9. nap: You are crazy!

9 körül ébredtem a mezőn, kicsit fáradtan, de annál nagyobb lelkesedéssel. Igyekezve a tavakhoz 10 órakor már folytattam is a lejtőzést a Comói-tó felé, Lugano a 75. kilométernél várt rám, késő délután terveztem odaérni. Ismét csodálatos idő fogadott, már délelőtt nagy melegben tekertem. Egy Lidl-ben felmartam a szokásos kétszer 1,5 liter ásványvizemet, egy kis kóla és pizza kíséretében. A várva várt tó északi csücskében jó sokat forgolódtam a kereszteződésekben a sztrádák között, mire rátaláltam a tó nyugati partján vezető útra dél körül.


A part elérését egy jóízű ebéddel ünnepeltem. Rekkenő hőség kerekedett délutánra, az egyik kijelzőn 36 fokot láttam, a hűtött vizeim ilyenkor hamar megbuggyannak. Szeretem az olasz bringásokat, mindegyik rendre köszön egy jól irányzott "Ciao"-val. Egy versenybringás fazon mellém érve, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, átnyújtotta a kulacsát egy "Aqua?!" felkiáltással! Jól esett a hideg folyadék, nem győztem megköszönni.




A meleget tovább enyhítve csobbantam is a tóban egy nagyot, kb. fél órát úszkáltam a kellemes vízben. Egy francia pasas érdeklődött az agydinamós kerekem működéséről, így egy kis fizika óra keretében mutattam meg neki az USB átalakítós fekete dobozt. Ezenkívül elmeséltem neki az útvonalam, lelkes amatőr kiejtéssel felsoroltam a tervezett francia hágók neveit, és megmutattam a szintkülönbségeket jelző grafikonomat is. A rácsodálkozáson és mosolygáson kívül a rövid és tömör reakció a következő volt: "You are crazy!" (fordítás: "Őrült vagy!").

Délután 2 felé értem Menaggio városába, ahova a 2010-es túrám során kompoztam át, innen 150 km korábbról ismerős terep következett. Igen magasra kellett felmászni ezután, a Lugano felé vezető út kedvéért átbuktam a tó mellett fekvő hegyecskén. Búcsúzóul még visszatekintettem a pompás tóvidékre, ahol szép villák között, kertek alatt és felett, alagutakban és kikötők mentén hullámvasutaztam. Felfelé menet már a sokadik vízvételezést követtem el, ezen a napon vagy 7-8 liter lecsúszott. Sajnos aranyáron (1 eurókért) jutottam hozzá a fél literes hűsölésekhez, vasárnap csak a bárok voltak nyitva, benzinkút sem akadt. A víz mellett toltam jégkrémeket is, valamint egy pár napja vásárolt, táblányi olvadt Milka csokit is összekanalaztam. A lejtőzést követően újabb tavakba botlottam, majd hosszas alagutas, szerpentines, sziklahasadékos tekergés után fél 5-kor ereszkedtem le Lugano kikötőjébe.

A város egy igazi riviéra, elnyújtott, öblös partvidékével, jachtokkal, hangulatos sétálóutcákkal, pálmafákkal és persze rengeteg turistával. A szokásos fotós kitérők után következett az általam csak Luganói-körnek nevezett félsziget körbetekerése, ami a parton sokkal egyszerűbb és gyorsabb (no és persze szebb), mint felmászni a hegyekbe. A körút során nyugodt és csendes hangulatot árasztottak a kiürült kikötők, elhagyatott villák és a tükörsima tó, miközben a lassan lemenő nap mindent narancssárga színűre festett.

Lugano tóvidékének elhagyása után Monteggio felé kanyarodtam, ahol 2010-ben már kitapasztalt, hangulatos kis kemping felé vettem az irányt. Kis eltévedéssel, este 8 után nem sokkal kanyarodtam be a recepcióra. Az akkor bormámoros bácsi ugyanolyan jókedvűen fogadott mint 3 éve... örült is nekem, amikor bevallottam, hogy visszatérő vendég vagyok. Hazatelefonálás, forró zuhany és elmaradt beszámolóírások után éjfélkor hunytam le a szemem. Azért ilyen későn, mert közben kiderítettem, hogy másnap egész nap szakadni fog az eső egy masszív vihar miatt. Kötelezően választandó pihenőnap következik... a svájci hegyek még várhatnak egy kicsit.

112 km

5 óra 58 perc

19 km/h átlag

48 km/h max

8. nap: Livigno és Bernina, lejtőzés Olaszországban

Szombat reggel ismét korán keltem, hogy átpakoljam és megszárítsam az elázott cuccaimat. Körbeterítettem a sátor környékét ruhákkal, a kemping lakói lestek is hogy mi ez a zsibvásár itt.. :) Amíg száradtak a holmik, hasznosan töltöttem az időt, megírtam egy napi élménybeszámolót, rendet raktam a szárazon maradt csomagjaimban. 11 körül sikerült elindulni, rögtön boltot keresve, hogy feltöltsem készleteimet a két csúcs előtt. Livigno egy óriási síparadicsom, igen sok turistával, ami azt jelenti sajnos, hogy előbb talál az ember sportáruházat, ruhaboltot, mint élelmiszerüzletet. Végül az utolsó kanyarok egyikében találtam is egy boltot, nem is akármilyet: egy konnektor volt a falán! Egyből rá is cuppantottam a telefonom! Bevásárlás után bele is kezdtem a Forcola di Livigno nevű hágóba, 1800 méterről kellett felpedálozni 2315 méterre. Ismét szép időt fogtam ki, a szint is elég komótosan emelkedett. Miután kikopott a növényzet, elém tárult a hegyoldalban vezető, hajtűkanyarmentes peremút, amely egészen a csúcsig vitt. Az egyik kanyarban egy boci pózolt egyet nekem és a kamerának, nem lehetett kihagyni a fotósorozatot, több szögből és különböző távolságokból. Szárítás közben elhagytam az egyik új kesztyűm egy darabját, sajnos minden évben eltűnik valami.. Távozás előtt mindig többször átvizsgálom a parkolóhelyemet, ellenőrzöm a csomagokat, de ennyi holmi és távolság mellett fel kell készülni az ilyenekre. 

Miután elmorzsoltam egy virtuális könnycseppet a kesztyűért, néhány méter múlva már az utolsó, legmeredekebb részen tekertem, majd 3 óra előtt kicsivel begyűjtöttem az újabb trófeát! A Forcola di Livigno hágóút 2315. méterénél örvendeztem a célba érésnek. Több motoros is segítségemre sietett a sajtófotózásban, cserébe én is kattintgattam róluk pár képet.A lejtmenetben szembejött velem egy hatalmas havas hegycsoport, a tátva maradt szám miatt leginkább a szemből érkező muslicák szomorkodhattak. 300-400 méter ereszkedés után gyorsan le is értem a svájci határhoz,  ahol egy kis kitérővel terveztem meghódítani a Bernina-hágót (2330m). Tüstént le is pakoltam mindent a bicikliről, és elrejtettem a csomagokat egy bozótban, csak az értékek maradtak az első táskával. Ezt egyébként elfelejtettem megcsinálni a Stelvio előtt, ahol csak az utolsó kanyarok egyikében esett le, hogy feleslegesen cipeltem fel-le 30 kg csomagot körforgalomban... 

