másik problémára is, ekkor még nem gondoltam, hogy mekkora lavinát fogok elindítani. Hegyi sebességi fokozatban fura zajt hallottam a váltó környékéről, a tavalyi váltótörés után pedig a legkisebb illetlen hang is probléma lehet. Mint kiderült, a nagy erőkifejtést igénylő, málhás hegymenettől teljesen megnyúlt az otthon még hibátlanul működő láncom, további nyúlás esetén pedig megszűnt volna a pontos illeszkedés a fogaskerekekkel. Ez egyébként egyenlő a hajtás elpatkolásával... ami furcsa, mert újonnan került be a lánc pár hónapja, csak sajnos nem a minőségi kategóriából.. Több mint egy órát morfondíroztunk, méricskéltünk, tanakodtunk, hogy mi legyen: 1. Folytassam az utat, és megvárjam, mi történik 2. Kivegyünk egy-két láncszemet 3. Cseréljünk láncot, azzal a veszéllyel, hogy nem lesz teljesen kompatibilis a fogaskerekekkel. Végül a 3. opció mellett döntöttünk, szerencsére pont volt passzoló Shimano láncszerkezet, amit végül be is műtöttünk. A hadművelet újabb 50 frankba került, de a tavalyi esetből tanulva nem kockáztatok, hosszú még az út. Nem győztem megköszönni a srácoknak a gyors javítást, remek kis szervizük van. A nagybevásárlással együtt majdnem 3 órát töltöttem itt, ezzel annyi is lett a napnak. Pláne, hogy a kiszemelt Albula-hágó esőfüggönyben állt a közeli távolban. Így hát este 7 felé kempingvadászatba kezdtem, mintegy 20-30 km-re találtam is egyet. Elég volt már a vadvízi fürdésből vagy a pályaudvarra besurranva elvégzett tisztálkodásból. Utóbbi idei találmány egyébként... csoda, hogy eddig nem jöttem rá erre a lehetőségre :) Sietve indultam neki a lejtmenetnek, hogy beérjek a kempingbe emberi időben.

Vad, szlalomokkal tarkított időfutam következett, egészen 1000 méterig. Közben gomolyogtak a felhők rendesen, a következő falvakban pocsolyák jelezték az eső látogatását. Betévedtem egy 100 méteres alagútba , amiről hosszas sötétség után derült ki, hogy 2,2 kilométeres. Nem volt finom, pláne, hogy utána egy 200 méteres mászás várt. Ezt nem kívánom senkinek nap végére. Szerencsére gyorsan lenyomtam, a völgybe lezakatolva pedig megtaláltam a rejtett kis kempinget. Egy forró zuhannyal és korai fekvéssel nyugtáztam a napot. Másnap reggel korai ébredést tűztem ki a dupla kerékcsere és a bitang hágó miatt. Megint 2000 méter fölé mászom, izgalmas lesz!

64 km

3 óra 50 perc
17 km/h átlag
62 km/h max

Location : Resgia, 7524 Zuoz,

2. nap: Tekergés az Inn-folyó mentén, az első hágó kezdete

Cseppet sem zavart éjjel a folyó zubogása. Olyannyira nem, hogy naplóírás közben elaludtam, fél 9 körül.. :) Mindig ilyen az első nap, kevés alvás és 100 km után sok lenne már a jóból.. Cserébe viszont már reggel 8 előtt kipattantam az ágyból, és megírtam az 1. nap eseményeit. Kikecmeregve a sátorból, szép napsütés fogadott, szinte pompázott a fényben az érintetlen kis erdő. A sátram a folyó parti szikláitól csak pár méterre feküdt, festői vadkempinget alkottam ezúttal! :) Egy gyors pakolás után nyakamba vettem a bicikliutat, közben árgus szemekkel víz után lestem, ugyanis elfogyott a folyadékom. Továbbra is tilos volt az országútra hajtani, így a tegnapinál nagyobb (és feleslegesebb) hullámvasútba kezdtem. Sorra előzgettek a bringások, nem nagyon pattoghattam ellene ekkora málhával. Két öregúrhoz csapódtam, akik németül-angolul faggattak a kilétemről és az utamról. Kisvártatva az egyik úr ilyet szól: "Szép idő van". Később elárulta, hogy a nagybácsija veszprémi. Egy-két óra után sem találtam vizet, a bicikliút árkon-bokron vitt, teljesen elválasztva a civilizációtól. Egyszer csak véget ért végre, visszatérhettem az országútra, ahol rögtön szembejött velem egy fogadó. Kaptam is 2x fél liter vizet aranyáron, de jófej volt a srác, adott egy üres 2 literes üveget, és megmutatta hozzá a csapot is.. :)