A lábaim egyébként egész jól bírják a tempót, tegnapelőtt nyikorogtak csak kicsit, az 1300 méteres mászás és a Stelvio végén. Igyekszem óvatosan tekerni a hegyen, még mindig elég hosszú út áll előttem, most kezdődik csak a kaland második harmada. A könnyítés után sokkal lendületesebben kapaszkodtam az újabb szerpentineken, melyek most jóval hosszabban tekergőztek, mint a Stelvio, 1-2 óra biztosan lesz oda-vissza, fotózgatással együtt. Felfelé egyre közelebb kerültem a korábban már látott havas hegycsoporthoz, egyre meredekebb út vezetett a magasba. Cserébe olyan kilátást kaptam a délutáni nap meleg, felhőszegény fényében, hogy megint bőven jutott anyag a lencsevégre. Fél 6-ra sikerült felérni a tetőre, ahol meghódítottam az első hegyi szakasz utolsó, 9. hegycsúcsát: a Passo del Bernina hágót 2330 méteren. Örömfotózás és távolba merengés után rögzített felvétellel, jókedvűen szlalomoztam vissza leparkolt csomagjaimhoz.

Felpakolás közben vettem észre, hogy a csomagtartó szerkezet kipattant a helyéről, a sárvédő pálcái és a váz tartotta meg az ebben a szituációban igen komolyan imbolygó csomagrengeteget. Kb. negyed óra alatt visszapattintottam és becsavaroztam mindent, most már újra stabilan feküdt a puttony. Egy jó paradicsomos halkonzervet némi vajas kenyérrel betolva nekiugrottam a lejtmenetnek, melyet már régóta várok: kb. 100 km semmittevős gurulás következik! Ezzel búcsúzom az első hegyi szakasztól, melynek mind a 9 kétezres csúcsán sikeresen túljutottam. Örömmel fogok visszagondolni, erre a majd 500 km-re és a megcsodált hágókra: Flüelapass, Albulapass, Ofenpass, Umbrail Pass, Passo dello Stelvio, Passo Foscagno , Passo Eira, Forcola di Livigno, Passo del Bernina egytől egyig fantasztikus teremtmények.. :) A lejtőzés után egy 120 km-es, többnyire sík szakasz jön majd a Comói-tóval, Lugano riviérára emlékeztető vidékével és tavaival. Jól jönnek már ezek a könnyebb szakaszok, sokat lehet így pihenni, valamint esélyt kapok a felhalmozott hátrány ledolgozására. Erről még eddig nem írtam, de 8 nap alatt sikerült összehozni egy 2 napos lemaradást, amiben kétszer fél nap rossz idő és kétszer fél nap technikai probléma a ludas elsősorban. Este 6-kor még csak 25 km-nél jártam, így nagy elánnal kezdtem meg a lejtőzést.

Sorra repültek el a falvak, jelentek meg majd tűntek el a hegyóriások, a fenyőillat elpárolgott, én pedig Sondrio, majd a Comói-tó felé száguldoztam. 800 méter alá érve rekkenő hőség csapott arcon, mintha szaunába érkeztem volna.. Sajnos a svájci-olasz váltás nemcsak a hőmérsékletben, hanem az utak minőségén és a falvak tisztaságán is látszott. A hőségre reagálva felkaptam 3 liter folyadékot egy Lidl-ben, majd folytattam a gurulást a naplementében, még sötétedés után sem álltam meg. Éreztem a lendületet, bár a lejtő meredeksége sokat csökkent - már tekerni is kellett a tempóért... :) Este 10 és 11 között ünnepeltem az idei 500. kilométert, majd a telefonom LED lámpájával kutattam sátorhelyet egy sötétbe burkolózó útelágazás mellett. Több lugasba benéztem, ám végül egy rét tövében dobtam fel a sátrat, nem messze az országúttól. Nem jutott erőm már beszámolót írni, sokáig nem kellett altatni. Következő napokban irány a tavak vidéke, majd utána jönnek a svájci hegyek!

103 km

5 óra 30 perc

19 km/h átlag

65 km/h max

Location : Address not available

6-7. nap: Egyszer fent, egyszer lent

Lustálkodással és felhőűzéssel telt a csütörtök délelőtt. Ebédidőben estem neki a kb. 15 kilométeres lejtőnek, ami az Ofenpass tetejéről (2149m) egészen Santa Maria Val Müster kicsiny faluig vitt (1375m). A zúzás megörökítéséhez felcsatoltam a sisakomra a fényképező masinámat, és Full HD minőségben rögzítettem minden egyes fűszálat. A faluba érkezve berontottam egy boltba friss gyümölcsért, vízért és sportitalért, felkészülve az újabb bitang hágó, az Umbrail Pass megmászására (2503m). Itt fekszik a Stelvio-hágóút csúcsa is (2758m), ide is fel terveztem kocogni. Egy óriási paradicsomos-halkonzerves-szendvicses-gyümölcsös lakoma után megkezdtem az Umbrail-hágó kanyargós kaptatóit. Hihetetlenül gyorsan emelkedett az út, semmi bemelegítésre nem hagyott lehetőséget. Ekkora, több emeletes szerpentinhalmazzal utoljára a Grimsel-hágón találkoztam tavaly... lenézve az egyik kanyarból 6-7 emeletet (egymás fölött vezető utakat) számoltam össze a fenyvesek közt.Szép idő érkezett délutánra, a tűző napsütés kegyetlen melegét azért enyhítette pár  felhőkupac. Lendületesen nyomtam fölfelé,  szokás szerint zene adta az ütemet, ezúttal is ATB összes költeményét magammal hoztam, beleértve pár friss mixet. 

A pörgős zene igen nagy segítséget nyújt felfelé. Tekerés közben intravénásan toltam magamba a Powerade sportitalt, és fél kiló szőlőt is bepusziltam a kormánytáskából szemezgetve. Nem maradhatott el persze a szokásos "minden kanyarban egy fényképet/videót" életérzés sem, lassan megtöltöm az első 32 gigás memóriakártyámat. Estefelé a nap már bujdosni kezdett a hegyek között, én pedig újabb fennsíkra érkeztem. Több kilométeren keresztül földút is vitt, amit annyira nem szeretett a járművem, de szerencsére viszonylag gyorsan lenyomtam. Mindig azt hiszem, hogy közel a vége, amikor újabb emeletekkel és hajtűkanyarokkal kínál meg a természet, ekkor már 2000 méter fölött zakatoltam. Hirtelen egy mormota testvérpár szaladt át előttem az úton, gyorsan lencsevégre is kaptam az egyik ebet, a másik eliszkolt. A távolban előbukkant a Stelvio-hágó és havas hegycsúcsa is, azonban nyugatról menetrend szerint érkezett az álomba ringató felhőtakaró. A csúcshódítás mindig a délelőtti fényekben a legszebb, így vadkemping lehetőségek feltérképezésébe fogtam. Találtam is egy takaros, vízszintes placcot a sziklás, füves hegyoldalban, ahol sátrat állítottam. A legjobb móka 2000 méter felett vadkempingezni, nem kell elrejtőzni, szabad a rablás az egész vidéken. Szemben gyönyörű kilátás nyílt a völgyre és a szemközt fekvő hegytetőre, amit lassan narancssárga színűvé varázsolt a lenyugvó nap. Ezzel a lendülettel én is álomba szenderültem. Péntek reggel fél 8 körül már buzgó, csúcshódítási lelkesedéssel pakolásztam, majd kisvártatva belecsaptam a hátramaradt néhány kilométerbe. A nap szépen lassan beragyogta a frissen ébredt völgyet, melyet immár igen magasról szemléltem. A gyönyörű időt kihasználva felcsatoltam a másfél méter hosszú, egylábú fotós állványomat és a fénygépemet a bicikli végére, hogy otthon újraélhessem ezeket a szép pillanatokat. Hihetetlen, de még mindig maradt hajtűkanyar, cserébe egyre közelebb került a Stelvio-hágó szájtátós panorámája, havas csúcsaival, és további 300 méter emelkedést tartalmazó szerpentindzsungelével.

Egyszer csak kilaposodott az út, megérkeztem az Umbrail-hágó tetejére, 2503 méterre. Egy kisebb lejtő és egy kiadós ebéd után nyakamba vettem a Stelvio emelkedőjét (2758m). Sűrű volt a forgalom, minden bringás és motoros ide akart feljutni ezen a napon... Az égbe tekerés nyomán pazar kilátást kaptam a vidékre, ahol eddig poroszkáltam felfelé, nem spóroltam a "filmszalaggal". Embertelen, havas magasságokba vitt az út, utoljára Franciaországban a Col de l'Iserán hágón tekertem 2700 méter fölött, még 2011-ben. Nagy lelkesedéssel és örömmámorosan faltam a métereket, eddig ez a szakasz a kalandtúra csúcspontja!!! Kb. 2 óra alatt, délután 1 körül sikerült meghódítani a Stelvio 2758. méterét!
Ez az ötödik 2000 méter feletti hágó idén! Elég sok időt töltöttem fent, ahol igen magasra rúgott az egy négyzetméterre jutó turisták, biciklisek, autók, árusok, éttermek, szerpentinek és persze a természet adta látványosságok száma. Délután 3-kor kezdtem meg a lejtőzést, Bormio városát megcélozva (1200m), ezen a napon még legalább 1 db kétezres vár rám, a Passo Foscagno (2291m). Tenni kellett rendesen a kereket, ugyanis emberi időben javasolt beesnem a Livigno völgyében fekvő kempingbe (1800m). Elhasználtam az összes akkumulátort, kipurcantak az agydinamós USB töltőim, és lemerülőben vannak a készülékeim, így nagyon kell az áram. 1 óra alatt lezúztam több tucat hajtűkanyart, átrongyoltam egy heves zivataron, majd délután négykor nekiveselkedtem a Foscagno-hágónak.

Innen még 40 hosszú kilométer Livigno, így toltam is neki, ahogy egy hegyi időfutamon kell, 8-10 km/h átlagsebességet csiholtam ki a megpakolt drótszamárból. A hágót elneveztem Vihar-hegynek, ugyanis egész végig esett az eső, hol csöpörgött, hol szakadt, de a távolban persze mindenhol kék ég fénylett. Csak az elvetemült égszakadás-földindulás állított meg néhány alkalommal, egyébként esőöltönyben adtam a pedálnak az iramot. 3 óra alatt sikerült megmászni ezt a viharos szörnyeteget, a Passo Foscagno-t (2291m), méltó jutalmam pedig az lett, hogy megint leszakadt az ég.. 

Néhány fotó után fejvesztve menekültem a csúcsról, egyenesen bele a dörgő, villámló esőfüggönybe... A lejtmenetben rommá áztam, pattogtak a cseppek rajtam, a cipőmben hömpölygött a víz, közben próbáltam egyenesben tartani a kormányt, mire nagy nehezen átjutottam az égzendülésen... Nem semmi élmény volt, eddig a túra mélypontja az elmúlt 3 órás mászással együtt. Nem számítottam erre a délelőtti csodaszakasz után, de ezen is túl kell lendülni. A megpróbáltatások után, este 8 felé már lejtőt vártam, hát a kis nedves gurulgatás után kaptam az arcomba még egy csúcsot, az Eira-hágót (2208m). Utolsó erőből ezt is lenyomva, végre levánszoroghattam Livigno város elnyújtott völgyébe (1800m), amit a vihar utolsó sötétkék láncolatai és a lemenő nap által sárgán megvilágított, oszladozó felhőhalmazai festettek meg bizarr kontrasztban. Ázott kutyaként huppantam a sátorba este 9-kor, majd a ruhák kiteregetése után nyugovóra tértem. A következő napon két utolsó monstrummal (Forcola di Livigno - 2315m és Passo del Bernina - 2330m) zárul a túra első hegyi szakasza, összesen 9 db kétezres hágóval és életre szóló élményekkel!

91 km

7 óra 12 perc

13 km/h átlag

65 km/h max

Location : Address not available

4-5. nap: Keréktortúra és dupla hágóhódítás

Lelkesen ébredtem kedden, egyből kipattantam a sátorból fél 8 körül. A szokásos indulási ceremónián túl (bepakolás, felszerelkezés) egy dupla külső gumicsere is a tervek között szerepelt. Ekkor még nem sejtettem, mekkora tortúra vár rám... Gyorsan bedobtam pár almás-áfonyás müzliszeletet, majd nekiestem a gépnek. Fejre állít, levegőt kiereszt, (innentől duplán számít): kereket kilazít - majd kivesz, régi külső gumit lehámoz, belső gumit kivesz, új külsőt félig felhelyez, belsőt behelyez - majd elegyenget, új külsőt bepattint, kereket visszatesz - majd felpumpál, ezután fékpofáktól egyenlő távolságra kereket beállít - majd rögzít. Egyszerű mint a pofon. No de az igazi pofonok menet közben érhetik az embert... Nagyon feszes volt az új külső, igen nehezen lehetett felpattintani a felnire, törtek rendesen a műanyag gumileszedő segédeszközök, melyek ezzel a lendülettel ki is hasították az eredeti belsőket. Sebaj,  úgyis van 4 tartalék. Következett a második felvonás. Ezután pumpálás közben eldurrant a hátsó belső, kilógott a külső alól, és becsípődött. Sebaj, úgyis van 2 tartalék. Harmadik felvonás. Erre a hátsó gumi reakciója: DURR..! A fél kemping felkapta a fejét.. :)  Oké, viszont már csak 1 tartalék belső maradt. Ha ez is eldurran, akkor kampec... szakmai nyelven NO GO. A negyedik felvonásban művészi módon hámoztam be az új belsőt, figyelve minden simításra, és lám kibírta 8 bar nyomásig. A fenti történet bő 2 órán át tartott....ezzel el is ment a fél délelőtt. Sietve összepakoltam, majd a kempingtől elbúcsúzva nyakamba vettem az Albula-hágóutat. Filisur faluból, 1000 méterről kellett felharcolni a járgányt 2300 méterre, nagyon hosszasan: 24 kilométeren át.