Nem kellett sok idő, elérkeztem a svájci határhoz. Tavaly pont ugyanide lyukadtam ki a Resia-hágó megmászása után, ismerős volt a terep. Váltottam frankot, majd jó alaposan beebédeltem: sajtos-szalámis-párizsis szendvicset toltam paradicsommal, hagymás chips-szel, és fél liter kólával :)  Kell a kalória... Tegnaphoz hasonlóan rekkenő hőségben, 30 fokban folytattam a zúzást az Inn-folyó völgyében. Olyan meleg lett, hogy pár kútba be kellett dugnom a fejem hűsítés céljából. Egy osztrák arc meg is jegyezte, hogy igen kellemes lehetett.. azt persze nem tudta, hogy közben kétszer lefejeltem a csapot alulról.. Van itt egyébként egy kis átfedés a tavalyi úttal, de másodszorra is tátott szájjal figyeltem a véget nem érő, sziklás szakadékokat, az Inn-folyó vad vízeséseit, a sűrű fenyvesekkel dúsított, ormótlan nagy hegyeket és az égbe épített viaduktokat. Ezt a hullámvasutat már jobban élveztem, bár akadt néhány elvetemült emelkedő... Az időjárás-előrejelzés több zivatart mondott mára, a legnagyobb természetesen a fejem fölött haladt el. Nagy részét a ma kegyelmet nem ismerő nap szétégette, de így is elég volt egy kis hideg szellőhöz és rövid zuhogáshoz, ami eszméletlenül jól esett.

Egy óra múlva ismét ugyanúgy tűzött a nap, de a messzi távolban továbbra is sötétebb felhők gyülekeztek. Ittam rendesen egész nap, de mivel a boltok nagy része zárva van vasárnap, így egyéb vízforrásokhoz folyamodtam, pl. vízesés :) A vasárnapi zárvatartás és a boltok hiánya azt eredményezi majd, hogy a Flüelapass nevű emelkedőt már csak az utolsó kajatartalékaimból tudom meghágni. Cserébe igen könnyű, több kilóval kevesebb lesz a csomag. Majd Davosba érve tankolok az Albula-hágó előtt. Délután-este erőteljes holtponttal küzdöttem, melyen a véletlenszerűen előbukkanó csokik és müzliszeletek sem segítettek. Toltam is egy nagy adag fehérjeport (2,2 kilót hoztam magammal, nem vagyok normális), ami már segített. A porban több izomépítő és- regeneráló anyag van, igy sokat segít a túrán. Este még egy utolsó lendülettel felkapaszkodtam a Flüelapass agyatlanul meredek emelkedőire, egészen 1600 méterig sikerült feltalicskázni. Hosszú évek egyik legviccesebb vadkemping helyén pihenek, a szalagkorláton túl, a hajtűkanyart biztosító felüljáró alatt húztam meg magam. Hétfőn befejezem a hágót, és remélem elcsípem az Albulapass csúcsát is ugyanezen a napon! Meglátjuk.