Megint tűző napsütésben, igen melegben kezdtem, de a kezdeti lendület egy jó kis zenei aláfestéssel szinte röpített felfelé. 5 km után megálltam volna reggelizni, de szörnyülködve vettem észre, hogy hiányzik a bukósisakom. Emelkedőn a csomagra szoktam rögzíteni, ami ezúttal nyilvánvalóan elmaradt. Rövid mérlegelés után lerongyoltam a kempingbe, ezzel 10 felesleges kilométert hajítottam ki elegánsan az ablakon.. Sebaj, a lényeg, hogy meglett a sisak, fontos eszköz. Akkor tiszta lappal, egy vaskos tízórai után, újra nekiestem a hegynek. Kicsit mérgesen tapostam, így az első 5 km-t 35 perc helyett 20 perc alatt nyomtam le másodszor.. :) Rekkenő hőségben pipáltam ki sorra hajtűkanyarokat, egyre mélyülő völgy mentén. Óriási sziklahasadékok és beláthatatlan mélységű szakadékok következtek, csak ámultam, bámultam a természet csodáin. Meg azon is, hogy rendre világűri magasságokba mutatott a látótávolságon belüli útszakasz. Sokféle fazon jött szembe, a legérdekesebb egy rocker kinézetű srác egy babakocsival, és benne egy 3 éves kissráccal. Lazán a semmi közepén szlalomoztak a szerpentineken. Remélem, nem lopta valahol a gyerkőcöt... :)

Közben eljött az ebédidő, egy hídról ebédeltem láblógatva. Egyszer csak beesett a patakba egy csomag szalámi. Kacifántos módon kellett lemásznom érte, egy motoros nézett is bambán, amikor a semmiből visszatarzankodtam a hídra... :) Délután gyülekeztek a felhők, hadrendben kezdtek szürkülni. Ettől még a táj továbbra is lélegzetelállító volt, feljebb a svájci vonat kacskaringózott, szebbnél szebb viaduktokon.Sajnos később eleredt az eső, mi több, szakadni kezdett, így egy pár méteres alagútban húztam meg magam a fenyvesek közt. A helyi bringásokat nem zavarta a csapadék, én nem szerettem volna vizes ruhák közt aludni éjjel. Az új rejtekhelyemen visszhangzott a hangom, amit kihasználva a helyzetet ki is eresztettem néhány dalrészlet formájában, vicces volt. Felerősítve egész vállalható.. :) Miután elállt az eső, tovább ügettem a kaptatókon... 

A hegyek sajnos felhőköntösbe burkolóztak, látszott a következő zuhatag... Nemsokára újra szakadni kezdett, fedezékbe is vonultam egy fenyődzsungelbe 5 óra körül, 8 km-rel a csúcs előtt. A műholdképeket megvizsgálva úgy döntöttem, hogy tábort kiáltok, és korán reggel folytatom a mókát...Másnap reggel fél hétkor már a sátor körül sürögtem-forogtam, miközben a felkelő nap a szemben ágaskodó hegymamlaszokat ébresztgette.. Fél 8-kor már toltam is a szekeret egyenesen a csúcs felé, szuper időben. Egy kisebb, hegykerítéssel körbezárt, apró tóval díszített fennsíkra érkeztem... Annyira nem tudtam betelni a látvánnyal, hogy egy órát töltöttem az utókornak szánt képkockákkal. Lassan, de biztosan közeledtem a cél felé, közben kíváncsiskodó turistákkal beszélgettem, majd végül rákanyarodtam az utolsó méterekre. Az eddig alulról látott csúcsok most közeli, félelmetesen nagy hegyekként figyelték minden pedálfordulatom.

Megint beborult kicsit... morcos leszek, ha minden csúcshódításnál vadászni kell majd a kék eget.. Nagy lendülettel gurultam át a csúcson, a 2315 méteres Albula hágón, amely az idei második masszívum!A kötelező fotózás és sajtókonferencia után lezúztam a völgybe, Zernez felé véve az irányt. Itt újabb hágó kezdődik majd, 1400 méterről fogom meghódítani a 2149 méteres Ofenpass nevű hágóutat. A civilizációt kihasználva feltöltöttem a legfrissebb beszámolót, vettem ki pénzt, majd kifosztottam a helyi élelmiszerüzletet, felkészülve a további hegyláncolatra. A csúnya esőfelhőket látva betakartam a bicajt, esőálló fóliával. Délután 3-kor kezdtem meg az Ofen-hágóutat, ami nem kímélt, egyből az égbe vittek az emelkedők a hegy oldalában. Később ajándékba kaptam pár lejtőt, majd enyhébb meredekségű kanyarok következtek. A várva várt eső is tiszteletét tette, most nem igazán érdekelt, nyomtam neki keményen. A háttérben sütött azért a nap, így szivárvány lett a jutalmam, szinte az orrom előtt. Ezzel a lendülettel léptem be a Svájci Nemzeti Park területére, amely egy gyönyörű, közepes hegyekkel, hosszúkás fenyvesekkel dúsított, érintetlen terület. Az emelkedőket meglepően könnyedén leküzdve, este 7 felé értem fel az idei harmadik csúcsra, a 2149 méteres Ofen-hágóra. A felhők oszladozni kezdtek, de a következő völgyet esőfüggöny homályosította, így erre a napra be is fejeztem a kalandozást. Elvégre a csúcson kell abbahagyni... :)

86 km
6 óra 32 perc
13 km/h átlag
69 km/h max

Location : Address not available

3. nap: Flüelapass és a biciklidoktor

Hétfő reggel arra ébredtem, hogy a hasamra sütött a nap... :) szinte égette a sátor oldalfalát. Ezzel nem lehetett vitatkozni, így kikecmeregtem a búvóhelyemről, majd elkezdtem visszapakolni a cuccaimat a hajtűkanyarba, ami mintegy 5 méterrel feljebb feküdt. Elég sokat szöszöltem, csak 10 óra után sikerült folytatnom az elvetemült mászást a Flüela-hágó aszfaltcsíkjain. Sorra jöttek a kanyarok, szemben pedig egy tekintélyes, sziklás hegy nézett rám mogorván, szerencsére nem kereszteztük egymás útját. 1600 méterről 11 kőkemény kilométer várt a csúcsig (2383 méterig), majd még egy tucat Davos-ig. Majdnem elfelejtettem reggelizni, gyorsan be is toltam a szokásos szendvicskombinációt egy kis gyümölccsel, sajnos szinte az utolsó tartalékokból. Eltelt gyakorlatilag másfél nap, és nem találkoztam nagybevásárlásra alkalmas bolttal. Szerencsére van bőven fehérje/vitaminporom, amiből egy adag szinte teljes tápértékű étkezésnek felel meg. Persze nem helyettesíti az igazi lakomát, de kiegészítésnek tökéletes. Davos-ban terveztem amúgy csapni egy nagyobb beszerzést. Közben szépen lassan kezdtek kikopni a fenyvesek, ezzel el is tűntek a jól kihasznált árnyéklehetőségeim. Már megint 30 fokot kaptam az orcámba, amit az 5-8 km/h sebességgel összehozott hangyalábszárnyi menetszél sem enyhített...  Féltem, hogy elolvadok, szóval locsoltam magam rendesen, kaptam is hozzá kisebb-nagyobb vízeséseket.


A célhoz egyre közeledve, havas csúcsok mutatták meg magukat, nem győztem megint kattogtatni a pillanatmegörökítő rendszereimet. Többször hittem már, hogy végre felértem, azonban újabb és újabb, égbe vezető utakkal találkoztam. Cserébe akkora völgyet, majd gyönyörű hegyekkel körbezárt fennsíkot építettem ki magamnak, hogy öröm volt nézni. 3 óra felé végre szembejött velem az áhított tábla: "Flüelapass 2389 m", jessz! Nagyon jó érzéssel töltött el az idei első csúcshódítás, 180 kilométert másztam érte, a vége igen nehézre sikeredett... Egy gyors sajtófotózás és egy örömjégkrém után nyakamba vettem a lejtőt, irány Davos, 1500 méteren.

Közben beborult, potyogott az eső vagy talán jég... pattogott a szemüvegemen és a karomon. Nem volt kellemes 50-60 km/h mellett... Kicsit óvatosabban vettem a kanyarokat, ugyanis féltettem a külső gumit. Még nem mertem megírni, de szinte teljesen elhasználódtak. Otthon még minden rendben volt, itt viszont 200 km málhás menet után előbukkantak az apokalipszist jelző csíkok. Davos-i napsütésbe érve, délután 4 körül elsődleges célként egy bringaszerviz felkutatását tűztem ki. Nagyon kedves arcokat találtam, angolul-németül vegyesen diskuráltunk. Kaptam is egy pár szuper Schwalbe Marathon túragumit, 100 frankért (otthon is hasonló áron lehet beszerezni). Rákérdeztem egy másik problémára is, ekkor még nem gondoltam, hogy mekkora lavinát fogok elindítani. Hegyi sebességi fokozatban fura zajt hallottam a váltó környékéről, a tavalyi váltótörés után pedig a legkisebb illetlen hang is probléma lehet. Mint kiderült, a nagy erőkifejtést igénylő, málhás hegymenettől teljesen megnyúlt az otthon még hibátlanul működő láncom, további nyúlás esetén pedig megszűnt volna a pontos illeszkedés a fogaskerekekkel. Ez egyébként egyenlő a hajtás elpatkolásával... ami furcsa, mert újonnan került be a lánc pár hónapja, csak sajnos nem a minőségi kategóriából.. Több mint egy órát morfondíroztunk, méricskéltünk, tanakodtunk, hogy mi legyen: 1. Folytassam az utat, és megvárjam, mi történik 2. Kivegyünk egy-két láncszemet 3. Cseréljünk láncot, azzal a veszéllyel, hogy nem lesz teljesen kompatibilis a fogaskerekekkel. Végül a 3. opció mellett döntöttünk, szerencsére pont volt passzoló Shimano láncszerkezet, amit végül be is műtöttünk. A hadművelet újabb 50 frankba került, de a tavalyi esetből tanulva nem kockáztatok, hosszú még az út. Nem győztem megköszönni a srácoknak a gyors javítást, remek kis szervizük van. A nagybevásárlással együtt majdnem 3 órát töltöttem itt, ezzel annyi is lett a napnak. Pláne, hogy a kiszemelt Albula-hágó esőfüggönyben állt a közeli távolban. Így hát este 7 felé kempingvadászatba kezdtem, mintegy 20-30 km-re találtam is egyet. Elég volt már a vadvízi fürdésből vagy a pályaudvarra besurranva elvégzett tisztálkodásból. Utóbbi idei találmány egyébként... csoda, hogy eddig nem jöttem rá erre a lehetőségre :) Sietve indultam neki a lejtmenetnek, hogy beérjek a kempingbe emberi időben.

Vad, szlalomokkal tarkított időfutam következett, egészen 1000 méterig. Közben gomolyogtak a felhők rendesen, a következő falvakban pocsolyák jelezték az eső látogatását. Betévedtem egy 100 méteres alagútba , amiről hosszas sötétség után derült ki, hogy 2,2 kilométeres. Nem volt finom, pláne, hogy utána egy 200 méteres mászás várt. Ezt nem kívánom senkinek nap végére. Szerencsére gyorsan lenyomtam, a völgybe lezakatolva pedig megtaláltam a rejtett kis kempinget. Egy forró zuhannyal és korai fekvéssel nyugtáztam a napot. Másnap reggel korai ébredést tűztem ki a dupla kerékcsere és a bitang hágó miatt. Megint 2000 méter fölé mászom, izgalmas lesz!

64 km

3 óra 50 perc
17 km/h átlag
62 km/h max

Location : Resgia, 7524 Zuoz,

2. nap: Tekergés az Inn-folyó mentén, az első hágó kezdete

Cseppet sem zavart éjjel a folyó zubogása. Olyannyira nem, hogy naplóírás közben elaludtam, fél 9 körül.. :) Mindig ilyen az első nap, kevés alvás és 100 km után sok lenne már a jóból.. Cserébe viszont már reggel 8 előtt kipattantam az ágyból, és megírtam az 1. nap eseményeit. Kikecmeregve a sátorból, szép napsütés fogadott, szinte pompázott a fényben az érintetlen kis erdő. A sátram a folyó parti szikláitól csak pár méterre feküdt, festői vadkempinget alkottam ezúttal! :) Egy gyors pakolás után nyakamba vettem a bicikliutat, közben árgus szemekkel víz után lestem, ugyanis elfogyott a folyadékom. Továbbra is tilos volt az országútra hajtani, így a tegnapinál nagyobb (és feleslegesebb) hullámvasútba kezdtem. Sorra előzgettek a bringások, nem nagyon pattoghattam ellene ekkora málhával. Két öregúrhoz csapódtam, akik németül-angolul faggattak a kilétemről és az utamról. Kisvártatva az egyik úr ilyet szól: "Szép idő van". Később elárulta, hogy a nagybácsija veszprémi. Egy-két óra után sem találtam vizet, a bicikliút árkon-bokron vitt, teljesen elválasztva a civilizációtól. Egyszer csak véget ért végre, visszatérhettem az országútra, ahol rögtön szembejött velem egy fogadó. Kaptam is 2x fél liter vizet aranyáron, de jófej volt a srác, adott egy üres 2 literes üveget, és megmutatta hozzá a csapot is.. :)

Nem kellett sok idő, elérkeztem a svájci határhoz. Tavaly pont ugyanide lyukadtam ki a Resia-hágó megmászása után, ismerős volt a terep. Váltottam frankot, majd jó alaposan beebédeltem: sajtos-szalámis-párizsis szendvicset toltam paradicsommal, hagymás chips-szel, és fél liter kólával :)  Kell a kalória... Tegnaphoz hasonlóan rekkenő hőségben, 30 fokban folytattam a zúzást az Inn-folyó völgyében. Olyan meleg lett, hogy pár kútba be kellett dugnom a fejem hűsítés céljából. Egy osztrák arc meg is jegyezte, hogy igen kellemes lehetett.. azt persze nem tudta, hogy közben kétszer lefejeltem a csapot alulról.. Van itt egyébként egy kis átfedés a tavalyi úttal, de másodszorra is tátott szájjal figyeltem a véget nem érő, sziklás szakadékokat, az Inn-folyó vad vízeséseit, a sűrű fenyvesekkel dúsított, ormótlan nagy hegyeket és az égbe épített viaduktokat. Ezt a hullámvasutat már jobban élveztem, bár akadt néhány elvetemült emelkedő... Az időjárás-előrejelzés több zivatart mondott mára, a legnagyobb természetesen a fejem fölött haladt el. Nagy részét a ma kegyelmet nem ismerő nap szétégette, de így is elég volt egy kis hideg szellőhöz és rövid zuhogáshoz, ami eszméletlenül jól esett.

Egy óra múlva ismét ugyanúgy tűzött a nap, de a messzi távolban továbbra is sötétebb felhők gyülekeztek. Ittam rendesen egész nap, de mivel a boltok nagy része zárva van vasárnap, így egyéb vízforrásokhoz folyamodtam, pl. vízesés :) A vasárnapi zárvatartás és a boltok hiánya azt eredményezi majd, hogy a Flüelapass nevű emelkedőt már csak az utolsó kajatartalékaimból tudom meghágni. Cserébe igen könnyű, több kilóval kevesebb lesz a csomag. Majd Davosba érve tankolok az Albula-hágó előtt. Délután-este erőteljes holtponttal küzdöttem, melyen a véletlenszerűen előbukkanó csokik és müzliszeletek sem segítettek. Toltam is egy nagy adag fehérjeport (2,2 kilót hoztam magammal, nem vagyok normális), ami már segített. A porban több izomépítő és- regeneráló anyag van, igy sokat segít a túrán. Este még egy utolsó lendülettel felkapaszkodtam a Flüelapass agyatlanul meredek emelkedőire, egészen 1600 méterig sikerült feltalicskázni. Hosszú évek egyik legviccesebb vadkemping helyén pihenek, a szalagkorláton túl, a hajtűkanyart biztosító felüljáró alatt húztam meg magam. Hétfőn befejezem a hágót, és remélem elcsípem az Albulapass csúcsát is ugyanezen a napon! Meglátjuk.