71 km
4 óra 40 perc
15 km/h átlag
51 km/h max

1. nap: Felkészülés a hegyóriások előtt

Kellemes bemelegítésen vagyok túl, de kezdjük az elején. 21:10-kor indult a vonatom a Keleti pályaudvarról, ennek megfelelően már negyed 9-kor taxiba pattantam a szokásos csomagmennyiséggel, aminek szokás szerint nem örült a sofőr. Drága anyukám már a pályaudvaron várt, nem találkoztunk a héten, így kikísért egy rövid búcsúzkodás erejéig. Kaptam tőle egy kis elemózsiát az útra (túrós, meggyes sütit, 4 db barackot). Elkövettem azt a hibát, hogy nem váltottam helyjegyet, így végig kellett szaladni a vonaton, mire találtam egy üres kabint. Heves integetések közepette kigördült a szerelvény.. irány Salzburg, ahol hajnali fél négykor egy újabb vonat vár, a végállomás pedig: Innsbruck. Egy kedves, fiatal győri párral hozott össze az élet. Olyan jót beszélgettünk, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Csak az álmosság tompította a jókedvet, párszor beleásítottunk egymás vagy saját mondatainkba. Győr után kihasználva, hogy enyém lett a kabin, 3 széken elnyúlva aludtam egy nagyot. Ez egészen addig tartott, amíg a határra érkezve az új kalauz üvöltve villanyt kapcsolt... Jöttek, mentek az utazótársak, de azért tudtam aludni fél órákat. Sikeres átszállás után Innsbruck felé kanyarodtunk, a felkelő nap gyönyörűen bevilágította a hegyeket-völgyeket, melyek között kacskaringóztunk.Igen kényelmetlenül ültem, valahogy nem rám szabták ezt a széket. Az összes lehetséges alvási pozíciót kipróbáltam (a denevérlógást leszámítva), sajnos kevesebb sikerrel. Kicsit nyúzottan, de időben megérkeztem Innsbruck városába 8:40-kor, csudálatos idő, tűző napsütés fogadott. Lecuccolás után következett a technika óra: romjaiból építettem újra össze a biciklit. A kerekek, a pedál, a kormány, a szarvak, a nyereg, a csomagtartó mind a helyükre kerültek. Még egy kis vezeték toldozgatás is belefért, az első kerékben működő, agydinamós USB töltőm végre teljes körűen tolja be az áramot a telefonjaimba.. A csomag ismételten nagyon nehéz lett, szörnyülködtem is, hogy hogyan fogom ezt megtekerni.


Idén teljesen rugalmas az útvonalterv, a tavalyi évvel ellentétben nincs nálam részletes út-város lista, ahogy GPS készülék sem, a mobilon persze ott pihen a Google Maps... amit nem félek használni a papír alapú térkép mellett :) Nagyjából egyébként megjegyeztem a városokat, hágókat, de egy ilyen hosszú útra nem szabad tervezni, ez a kalandtúra szépsége.. Ahogy az is, hogy ilyenkor egy nagyvárosból alig tudok kitalálni.. néhány felesleges kanyar és kilométer után, Innsbrucktól elköszönve, be is vetettem magam az első emelkedőn.
500-ról 2200 métere kell felmászni az első szakaszon, ami egy elnyújtott hosszabb etap, egyenletes szintemelkedéssel. Így terveztem bemelegíteni az előttem tornyosuló királyhágók meghódítására. Egyébként sosem kezdtem még ekkora emelkedővel, így óvatosan lépkedtem a pedálokon, hosszú időre kell beosztanom az energiámat. Az Inn-folyó völgyében hullámvasutaztam, bitang hegyóriások között. Sziklás csúcsaik olyan magasan pihentek, hogy tekernem kellett rendesen a nyakam, hogy farkasszemet nézhessek velük. Rekkenő hőség kerekedett, délutánra 30 fokban tapostam a kilométereket. Többször megálltam pihenni, kaját pusztítani, folyadékot beszerezni. Kb. 6-7 litert sikerült meginnom. Szerencsére a meredekebb emelkedők mellé több hűsítő lejtőt is kaptam, ahol tudtam pihenni gurulás közben is. A 100. km környékén, este 7 körül a táblák szigorúan leparancsoltak a főútról, faluvégre, bicikliútra kényszerültem. Már fáradtnak is éreztem magam, estefelé elég nagy lett a szintemelkedés, egyre közeledem az igazi nagy hegyek közé. Egy elhagyatott erdőbe kanyarodtam be vadkemping keresése céljából. Végül közvetlenül a zubogó Inn-folyó partján, egy tisztáson hajtottam álomra a fejem, gondolatban a másnapi 2200 méteres hágóra készülve.

107 km
5 óra 48 perc
átlag 19 km/h
max. 55 km/h



Location : Oberinntal Landesstraße 84-180, 6531,