71 km
4 óra 40 perc
15 km/h átlag
51 km/h max

1. nap: Felkészülés a hegyóriások előtt

Kellemes bemelegítésen vagyok túl, de kezdjük az elején. 21:10-kor indult a vonatom a Keleti pályaudvarról, ennek megfelelően már negyed 9-kor taxiba pattantam a szokásos csomagmennyiséggel, aminek szokás szerint nem örült a sofőr. Drága anyukám már a pályaudvaron várt, nem találkoztunk a héten, így kikísért egy rövid búcsúzkodás erejéig. Kaptam tőle egy kis elemózsiát az útra (túrós, meggyes sütit, 4 db barackot). Elkövettem azt a hibát, hogy nem váltottam helyjegyet, így végig kellett szaladni a vonaton, mire találtam egy üres kabint. Heves integetések közepette kigördült a szerelvény.. irány Salzburg, ahol hajnali fél négykor egy újabb vonat vár, a végállomás pedig: Innsbruck. Egy kedves, fiatal győri párral hozott össze az élet. Olyan jót beszélgettünk, mintha ezer éve ismertük volna egymást. Csak az álmosság tompította a jókedvet, párszor beleásítottunk egymás vagy saját mondatainkba. Győr után kihasználva, hogy enyém lett a kabin, 3 széken elnyúlva aludtam egy nagyot. Ez egészen addig tartott, amíg a határra érkezve az új kalauz üvöltve villanyt kapcsolt... Jöttek, mentek az utazótársak, de azért tudtam aludni fél órákat. Sikeres átszállás után Innsbruck felé kanyarodtunk, a felkelő nap gyönyörűen bevilágította a hegyeket-völgyeket, melyek között kacskaringóztunk.Igen kényelmetlenül ültem, valahogy nem rám szabták ezt a széket. Az összes lehetséges alvási pozíciót kipróbáltam (a denevérlógást leszámítva), sajnos kevesebb sikerrel. Kicsit nyúzottan, de időben megérkeztem Innsbruck városába 8:40-kor, csudálatos idő, tűző napsütés fogadott. Lecuccolás után következett a technika óra: romjaiból építettem újra össze a biciklit. A kerekek, a pedál, a kormány, a szarvak, a nyereg, a csomagtartó mind a helyükre kerültek. Még egy kis vezeték toldozgatás is belefért, az első kerékben működő, agydinamós USB töltőm végre teljes körűen tolja be az áramot a telefonjaimba.. A csomag ismételten nagyon nehéz lett, szörnyülködtem is, hogy hogyan fogom ezt megtekerni.


Idén teljesen rugalmas az útvonalterv, a tavalyi évvel ellentétben nincs nálam részletes út-város lista, ahogy GPS készülék sem, a mobilon persze ott pihen a Google Maps... amit nem félek használni a papír alapú térkép mellett :) Nagyjából egyébként megjegyeztem a városokat, hágókat, de egy ilyen hosszú útra nem szabad tervezni, ez a kalandtúra szépsége.. Ahogy az is, hogy ilyenkor egy nagyvárosból alig tudok kitalálni.. néhány felesleges kanyar és kilométer után, Innsbrucktól elköszönve, be is vetettem magam az első emelkedőn.
500-ról 2200 métere kell felmászni az első szakaszon, ami egy elnyújtott hosszabb etap, egyenletes szintemelkedéssel. Így terveztem bemelegíteni az előttem tornyosuló királyhágók meghódítására. Egyébként sosem kezdtem még ekkora emelkedővel, így óvatosan lépkedtem a pedálokon, hosszú időre kell beosztanom az energiámat. Az Inn-folyó völgyében hullámvasutaztam, bitang hegyóriások között. Sziklás csúcsaik olyan magasan pihentek, hogy tekernem kellett rendesen a nyakam, hogy farkasszemet nézhessek velük. Rekkenő hőség kerekedett, délutánra 30 fokban tapostam a kilométereket. Többször megálltam pihenni, kaját pusztítani, folyadékot beszerezni. Kb. 6-7 litert sikerült meginnom. Szerencsére a meredekebb emelkedők mellé több hűsítő lejtőt is kaptam, ahol tudtam pihenni gurulás közben is. A 100. km környékén, este 7 körül a táblák szigorúan leparancsoltak a főútról, faluvégre, bicikliútra kényszerültem. Már fáradtnak is éreztem magam, estefelé elég nagy lett a szintemelkedés, egyre közeledem az igazi nagy hegyek közé. Egy elhagyatott erdőbe kanyarodtam be vadkemping keresése céljából. Végül közvetlenül a zubogó Inn-folyó partján, egy tisztáson hajtottam álomra a fejem, gondolatban a másnapi 2200 méteres hágóra készülve.

107 km
5 óra 48 perc
átlag 19 km/h
max. 55 km/h



Location : Oberinntal Landesstraße 84-180, 6531,

(Tavaszi) Nyári bemelegítés 2013

• Táv: 326 km 
• Érintett országok: Svájc
• Hágók száma: 5 db
• Szintemelkedés: 7879 m
• Időtartam: 9 nap (2013.06)

[Budapest - Zürich]
Zürichersee
Zug, Küssnact
Vierwaldstättersee
Altdorf, Wassen
Andermatt, Realp
Furka-hágó (2436m)
Rhône-gleccser
Grimsel-hágó (2165m), Grimselsee
Guttanen, Grosse Scheidegg (1961m)
Grindelwald, Männlichen (2343m)
Kleine Scheidegg (2061m)
[Jungfraujoch - 3471m]
Lauterbrunnen, Interlaken
Thunersee, Thun, Bern
[Bern - Zurich - Budapest]

Útvonal és statisztika - 2012

Elkészült az idei kaland összefoglalója!

Köszönöm minden kedves Látogatónak a kitartó szurkolást és a lájkokat :-) A szokásos térképen látható az útvonal részletesen is (kattints a nagyobb felbontásért). Idén 15 db 1000 méter feletti hegy került be a gyűjteménybe, ebből 9 esetben tekertem 2000 méter felett - szép kis hullámvasút volt! :-) A térkép alatt a megszokott, részletes statisztika idén a heves tartalomgyártás során elfogyasztott mérőszámokkal is bővült! Képek és videók hamarosan! 

Statisztika

1293 km
16 nap
71 óra tekerés

átlag 18,2 km/óra
max. 76,5 km/óra
átlag 80,8 km/nap
max. 158 km/nap
min. 35 km/nap

20855 m szintemelkedés
20779 m szintcsökkenés
max. 2571 m magasság
min. 245 m magasság

3034 db fénykép
2,3 db fénykép/km :-)
6 óra 12 mp video
(Full HD, 1080p, 50 kép/mp)
Összesen: 67,5 GB tartalom

16. nap: Keringő a tavak körül és váltótörés az utolsó métereken

Reggel 9 felé sikerült kikecmeregni a sátorból, majd fél órával később már hajtottam is Luzern irányába. Itt kezdődik a felülről egy négylevelű lóheréhez hasonló Vierwaldstatti-tó, amely nevét a környező négy waldstatt-ról, azaz kantonról kapta: Uri, Nidwalden, Schwyz, és Luzern. A hegyekkel körülvett mélykék tónak 9 medencéjében hullámzik az állítólag iható minőségű víz. 11 után nem sokkal érkeztem Luzern városába, egyből az óvárost és az újvárost összekötő jellegzetes fahídhoz igyekeztem, hogy megörökítsem (fenti kép).

A város egy szép öbölben helyezkedik el, ahova számos kisebb és közepes méretű csónak parkol. Ide futnak be a népszerű turista hajók is. Kb. egy órát fotózgattam a városban, majd nagy elánnal fordítottam a kormányt Zürich felé (kb. 50 km). Még mindig kitartott a szuper idő, hétágra sütött a nap, a forró levegőt enyhe szellő mérsékelte. Mintegy 20 km múlva elértem a tó északi pontjának utolsó, Zug nevű városát du. 3 körül. Egyenesen a kikötő felé tekertem, ahol a kötelező fotózás után dobtam egy fejest a tóba :-)  Jó érzés volt végre megmártózni ebben a melegben! Felfrissülve folytattam a zúzást Zürich felé, de előbb egy nagyobb dombot kellett megmásznom, ami egy újabb gyöngyszem: a Zürichi-tó felett tornyosult. Gyorsan túl akartam lenni az emelkedőkön, így a nehezebb: meredekebb, de gyorsabb útvonalat választottam. Felfele menet a szalagkorláton belül vezetett a bicikliút, ahol egyszer csak a kiálló korlát egy darabja széttépte a csomagom oldalát..  olyan szinten, hogy egy egész zseb tőből kiszakadt a helyéről, a tartalmával együtt - szuper... Átbukva a "csúcson" pazar kilátás fogadott a keskeny, elnyújtott tóra, melynek fodrozódó, élénk kék vizén vitorlások imbolyogtak.

Lezúzva a partra megkezdődött a sprintfutam, hogy még naplemente előtt beérjek Svájc legnagyobb városába. Persze azért gyakran megálltam, hogy kigurulva a partra megcsodáljam a tó panorámáját, és betoljak egy-két vajas-szalámis-paradicsomos-sajtos szendvicset :-) Röpködtek a panorámafotók és videók is természetesen. Fél 6 után értem be Zürich-be, ahol furcsa jelenségek sorozata alkotott egységes konklúziót: itt bizony egy bitang nagy fesztivál van. Széles ízlés-skála szerint öltözködő vetkőző (?!) tömeg, sátrak, szemét, üvegszilánkok, üvöltő zene, randalírozás, minden volt itt, ellepték szinte az összes utcát. Egy gyors óvárosi kör után fejvesztve menekültem a városból este 8 körül.

Elvileg innen indult a vonatom Pestre, de csak vasárnap késő délelőtt. Úgy döntöttem, hogy még belefér cirka 90 km táv Sargans városáig, a Walensee nevű tavat és a környező, sziklás hegyeket érintve. 100 km felett jártam már, de még éreztem a lendületet, plusz ott volt még az egész vasárnap délelőtt. A naplemente közben sárgára festette a Zürich-i tó vitorlásait és a környező dombokat. A tájban gyönyörködve bevágtam egy gyors vacsorát, majd vásároltam egy kis banán-csipsz-ásványvíz-kóla koktélt az este hátralévő részére. Kellemesen gyors tempóban süvítettem a tó mentén, kihasználva a sík, lankás terepet. Egy-két kisebb emelkedőt könnyedén felfaltam, viszont a hegyi sebességben továbbra is (talán most valamivel erősebben) zörgött a váltóm, oldalról folyamatosan súrolta a küllőket. Utánaállítani nem tudtam, mert akkor végleg elveszítettem volna az 1-es, később még fontos, hegyi fokozatot. Most úgysem nagyon kellett ez a sebesség, így nehéz áttétellel hajtottam a tempót.

Minél kevesebb távot szerettem volna hagyni a délelőttre, hogy biztonságosan elérjem a Sargans-ba érkező vonatot, és legyen időm a természetre is. A sötétedést már felkészülten, világító karácsonyfa pózban vártam. Este fél 10 után is még javában toltam a szekeret, míg egyszer csak a tó vége előtt egy bútorstúdió puha bőrfotellel ajándékozott meg a sarkon. Nem kellett noszogatni, egyből belehuppantam, és vacsoráztam még egy utolsót a 130. kilométert megünnepelve. Elbúcsúzva a tótól, kisebb falvak felé kanyarodtam kelet irányába, itt egyre ritkábban kaptam közvilágítást, így a csillagok is előbújtak :-)  A 150. km körül már intenzíven kémleltem a bozótost, puha fészek reményében. Niederurnen előtt 7-8, Sargans végállomás előtt 40 kilométerrel találtam is egy szimpatikusan elhagyatott emelkedőt, lombos erdővel. Nagy lendülettel rontottam neki a kaptatónak, miközben egyszer csak csikorgó hangok közepette megragadt a pedál, majdnem előrebuktam a kormányon!!! Még pont meg tudtam kapaszkodni! Megvizsgálva a hajtóművet szörnyű látvány fogadott... A hátsó kerék teljes egészében bedarálta és kicsavarta a hátsó váltómat, mi több, tőből kitépte azt a helyéről, kettétörve a fogaskerekét. Na ezt hívják úgy, hogy rémálom, no de nem a túra utolsó napján :-) Nagy szerencsém volt, hogy a kaland végén történt az eset, nem az elején vagy a közepén.. Még utolsó leheletemmel is küzdöttem a hajtóműért, leszerelve és kiemelve a váltót; megpróbáltam fix sebességű járgányt készíteni. Túl bő volt azonban hozzá a lánc - tanulság: láncbontó is kell legközelebb.. Nyakig olajos lettem, míg végül lemondtam az újraélesztésről, vészhaditerven kezdtem el gondolkodni...

Este 11 után járt már az idő, két falu között ragadtam... Mivel tavaly már jártam erre, egyből tudtam, hogy van egy vasútállomás a közelben, kb. 6 km-re. Legurultam a folyó mellé, de nem volt elég a lendület, roller módra váltottam, majd toltam a járgányt a mezők közötti szerviz úton, vak sötétben. Cserébe akkora csillaghullást kaptam, hogy egy egész évre jutó kívánsághalmazt sikerült elsütnöm :-) Éjfél után, fél 1 körül értem a vonatállomásra, kicsit kedveszegetten kimatekoztam a Sargans pályaudvarra csatlakozó járatot. Vasárnap délben indul onnan a vonatom, este 10 órai, pesti érkezéssel. Közben egy 20 éve a pályaudvaron lakó (?!), bortól mámoros, jókedvű, papucsos jegyellenőr vigasztalt, és adott tippeket a továbbiakhoz. Végül a rejtőzködéssel mit sem törődve az út mellett feldobtam a sátrat, és nyugovóra tértem. Így ért hát véget az idei kaland, nem éppen ideális módon, de nem a cél a fontos, hanem az út maga! Ez utóbbi pedig tele volt látványos tájakkal, óriási hegyekkel, mélységekkel, magasságokkal, nagy távolságokkal és nem utolsó sorban emlékezetes élményekkel :-)

158 km (gyaloglással együtt)

8 óra 42 perc

18 km/h átlag

45 km/h max

15. nap: Szemben a havasokkal - Tekerés többféle műfajban

Reggel hétkor zendített rá a telefonom ébresztő dallama, azonnal rohantam az ablakhoz: egy darab felhő nem volt az égen, szuper! A bitang négyezresek pucéran várták, hogy a nap teljes egészében átbukjon a szemközti hegyeken, és bevilágítsa havas csúcsaikat. Gyorsan összepakoltam, miközben a tegnapi tehéncsorda vad kolompolással vonult el az ablakom alatt - ez is felért volna egy ébresztéssel :-)

Ezután leszaladtam az étkezőbe, majd betoltam a szokásos hegyi reggelit, ami frissen sütött kenyér, szalámi, sonka, sajt, croissant, lekvár, méz, nutella, müzli, gyümölcssaláta, forró csoki és narancslé formájában várt egy asztalon. Korán kelt újdonsült bajtársam, egy kedves japàn hölgy is, becses nevén Kazuko. Még tegnap találkoztam vele, intenzív tehénfotózás közben, ő is elég komolyan űzi a fotográfia mesterségét. Előző este el is kapott a folyosón, lelkesen mutogatta Kanada és Alaszka vidékein készített fényképeit tartalmazó képeskönyvét. Az elmúlt években elég sokat utazott és fotózott az Alpokban is, idefent már 3 napja portyázott. Kicsit nehezen beszélt angolul, de jól megértettük egymást. Meséltem neki, hogy nagyon vártam már a felhők elvonulását, így reggel mosolyogva üdvözölt, hogy milyen szép idő van. Igyekeztem is ezt kihasználni, reggel 8-kor már szaladtam is a kilátó felé. A teraszon pakoló személyzet egyik tagja kiabált utánam, hogy fizetnem kell az éjszakáért, ugye nem akarok meglépni :-)  Miután tisztáztuk, hogy mindjárt visszajövök, folytattam az utam a kilátó felé, 2343 méterre. Közben minden irányba fotóztam az eszméletlen szép tájat, a keleti völgyben Grindelwald, a nyugati mélységben Lauterbrunnen figyelt, szemben délen a havas, sziklás hegyvonulatok magasodtak, én pedig északi irányba tartottam, a fennsík orrához.

Több órát töltöttem el itt, volt mit megörökíteni: még egy gyors búcsúkép a sziklákkal, a sífelvonóval, a hotellel, a pózoló bocikkal, a szerpentinekkel, a szakadékokkal, a virágokkal, a havasokkal... Közben újabb óriási páratömeg képződött, összevissza cikáztak a felhők a fejem fölött, volt amikor belepték az egész helyet. Az erős szélnek köszönhetően azonban gyakran szertefoszlottak. Nagy nehézségek árán végre sikerült elszakadnom a szép fennsíktól kb. délután 1 óra felé.

Egy kisebb, 2500 méteres, csúcsos hegy oldalába vájt, köves úton kezdtem a nap első kilométereit, turisták között szlalomozva. Egy kis "sziklára fel, szikláról le" hegyikerékpározás következett. Innen is igen szép kilátás tárult elém a völgyre, ahol 1 napja másztam felfelé. Újra összefutottam Kazukoval, aki nagyon megörült nekem. Most már nem maradhatott el a közös fénykép és az e-mail cím csere. Kaptam tőle ajándékba néhány saját készítésű alpesi fényképet, és egy papírból hajtogatott madárkát :-) Megint úgy váltunk el, hogy majd találkozunk, lelkesen invitált Japánba is.. talán egyszer ott is biciklizhetek egyet :-) 3 óra felé gurultam fel a Kleine Scheidegg nevű hágóra, ami 2061 méteren feküdt, közvetlenül a Jungfrau lába előtt. Sikerült átkúsznom jó pár felhő alatt, nagyon szép panoráma várt. Ilyet csak a mesékben lehet látni... Több mint 2000 méteres szintkülönbséggel állt előttem egy óriási, sziklás ormokkal és havas dűnékkel megpakolt, négycsúcsos hegyszörnyeteg, a Wetterhorn, az Eiger, a Mönch és a Jungfrau négyese. A felhők azért rombolták kicsit az összképet, így is szuper élmény volt itt tekerni.

Felmásztam a hegyoldalra, ahol a szokásos, gyors sajtófotózás után nyakamba vettem a  völgymenetet, ami nem indult szerencsésen... Több kilométeren át, poros, köves, darabos földúton gurultam lefelé, sajnos csak fél gőzzel a rázkódás miatt. Nem az országúti bringámnak lett kitalálva ez az út az tuti, a 8 bar nyomásra fújt virsligumik sem díjazták a kalandot. Összevissza ütődtem és pattogtam a lejmenetben, letört a kulacstartóm, elhagytam az ásványvizem (meg még ki tudja mit), a felütésektől pedig első defektet kaptam. Szentségeltem is rendesen, még jó, hogy nem itt jöttem fel végül (kb. lehetetlen lett volna :-)

1300 métertől végre aszfalt és sebesség duplázás jött, villámgyorsan leértem Grindelwald faluba, 1043 méterre. Már du. 4 körül járt, de még sehol sem voltam kilométerek szempontjából. Egy gyors pihenő után lerongyoltam az 500 méteren fekvő Interlaken városába, reménykedve, hogy a másfél napra lent hagyott cuccaim érintetlenül lapulnak a kempingben. És igen! :-) Nagyon meleg volt idelent a hegyekhez képest, vágytam egy kis strandolásra. 20 perc alatt újrarendeztem és átpakoltam a csomagokat, ismét utazó üzemmódra váltva. Újra több tíz kiló magasodott a hátam mögött, nem volt könnyű ismét visszaszokni. Alig 40 kilométert mutatott a sebességmérő, amikor ismét nekiláttam a tavaknak, Brienz felé fordítva a kormányt. A falu meghódítása előtt azért fürödtem egy gyorsat a tóban, sziklákról merészkedtem be a hűsítő vízbe. A nap már elindult a hegyek mögé, amikor kikecmeregtem. Brienz és üdítővásárlás után a kedvenc hágóm következett: a Brünigpass (1007m), amit az elmúlt 4 évben harmadszorra kezdtem meg. 

A nem túl magas, de annál nehezebb emelkedőt már rutinosan másztam a naplementében. A tavalyi, majdnem 2 órás szenvedés után, most kevesebb mint 1 óra alatt sikerült feltalicskáznom. Ez volt a 15. (!) és egyben utolsó hegy az idei kaland során. A túloldalt már szürkület és az egyik kedvenc falum: Lungern várt, tükörsima, kék tavával. A lámpákat és a láthatósági mellényt felszerelve esti tekerésre készültem, eddig minden évben volt ilyen, idén sem maradhatott ki a repertoárból :-) Elnyújtott lejtőkön robogtam Luzern felé, miközben az ég egyre mélykékebb lett, majd teljesen besötétedett. Élveztem ezt a kis esti mókát, nyugodt volt minden, az égen csillagok pihentek. Végül 104 km megtétele után, Luzern előtt kb. 20 kilométerrel, a tó és az autóút közötti, fás területen állítottam sátrat, pár méterre a parttól. Mozgalmas nap volt, jó magasan jártam megint, egy rakat fényképet készítettem, és még a 100+ km is összejött. Szombaton irány Zürich, majdnem 200 km maradt másfél napra!!

104 km

5 óra 9 perc

20 km/h átlag

59 km/h max

Location : Engelbert-Weiß-Weg 2, 5020 Salzburg,